Héroszok negatívban

 

Fotók: Nyirkos Zsófia
 

Gémes Péter pályaképe azért rendkívüli, mert a „szabályos” kezdetek (kisképző, Kirakatrendező Iskola) után, 1972-től a Varsói Képzőművészeti Akadémián tanult grafika szakon. Így történhetett, hogy a nyolcvanas évek eseménydús kortárs magyar szcénájába kvázi kívülről érkezett, s mondhatjuk, ez lett védjegye. Így vált a korszak egyik jellegzetes, individuális mitológiaként aposztrofált tendenciájának egyik megkerülhetetlen képviselőjévé. Szuverén fotóhasználattal, grafikai megoldásokkal alkotott monumentális, impozáns képeit többek között a korszakban unikális „önkonceptualizmusa”-ként is számontartották.

Bár Varsóban érett művésszé, Budapesten találta meg a szó szoros értelmében önmagát. Alkotói útjának korai szakaszára a grafikai stúdiumokon belül a litográfiai nyomatok terén megvalósított neoavantgárd attitűdök, főként az amerikai pop-artos, hiperrealista aktuális tendenciák elsajátítása volt jellemző. Ezt elsősorban a nyitottabb lengyel művészeti közegnek és az elérhető nyugati szakmai orgánumoknak köszönhetően tehette. Fontos, a későbbiekre is érvényes hozadéka ennek a kísérletező periódusnak a profán tárgyi világ fotografikus felhasználása, ezekre, mint afféle titkos inspirációkra tekintett: „Jó, ha mindig van valami a képen, amiről csak én tudom, hogy mi az” – nyilatkozta. 
 

A hazatérés egyet jelentett a litográfia és mondhatjuk a grafikusi szemléletmód elhagyásával, amelyet az analóg fotografikus kifejezésmódok, experimentális alternatívák keresése váltott fel. A hetvenes évek második felében szinte forradalmi hevülettel ragadták meg a fiatal, progresszív képzőművészek a fotóeljárások, a sokszorosítások különféle (részben a századeleji klasszikus magyar avantgárd képviselőihez visszavezethető) experimentumait. Gémes számára a fotó (megspékelve a szórópisztollyal) egészen mást jelentett, mint mondjuk ecset és fixír találkozását. Műterme sötétkamrává avanzsált, sőt családi performanszok színterévé vált.

 A Műcsarnok mostani kiállításának nagy erénye, hogy a jól átgondolt koncepció jegyében bevezeti a nézőt a művész mitologikus és szakrális szellemi tradíciók által ihletett, sajátosan a valót és a fikciót ötvöző világába. Gémes szervesen építkező belső útját követhetjük nyomon. Késő XX. századi kortárs képzőművészetünkben páratlan műalkotásokat láthatunk: méretes vásznakra nagyított fény-képeket, avagy árny-képeket, beszédes címekkel: Vándorévek, Angyal I–II., Predellum, Varázsló, Angyali üdvözlet, Térkereszt. A művész nagysága ekvivalens emberi nagyságával, szerepjátékaival azonosulhatunk, a transzcendens háttérben nemcsak a művész sziluettje, hanem a befogadó lelki amplitúdói is kirajzolódnak.
 Mindezek ismeretében kulcsfontosságú megállni és felfedezni az első teremben a rejtőzködő Gémes önportréját. az éteri fehér háttérben felderengő, meditáló pózban megörökített, kamerába mosolygó, félkönyökre támaszkodó alakját. A kép címe Hérakleitosz-tanulmány, mellyel jellegzetes módon a művész elvezet a konkrét látványtól a filozófiai dimenziók felé, miként főműveiben később tette. Hérakleitosznak tulajdonítják filozófus követői a dolgok dialektikus látásmódját s azt a bölcsességet, miszerint ahelyett, hogy a léttel foglalkoznánk, a létezők kötnek le minket.
 E gondolat jegyében egyfajta expresszív létsűrítményeknek is tarthatjuk a művésznek különös módon a testiség profanitása és a látomásosság spiritualitása között egyensúlyozó világát. Mindez felerősödik az életmű utolsó etapjában, mely tagadhatatlanul az alkotó búcsúüzeneteit tartalmazza. Eltűnnek a teátrális beállítások patetikusságai, az emberi test darabjaira hullik, motívummá, sötétlő, repetitív jellé válik. Majd már csak feketén sötétlő foltokká foszlik. Mégis új harmóniára talál: a darabok konstruktív kompozíciókká lesznek. Emlékművek. (Napló, Oszlopok I–IV., Szellemképek I–II.)
 

A kéz és a test emlékezete – Gémes Péter fotófestészete című kiállítás január 28-ig tekinthető meg a Műcsarnokban (1146 Budapest, Dózsa György út 37.).