A földrajzi távolság, az, hogy tanyán él, mennyire jelent hátrányt a szakmai kapcsolatai kialakításában?
Be kell vallanom, ez a kérdés bennem is felvetődött, amikor úgy döntöttem, hogy magam mögött hagyom a fővárost, és végleg leköltözöm a Csongrád melletti iskolaépületbe. Ez a kivonulás természetesen nem egyik napról a másikra történt, inkább többéves fokozatos elszakadás (leválás) révén. Emlékszem, az első három évben csak a hétvégeken jöttem el Budapestről, s bár még havonta feljártam, pár év után kezdtem érezni, hogy kicsit elkoptak az addig élő kapcsolataim. Ne csodálkozz, kivonultál az energiapiacról – mondta az egyik barátom. A kollégákkal többnyire csak nyaranként, itt a Csongrádi Művésztelepen, vagy amikor felmentem a fővárosba, akkor futottam össze. Tudatos választás volt ez, éreztem, hogy szükségem van a részleges izolációra. Én így tudtam megfesteni azt, ami a műtermemben látható.
Mennyire érzi magát otthonosan a kortárs művészeti közéletben?
Kapok meghívásokat művésztelepekre, ahol mindig érdekes szakmai beszélgetésekbe lehet bekapcsolódni. Elég ritkán, de olykor adok be képeket csoportos kiállításokra is. Sajnos az életvitelből adódóan a távolság miatt alig tudok a kortársaim kiállításaira eljárni. Egyébként képben vagyok, akik fontosak számomra, azokat megnézem mind nemzetközi, mind hazai szinten.
Hogyan alakult ki a gyűjtői köre? Tudatosan menedzseli magát?
Sajnos ezt én sosem tudtam olyan professzionális módon csinálni, mint sok mai fiatal, akik az iskolában tanulják az önmenedzselést. Többnyire sodródom az árral, kiállításról kiállításra. Úgy gondolom, ez így van rendjén, a képzőművész a munkájával foglalkozzon. Viszonylag szerencsésnek mondhatom magam, mivel elég korán, már stockholmi emigrációm idején az első gyűjtők pár év után megjelentek az életemben. Egy színes nyomatokkal teli mappával a hónom alatt bekopogtam a Gamlastan (az öreg városrész) egyik galériájába, ahol kíváncsian nézegette a tulajdonos a munkáimat. Azt mondta, ismer egy ügynök gyűjtőt és egy galériást, akit biztosan érdekelni fog ez az anyag. Így kerültem kapcsolatba az első svédországi ügynökömmel, akin keresztül megismerhettem több más galériát és gyűjtőt.
Mit tart a művészeti közlés/kifejezésmód legfontosabb feladatának? Mi a szerepe a művészetnek az emberi életben?
Csak az embernek van művészete, mely az állatvilágból kiemeli őt. Emberarcú civilizációnk addig fog létezni, míg művészet létezik. Gyakran hangoztatom, hogy a művészet tárgya a tudat, melynek definícióját sokan félreértik. A tudat a mindenség, határai a természetről alkotott képzeteinket, annak kitágult vagy beszűkült érzékelését tükrözi. Úgy is szokás mondani: ott a tudat, ahová tapad. A művészetre a tudattágítás gyakorlati módszereként is tekinthetünk. Arisztotelész a művészet szerepét Metafizikájában az egyén restaurációjában határozta meg. Ezért a művészet feladata – ahogy a múltban, úgy a jelenben is – a katarzis, a lélek, a tudat emlékeztetése a mértékre, az arányra, mely az istenit hozza közelebb az emberhez, így átemeli őt egy magasabb, megtisztult egzisztenciába. Az alkotás folyamata ima, meditáció, az elvonulás csendje. Az az ember, akinek van művészete, az az élet teljességét, a fényt, a misztériumot élheti át, és ezt önmagában akár realizálhatja is. A művészet ebben az értelemben a megmentőnk. Ezen nemcsak a vizuális művészetet értem, hanem minden transzcendens praxist, metafizikát. Egy alkotásnak saját információs mezeje van, amely sem logikailag, sem szemantikailag nem határozható meg. Inkább az ideák világából – és igen, most a platóni ideákra is gondolhatunk – magával hozott auráról, energiamezőről van szó. Ez a képi aura mindig nyitott, sosem lezárt, és mindig a nézőben talál befejezésre.
A kor, amelyben élünk, a fogyasztás emberének kora, hindu terminussal élve a Kali-juga, a vaskor, az elsötétülés korszaka. Soha ekkora szükség nem volt még a művészetekre. A csongrádi plain air-en kiállított egyik kis figurális szösszenetem is erre a fogyasztói korszakunkra reflektál, „az emésztő emberre”, a Kisgömböcre, az anyagelvű emberek tömegére. A televízió és a számítógépek vibráló képernyői előtt szocializálódott celebvilágok percemberkéire.
Kik azok a művészek, akik pályája során nagy hatást gyakoroltak Önre?
