„Indulását alapvetően befolyásolták a nemzetközi művészet olyan központi mozgásai, mint az új-vad képiség, az új-expresszionizmus, az egzisztencialista figuráció, a sötét hullám és a punk-kultúra. Érzelmileg túlfűtött élményvilágának tragikus felhangot adtak a délszláv háború közvetlenül megélt élményei. drMáriás figuralizmusának első meghatározó archetípusa a minimális alaktani elemekből összerakott »pálcika-ember«, amely a nyolcvanas évek második felében – újvidéki korszakában – a »kivágat-emberben« evolvált, megalapozva Máriásnak az immár Magyarországon kibontakozódó nihilista korszakát, a Semmivel való viaskodás egyéni poétikáját” – írja róla Gulyás Gábor. Nemcsak az aktualitásokról, hanem a kezdetekről is kérdeztük az alkotót.
Mindig is érdekelte a multi- és intermedialitás. Miből fakad ez?
Még tinédzserekként, a nyolcvanas évek elején alapítottunk Újvidéken egy kis pinceklubot, közös műtermet Bada Dadával, s amikor ott összejöttünk más művészekkel, barátokkal, csajokkal esténként, magától értetődő volt, hogy mindenki mindent csinál. Én a zene oldaláról jöttem, megalapítottam a Tudósokat, s bevettem énekesnek Badát. Ő a képzőművészet oldaláról jött, s mivel én is egyre többet festettem, azután együtt állítottunk ki hosszú éveken át. És persze olvastunk, írtunk, szavaltunk, őrjöngtünk, hogy kibírhassuk azokat a szörnyű és szürke éveket és a világot. Aztán ez végül így maradt a mai napig, írás, zene, festészet párhuzamosan, mert mindegyik a maga módján szerez örömet.
A határ fogalma és mindenféle ezzel járó konnotáció konkrét és átvitt értelemben is jelen van mind magánéleti, mind pedig alkotói létezésében és tevékenységében is. A határátlépés, vagy a határok meghúzása izgatja-e inkább? Illetve milyen más, fontos fogalmakat, tartalmakat társít a határhoz, mint olyanhoz?
Határok voltak, s bár látszólag lebontották őket, ma is ugyanúgy megvannak. A fejekben, a szívekben, a szokásokban, a társadalomban, a pénzben, a vallásokban, a politikában. Ahogy a Vasfüggöny, amely már fizikai értelemben nincs, mégis ugyanúgy ott él az európai lelkekben, mint régen. De van egy új Vasfüggöny is, a Vajdaság felőli határ, amelyen kimenni, bejönni ma olyan, mint ötven éve az NDK-ból az NSZK-ba. Szóval megannyi határ van, s ezek mind-mind bennünk, s ha már így van, akkor én ezeket a művészetemben felhasználom, szinte mindig úgy, hogy átlépem, áthágom őket, mert ez szüli a feszültséget, ez adja a dramaturgiai alapot, ezekből az ellentmondásokból születik meg az alkotáson belül az energia. Az alkotói folyamat során pedig igyekszem lebontani őket magamban.
„Korai” munkásságához képest változott-e az értékrendje, változtak-e a súlypontok, poétikai törekvések? Ha igen, mesélne kicsit az indulásról és az ahhoz képest való elmozdulásról?
Tizenévesként expresszív, graffitiszerű, art brut-höz közeli képeket festettem. Kozmikus tereket betöltő, megtermékenyítő vonalemberekkel, amelyek harsány színekben tobzódtak. Később jött a papírcsipkekorszak, egy letisztult, hermetikus, filozofikus világ: fekete alapon megjelenő fehér alakokkal és aranyszínű kontúrokkal, hálókkal, jelképekkel, amelyeken a minta és a kivetülés által jelent meg az egyén és a külvilág viszonya egyfajta súlytalanságban, sötétségben, mintegy háborús előérzetként. A papírcsipkeszerű emberi figura, mint egy kódolt jelképrendszer, amely elveszett jeleit, jelképeit, elemeit kereste, vetítette ki, s találta meg. Miután el kellett hagynom a hazámat, s tudomásul vennem, hogy a történelem, politika, háború lerombolja az elefántcsonttornyokat, egyre inkább társadalmi utalásokkal kezdtem el foglalkozni, hogy később konkrét történelmi és politikai szereplőket, eseményeket, ideológiai jelképeket használjak fel a társadalmi brutalitásokkal párhuzamosan egyre keményebbé váló festészeti nyelvezetemben.
