Zakariás István olajjal, vászonra festett, fotó- vagy hiperrealisztikus figuratív munkái az absztrakció irányába mutatnak. Választott tematikája az urbánus közegben fellelt, utcai plakátok emberi beavatkozásai nyomán keletkezett rongálódását és természetes elhasználódását mutatja fel, a rajtuk látható képtöredékek és az olvasható vagy már olvashatatlanná vált szövegek viszonyrendszerében.

 

A kiindulópontoknak tekinthető, eredeti óriásplakátok a városi közeg jellemzőiként narratív módon adnak hírt egy-egy kereskedelmi termékről, tevékenységről vagy kulturális eseményről, amelyek főként Magyarország és Erdély területein voltak láthatók; nagyvárosokban, autópályák mentén, amelyeket Zakariás kitűnő vizuális érzékkel megfigyelt, majd fényképezőgéppel dokumentált, s kiválasztotta belőlük azokat a részleteket, amelyek valamiért izgalmassá váltak számárára. Az eredeti plakátrétegek egymásra halmozása következtében – József Attila A város peremén című versének sorát idézve –: lerakódnak, mint a guanó.

 

Munkáin azok a vizuális felületek láthatók, amelyeken a képek és a nyelvi elemek egymással ellentétes, harmonizáló vagy a másikat kiegészítő diskurzusba lépnek, tehát kép és textus viszonyát mutatják fel. A kettő Zakariás életművében szorosan összefonódik, hiszen képzőművészeti (és művészetszervezői) tevékenysége mellett vers- és elméleti írással is foglalkozik. A MAMŰ Társaság elnökeként is aktív alkotó, az MMA ösztöndíjprogramjának aktív ösztöndíjasa, most falképeit és legfrissebb hegesztett munkáit mutatja be.

 

Képeinek műfajisága a dekollázs, illetve affiches lacrés, vagyis a plakáttépés technikájával mutat hasonlóságot. A dekollázs a különféle elemek egyesítésével szemben azok lebontását, lerombolását jelenti, amely során a vizuális képzetekből új esztétikai minőségek keletkeznek. A XX. századi olasz, német és francia művészetben terjedt el a technika, melynek alkotói közül most a német Wolf Vostell, illetve a nemrégiben Pécsett kiállító, francia Jacques de la Villeglé művészetét hozom fel egyfajta előképként, illetve a hazai polihisztor, Géczi János komplex alkotói munkásságát. Géczi Zakariáshoz hasonlóan egyszerre képzőművész, író, költő és irodalomtudós. Kettőjük gondolkodásmódja hasonló gyökerekből indul, mégis mindketten különbözőképpen nyúlnak a témához. Míg Géczi valódi, tépett plakátmaradványokat használ, addig Zakariás azokat festményein egyfajta képzetekként felidézve dolgozza fel.

 

A vásznakra festett plakátok feltépődései és utólagos ragasztásai miatt a választott részletek vizuálisan absztrahálódnak; a szövegek töredékessé, sőt, időnként olvashatatlanokká válnak. A látható textusok palimpszeszt jellegűen viselkednek, amely az ókor óta használt, írás rögzítésére alkalmas, bőrből készült lapok szövegeinek letörlései után megmaradó foszlányok egymásra rétegződéseit és azok sajátos újraértelmezését jelenti. A szótöredékek egymásmellettisége a Gérard Genette-féle intertextuális megközelítés alapján Zakariás festményein újfajta jelentésrétegeket és olvasatokat hoz létre, hogy azok a befogadás során teljessé váljanak. Ezeket recepcióesztétikai megközelítéssel, az eredetitől eltérő kontextusokban helyezi el, különféle definíciós rétegekkel felruházva. Hermeneutikai elképzelései során műveinek befogadóira bízza a szövegtöredékekből adódó olvasatok lehetőségeinek sokféleségét.

 

Azt a pszichológiailag és esztétikailag is értelmezhető viszonyt modellezi a kiállítás címe Kép és képzet, amely az eredeti látványból, a külső, valóságos képet és a róla alkotott fogalmat ütközteti. A képből származó élmény és annak belső, szubjektív, nyelvileg artikulált tartalma közötti mentális reprezentációt mutatja fel, amely nem feltétlenül kötődik a közvetlen érzékeléshez. A kép a vizuálisan felsejlő inger, míg a képzet a külvilág tárgyainak, jelenségeinek hatására keletkezett, újra felidézhető tudattartalom. A most kiállított festmények a rajtuk keletkező vizualitás során egyfajta tudatbeli felidéződésként is értelmezhetők.