Két korszakra tudom bontani a szakmai fejlődésemet: egy koraira és egy későbbi, érettebb korszakra. Mint a legtöbb képzőművésznek, így nekem is át kellett küzdeni magamat több korszakon, mire kialakult az a formanyelv, ahol most tartok. A korai rajztanulmányok időszakában természetes, hogy az ismert és művészeti albumokban is fellelhető nagy mesterek voltak hatással rám. Mivel kezdetekben a grafika állt közel hozzám, így a rézmetszés világa annyira elbűvölt, hogy Dürer került a figyelmem középpontjába. Emlékszem, 1988-ban, amikor egy barátommal Németországon utaztunk keresztül, észrevettem az útjelző táblán Nürnberg város nevét. Követeltem, hogy álljunk meg, mert nekem látnom kellett a Dürer Múzeumot, ahol vásároltam pár darab utánnyomott lapot. Düreren kívül csodálattal adóztam Hendrick Goltzius metszeteinek és Rembrandt maratott lapjainak is. Ezeket a mestereket a Stockholmi Szépművészeti Múzeum grafikai osztályán, kesztyűs kézzel, eredetiben, nagyítóval is volt lehetőségem közelről tanulmányozni. Amikor elhatároztam, hogy értékpapírmetsző leszek, egy Stockholmban alkotó, lengyel származású bélyegmetsző, Czesław Słania munkáit is sokat tanulmányoztam, de gyakran konzultáltam a máig Stockholmban alkotó Török Miski Ágnes grafikus rézmetszővel is. Ez volt a korai tanulóévek időszaka.
Fiatalkorában Svédországba költözött. Miért érezte úgy, hogy el kell mennie az országból? S azután miért jött mégis vissza?
A hetvenes években Dunaújvárosban a Krisna-tudat egyik csoportja titokban előadásokat tartott, ekkor már pár éve hatha jógával is foglalkoztam. Az előadás után döntöttem úgy, hogy Svédországba emigrálok. Az volt a tervem, hogy egy nyugati ország jó dobbantódeszka lesz ahhoz, hogy majd Indiába utazzam, és egy hiteles gurut találjak. Szóval elsősorban ilyen ifjúkori elhatározás miatt emigráltam. Nagy ívű spirituális teveimen kívül természetesen voltak egyéb okok is, amire most nem térnék ki. Viszonylag gyorsan megkaptam a svédektől a tartózkodási engedélyt, öt év után az állampolgárságot is. Viszont a gurukeresés nagy álmát elmosta a svéd hétköznapok valósága. A jógával kapcsolatos terveim helyét átvette a képzőművészet és a hétvégi éttermi munka. 1986-ban felvettek a Konstfack design szakára, ugyanebben az évben kaptam meg a svéd állampolgárságomat is.
Indiai utazása mérföldkövet jelentett az életében. Mit tapasztalt ott, ami merőben más, mint a nyugati életmód, gondolkodás?
Mint korábban említettem, a jógának, a meditációnak fontos szerepe volt az életemben. Ez az érdeklődésem természetesen Svédországban sem szűnt meg teljesen, bár leginkább a festészetre összpontosítottam, azért mindig foglalkoztam jógával, meditációval. Egy kint élő idősebb mentoromnak, Hosszú Lajosnak köszönhetően figyelmem már inkább a buddhista dharmára fókuszált. Miután beszélek svédül, azonnal rávetettem magam a fellelhető buddhista irodalomra. Kiváló fordításokat olvashattam a buddhizmusról, ami Magyarországon 1992-ben elvezetett a menedékvételig. Ez egy kisebb szertartás, melynek során fogadalmakkal együtt a három drágaságban (Buddha, Dharma és a Szangha), hivatalosan is menedéket veszünk. Ezekben az években kezdődött Nógrád megyében, Tar mellett a dharma központ építése. Erre máig életem legszebb időszakaként gondolok, amely hosszabb-rövidebb meditációs elvonulásokat és a központ építésével kapcsolatos munkákat, szobrok és egyéb díszítőelemek készítését és az aranyozási munkákat jelentette.
Mivel a Kelet tanításai már Nyugaton is hozzáférhetők, és nemcsak írásos tanulmányok, elméleti spekulációk formájában, hanem a realizáció, a gyakorlat részeként is, úgy gondolom, hogy egyre inkább elmosódnak majd ezek a határok. Ez oda-vissza igaz már. Az a hagyományos tus kalligráfiában gyökerező keleti művészet mára már egyre ritkábban fellelhető, létezik ugyan, de a közönsége egyre jobban szűkül. A keleti kalligráfia, különösen a kínai, már a korai évszázadaiban is feláldozta az írásjel olvashatóságát az ecsetnyom szépségéért. Kódolva volt az absztrakció szemléletmódja az írásukban, és ezzel tudatosan éltek is. Nyugatra ez a szemléletmód a XX. században érkezett meg, és itt elsősorban az absztrakt expresszionistákra érdemes gondolnunk. Jackson Pollockra például She-Tao egyik műve, a Tízezer csúnya tuscsepp volt akkora hatással, hogy eljutott a csurgatásos technikáig. Azt gondolom, minden különbség, ami a Nyugat és a Kelet művészete között fellelhető, a szemléletmódban keresendő. Ennek bázisát a meditációs praxis, az elmélyült kontemplatív tudatállapot, a tudat megismerése, a végső üresség, a súnjata realizációja adta meg. Talán ebből a szemléletmódból fakad a keleti képeken oly bátran üresen hagyott felület, melyek hasonlóan jelentős értékkel bírnak, mint a tussal megfestett részek. Másrészt Kelet filozofikus festői az ecset spontaneitását emelték ki, mely a teremtő pillanatban realizálódik. A motívum, amit a művész a pillanatban felfedez, ugyanaz, mint amit kivitelez. Ez merőben más szemléletmód, mint a Nyugat előre kigondolt, formailag pontosan megtervezett tanulmányokra épülő alkotásai. Mára a világban egyre jobban nivellálódnak a keleti és a nyugati művészet határai. Ezt tükrözi a mindfulness nevű művészeti mozgalom is, mely a tudatos jelenlétet, a pillanatban levés gyakorlatát ültette át az alkotó folyamatba. Egyfajta jelenidejűségről, a pillanatban levésről van ilyenkor szó. Mi más ez, mint Kelet meditációpraxisa?