Egykori jugoszláviai alkotói tevékenységének megértéséhez elengedhetetlenül szükség van arra, hogy időben és térben egyaránt kontextust adjunk az ott született munkáinak? Mit lélegzett be, mik mozgatták a jugoszláviai drMáriás alkotói létezését?
Nem nélkülözhetetlen e kontextusra gondolni, azonban az kiolvasható a művekből. Ott azt tanultuk meg, hogy egy iszonyatosan agresszív közegben mindennap meg kell küzdeni a magyar identitásért és az egyéni szabadságért, s hogy ennek a fárasztó harcnak azért szépségei is vannak, a harc pedig megedzi az embert.
Viszont amióta itt élek, ennek a fordítottját tapasztalom, mert itt sokszor külföldiként, a szerb, jugoszláv, balkáni kultúra képviselőjeként néznek rám, s nem feltétlenül magyarként, ami egészen abszurd, de olyan értelemben van benne igazság, hogy az ottani szocializáció során nyilván ránk is hatással voltak az arra a világra jellemző viselkedési szokások, mentális minták, vérmérséklet.
Az, hogy alkotóként a titói, majd a miloševići Jugoszlávia ölén „cseperedett”, mennyiben határozta meg alkotói pályafutását? És ha igen, ez a meghatározottság miben érhető tetten?
Az első kérdésre a válasz: nagyon! A másodikra: mindenben! De szerencsére sok más hatás is ért, miközben kettejük diktatórikus divatja ma is él és virul, a mi világunkban is, új köntösökben, új szereplőkkel, ahogyan persze bárhol máshol a világon.
Számomra a meghatározó rádöbbenés az volt, amikor beláttam, hogy a társadalmi erőszaktól nem menekülhetek, így az egyetlen megoldás a feldolgozására, ha foglalkozom vele, ha kiírom, kifestem, kigyógyítom magamból.
Alkotói attitűdjében keveredik a közép-európaiság és a balkáni hatás?
A közép-európaiság nem más, mint a posztmonarchikus magunkra hagyatottságból fakadó együgyűség, kiszolgáltatottság és a kis dolgokkal való beérés életmentő szeretetmantrája és gyógyító önámítása? A balkáni hatás pedig a barbarizmus és a primitivizmus ősigazságának és pogány tisztaságának az ígérete? Nyilván fellelhetők ezek a mítoszok, hatások, élmények is a művészi nyelvezetemben, amely a kelet-európai, különösen az orosz irodalomra, olykor pedig a kabarék és az abszurd humor világára is emlékeztethetnek, de sok más is.
Miután Magyarországra költözött, milyen ellentmondásokkal találta szembe magát? Hogyan illeszkedett bele a magyarországi képzőművészeti szcénába?
Máig nem illeszkedtem be, és nem fogadtak el vagy be, amennyiben a képzőművészeti kánonra gondolunk, jóllehet nem találhatók meg műveim múzeumok gyűjteményeiben, nem állítanak ki állami kiállítóhelyek, sőt, ki vagyok belőlük tiltva, ahogyan az állami tévéből és a rádióból is.
A mai napig jellemző Önre egyfajta outsiderség, egyetért azzal, hogy alkotásai megosztók?
Szerintem nem annyira megosztók, mint amennyire beszorzók. Magyarországon meg ma amúgy is minden megosztó. Ha van sapkád, akkor az, ha nincs, akkor meg az. Ennél szerintem sokkal fontosabb, hogy a képek sokakat érdekelnek, sokan tudnak azonosulni velük, sokan szeretik őket. Én ebben inkább azt látom, hogy sikerült a festészetet ismét a hétköznapi életünk részévé tenni, hogy az emberek kíváncsiak lettek arra, miként lesz egy közszereplő vagy egy társadalmi esemény megörökítve. Számomra ez jó és fontos lépésnek tűnik a magyar festészet újra népszerűvé tételében, megújításában, forradalmasításában. Persze az is érthető, ha valaki ennek nem örül, mert fél a szabad véleménytől, az áthallásoktól, a kritikától, vagyis mindattól, ami nincs az ő kontrollja alatt. Nos, számukra örök outsider maradok. A képzőművészet iránt érdeklődők számára pedig nagyon is insider, és nekem ez a fontos.
Milyen projekteken dolgozik jelenleg?
Őrült, ellentmondásos, érdekes, furcsa, háborús, izgalmas, szörnyű, mégis szerethető világban élünk. Ezt próbálom megfesteni.
Nyitókép: MTI/Czimbal Gyula
drMáriás következő kiállítása, A majmok kikérik maguknak, hogy emberszabásúak volnának május 4-én nyílt a Szerkesztőségben (1024 Budapest Keleti Károly utca 11/A).
