A német festészetnek erre a korszakára jellemző az emberalakok zsánerszerű elhelyezése természeti környezetben, a látványból kiinduló vizuális-érzéki megjelenítés, erős színekkel és határozott fény-árnyék kontrasztokkal. Angelika számos képén hasonlóan fontos a színek intenzitása és az ezzel kapcsolatos érzéki élmény visszaadása a vásznon.
A művész képei szorosan kötődnek a festészeti tradícióhoz; a festésmodor, az anyaghasználat tekintetében ez különösen igaz. Ecsetkezelése laza, nagyvonalú, és a színeknek, a festékeknek, magának a festésnek szenvedélyes szeretete érződik rajtuk. Többek között ez adja képeinek frissességét és dinamikáját.
Festői gondolkodásmódjának a monumentalitás lehet a kulcsszava:
ez még kis méretű akvarelljein és grafikáin is tetten érhető. Képei látásmódjukban nagy formátumúak. Ha néhány száz évvel ezelőtt él, minden bizonnyal freskófestőként foglalkoztatják egyházi és világi megrendelők, nagy méretű kartonokat készít, fél életét állványokon fekve tölti.
Mivel Angelika a XX. század utolsó harmadának kelet-európai szülötte, ezért táblaképekben, vásznakban gondolkodik, a hagyományos olajfestéket
és a „modern” akriltechnikát egyaránt használja. Legtöbbször nagyobb méretű grafikáin elsősorban tust, színes tintákat, akvarellt és erősen lazúrozott akrilt figyelhetünk meg. Lavírozott tusmunkái a klasszikus kínai és japán mesterek könnyedségét, légiességét juttatják eszünkbe. Valamennyi ilyen jellegű műve nagyon levegős, szinte érezzük, hogyan lélegzik a papír. Nemcsak a – jó értelemben vett – könnyű kéz magabiztossága, de a mindennapi életből vett profán jelenetek, cselekvő és pihenő emberalakok ábrázolási módja, szemlélete is a régi mestereket – különösen a barokk kort – idézik számomra.
Művészetfilozófiai értelemben a művészettörténetben számos példája akad az elfutó pillanat megragadására tett kísérleteknek. Sok művészt foglalkoztatott és foglalkoztat a pillanatnak, az időtlenségnek és a mulandóságnak ábrázolhatósága (a kortárs művészetből gondoljunk egy formailag teljesen másként alkotó művész, Kicsiny Balázs idővel kapcsolatos munkáira). Angelika képeivel érdekes művészettörténeti párhuzamba állítható a vanitas műfaj, amely Németalföldön a XVII. században alakult ki (Vanitas vanitatum et omnia vanitas, azaz Hiúságok hiúsága, és minden hiúság szállóigévé lett bibliai idézet az ószövetségi Prédikátor könyvéből), és az idesorolható alkotások jelképrendszerükkel a kor értelmezése szerint erkölcsi tanítást közvetítettek. A vanitas-ábrázolások tipikus jelképei azt sugallják, hogy minden mulandó, az anyagi javak, az érzelmek, a tudás és a művészet is az enyészeté lesz. Angelika képei hasonló logikával mintha ennek az ellentétét kísérelnék meg bizonyítani a művészet eszközével, azaz „minden múlhatatlan”, a pillanat örök, mindenféle morális tanítás nélkül.
Legújabb, gyermeket/gyermekeket ábrázoló festményei is ehhez a gondolatkörhöz köthetők – hiszen ki mélyülne el jobban a pillanatban, a jelenben, mint a kisgyermek? Akit még nagyon köt a jelen, az éppen átélt jelen. Ez a kötöttség azonban másfelől hatalmas szabadság is, a feloldódás a pillanatban, az élet és az érzékelés jelenidejűségének teljes átélése. Angelika ezt az érzést és lelkiállapotot szeretné tetten érni, mintegy „elcsípni” alkotásaiban – tegyük hozzá: sikerrel.
A magyar festészet történetében állítólag Rippl-Rónai kedvelte különösen az „egy ülésre” festést, az egy lendülettel megfestett képet. Ez
a módszer óriási összpontosítást kíván az alkotótól,
az összefogottságnak és az egészben látásnak nagyon magas fokot kell elérnie. Ez az intenzitás természetesen sajátos feszültséget kölcsönöz az így megfestett képnek, amely valamiképpen Angelika minden munkájának sajátja. Jelenvaló-ság.
Horas non numero nisi serenas / Csak a derű óráit számolom című 2021-es festményén egy tájat látunk, amely azonban nem egyértelműen külső, sokkal inkább belső táj hatását kelti. A félabsztrakt festésmód és az intenzíven kavargó színek magával ragadják a nézőt. Angelika nem titkolt célja többek között az egyéni vizuális élményt általános szintre emelni és ilyen módon képpé formálni, ezáltal a nézőre hatni – aki saját emlékképeit idézheti fel a festményt szemlélve.
A kiállítás rajzain erős fényben, nyári napfényben láthatunk embercsoportokat, legtöbbször gyerekeket, akik nagyon elmélyülten tevékenykednek, vagy éppen mozdulatlanul szemlélődnek. Többféle technikával megfestett jelenetek, amelyek mind 2021-ben készültek. A lényeg itt is az intenzitás és az átélt pillanat megfoghatatlan varázsának megfestése – hogy milyen fokon átélhetően, annak megválaszolását bízzuk a nézőre, és saját megélt élményeire, melyek a műhöz való kapcsolódási pontjait adják: csalódás bizonyosan nem éri majd.
Az Időtlen idő című, Tóth Angelika festményeit bemutató tárlat szeptember 13-án nyílik meg az óbudai Selyemgombolyítóban (Budapest III. kerület, Miklós tér 1.), és október 5-ig látogatható.