Számomra meghatározó volt a buddhizmus hagyománya, melynek gyakorlati módszerét élő tibeti mesterektől sajátítottam el. Ezt meditációs praxisnak, a belső ösvény ügyes módszereinek is hívják. Az ember akkor alkot leginkább, amikor éppen meditál, vagy akkor is meditál, ha alkot. Amennyiben a festészetet a tudat megismerési gyakorlatának tartjuk, akkor ez hatványozottan igaz. Tehát ebben az értelemben a festészet ima, meditáció.
Amennyiben a művészet tárgya a tudat, és a művészet lehetőséget ad a pillanatban levés időtlen élményét megtapasztalni, úgy ezt Csíkszentmihályi Mihály flow-elméletével tudnám leginkább rokonítani, ahol a munkában történő feloldódás azt az önfeledt állapotot eredményezi, amely túlmutat személyes éntudatunkon, és időtlen állapotba emeli az alkotót.
Köztudott, hogy minden nagy festőiskolának megvolt a saját, csak rá jellemző, sokszor titkos receptje. Sok esetben ez tette egy-egy mester iskoláját és alkotását annyira személyessé. Nem vagyok ötletfestő, minden előzetes tanulmány nélkül egy gyermek rácsodálkozásával kezdek neki a képeimnek. A témát a munka folyamatában az anyagokkal folytatott párbeszéd összjátékaként bontom ki, figyelembe véve a felhasznált anyag természetét is. Még az egyetemi éveim alatt kezdtem színezett homokot használni a képeimhez, melyet a Dunai Vasműben a vasérchalmokból rostáltam ki. Ezzel egy időben részt vettem egy Buddhista Kalacsakra beavatáson, ahol láttam, hogy a szertartást végző lámák színes mandalákat készítenek színezett homok felhasználásával. Ekkor jött az ötlet, hogy én is tudnék hasonló színes homokot készíteni, melyet majd a hordozó alapba keverek. Úgy gondolom, ez a homoktechnika teszi annyira rám jellemzővé a képeimet. Természetesen mesélhetnék a papírkészítésről is, ugyanis a hetvenes évektől kezdve a dunaújvárosi papírgyár dekoratőreként naponta láthattam a papírgépek és a cellulózfeltárás folyamatait. A papír végigkísérte életem alkotással töltött évtizedeit. Erről viszont meséljenek a 2000-ben megjelent albumomban is látható alkotások.
Ki az Ön ideális gyűjtője? Milyen személyiségű befogadó érezheti leginkább sajátjának a munkáit?
Nehéz erre válaszolni, de azt tudom, hogy a műtárgy az, ami igazán minősít egy otthont. Egykor az egyik mesterem mondta: sose azt nézd, mekkora a ház, milyen a bútor, mindig azt figyeld, mi lóg a falon. Ez árulkodik leginkább a tulajdonos személyiségéről. Kevés az érzelmi alapon döntő gyűjtő, ezt mint helytelen hozzáállást, sok esetben el szokták ítélni manapság. A posztmodern utáni kor tagad minden lélek mögöttit, tagadja az érzelmek létjogosultságát a művészetben. Pedig minden jó műalkotás érzelemből születik, és érzelmeket kell, hogy generáljon a nézőben. Amennyiben az ilyen folyamatoknak felülünk, az tényleg a végét jelenti majd mindennek. Az a pár gyűjtőm, akik több festményemet is birtokolják, mindig érzelmi alapon döntöttek. Ők kellően edukált, magabiztos személyek, nem szenvednek értékbizonytalanságban, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy dönteni merjen valaki.
Voltak idők, amikor a műgyűjtést még nem árnyékolta be a napjainkat egyre jobban meghatározó árorientáltság. Nem minden mű jó, ami drága, és nem minden olcsó mű rossz.
Balla Attila Mitikus ösvények című kiállítása – kurátora Váraljai Anna – Szegeden, a Kiss Kunszt Galériában (6720 Szeged, Takaréktár utca 1.) szeptember 20-ig látható.