 

Zakariás festett plakátmaradványai és falképei kollektív alkotás eredményeként létrejött foszlányok, emberi történetek lenyomatait hordozzák, amelyeket vásznain esztétikai minőségekké alakít át. A festményeken látható képi elemek színgazdagok, töredékesek, nem olvasható ki belőlük egyetlen koherens történet sem, mégis az újfajta kontextus miatt sokféle jelentést hordoznak.

 

A falakat ábrázoló képek a street art és a graffiti művészeti hagyományában gyökereznek. A fal szimbolikája ellentétes jelentéstartalmakat hordoz, az egyszerre körülhatárol, mégis elválaszt, védelmet nyújt, ám képes a bezártság élményét is közvetíteni. A falakon hagyott jelek a városi nyomhagyás jellegzetességeit mutatják, valamennyinek erőteljes kommunikációs értéke van. A falképeken látható vagy szándékosan elfedett, illetve letakart, tehát láthatatlan üzenetek mindig fontos konnotatív jelentéstartalmakat hordoznak. Zakariás különösen figyel a hordozott társadalmi jelentésmezőkre és a körülötte kialakuló viselkedésformákra és diskurzusokra. A falon hagyott, Falra ragasztani tilos! című, felszólító jelentéstartalmat hordozó munka üzenete önmagában paradoxon, hiszen a tiltás ellenére két plakát is került a falra, így a munka a kép és a textus szembenálló jelentéstartalmait mutatja fel.

 

Zakariás fémre készített, hegesztett síkmunkájának egyetlen feliratot hordozó alkotása túllép a kép és a szöveg korábbiak szerint értelmezett viszonyán, s Gerber Pál művészetéhez hasonlóan textualizálódik. Zakariás művében a homogén háttérből emelkedik ki a szöveg, amelynek ellentmondásos jelentéstartalma válik meghatározóvá. „A kultúra túl komoly dolog ahhoz, hogy a művészekre bízzuk” mondat Georges Clemenceau francia politikus híres idézetének Zakariás általi művészi parafrázisa, melyben a háborút helyettesíti a kultúrával. Az eredeti mondás a világméretű háborúskodás komplex voltára, össztársadalmi és gazdasági vetületeire utal, míg Zakariás ironikus módon értelmezi át a gondolatot, számítva arra, hogy a mű recepciója számos különféle értelmezési metódust tesz majd lehetővé.

 

A művész legfrissebb munkája a fém, hegesztetett szobor, a Székely Safe Space modul, mely egy tervezett, nagyméretű installatív, interaktív munka első eleme, illetve modellje, mely a világ abszurditásának szatirikus megközelítését mutatja. A safe space, vagyis biztonságos tér olyan mesterségesen kialakított közeg, ahol az emberek támogatva érzik magukat, ítélkezéstől és bántó megjegyzésektől mentesen. A különösen fiatalok számára kialakított helyek az 1980-as évek óta léteznek Amerikában, de az ilyen helyek létrehozásának jelensége különösen a 2010-es években erősödött fel. A virtuális tér fiktív közeggé tágítható, amely tematizálja a kisebbségi sorshelyzetet.

 

Finom, grafikai sorozatában is megmutatkozik Zakariás összművészetisége. A sárga alapra, akkurátus munkával, tűfilccel készített szériája ipari termék csomagolódobozának fiktív rekonstrukciója, amely fél év alatt, majd félszáz tűfilc felhasználásával készült. A grafikák egy elképzelt gyártási folyamat imitációjaként narratív struktúrába szerveződnek. A sorozat elemei technikai hibákat tartalmaznak, amivel a művek pszeudo jellegére irányítják a figyelmet, ugyanakkor az eredeti és a másolat, a művészet és a valóság különbözőségeire fókuszálnak, miközben dokumentálják is egy funkcionális tárgyból esztétikai minőséggé válás folyamatát.

 

Zakariás István komplex, sokműfajú művészeti munkássága a kép és a szöveg, illetve a látvány, és a belőle keletkező képzet bonyolult, ellentmondásos, sőt, gyakran ironikus viszonyán alapul. A munkák recepcióját minden esetben a befogadókra bízza, hogy alkotásaival meghökkentsen, kizökkentsen a megszokottból.

 

Fotók: Baráth-Szabó Evelin fotográfus engedélyével.

 

Zakariás István Kép és képzet című kiállítása december 31-ig tekinthető meg a Kert Galériában (5000 Szolnok, Gutenberg tér 12/12.).