Nagyon vonzott Portugália, sokat olvastam róla, édesapám is mesélt portugáliai útjairól, ezért amikor lehetőség nyílt rá, az Universidade do Porto művészeti karára jelentkeztem. Nyitott, vendégszerető közegbe kerültem, Domingos Loureiro lett a mesterem. Portugáliában megőrződött egyfajta érintetlenség, nem olyan skanzenszerű, mint Olaszország, ahol alig találni turisták vagy befektetők nélküli várost. Portugáliában is beindult már a turizmus, mert az amerikai tech-cégeknek ez a legközelebbi európai ország, s odajárnak konferenciázni, de ezt a világot még nem rontotta meg teljesen a kapitalizmus. Barátokra is leltem, s azóta többször is visszalátogattam Portugáliába.
Mit tanultál ott, és mit változtatott a gondolkodásodon és a művészeteden Portugália?
Egy Erasmus-út segít a felnövésben. Szerettem Domingos óráit, de a legtöbbet attól a feladattól kaptam, amikor előírta, üljek le és szedjem össze a gondolataimat arról, mit akarok csinálni a következő egy hónapban és prezentáljam ezt a többieknek. Teljesen banális és egyszerűnek tűnő feladat, közben mégsem az. Arra tanított meg, hogy végiggondoljam és strukturáltan leírjam, mit és hogyan szeretnék megvalósítani, ami segít abban is, hogy észrevegyem, hol van hiány az elképzeléseimben, és hogy a terveimről beszélni tudjak mások előtt, akár angolul és szakmai nyelven.
A Kisképző után Pécsett jártál egyetemre, Somody Péter osztályába…
Jelentkeztem a budapesti Képzőművészeti Egyetemre is, de Pécsre vettek fel, és nem akartam évet kihagyni. Nem gondoltam túl és nagyszerű döntésnek bizonyult, kiváló műteremlehetőségekkel, infrastruktúrával. Akkoriban még kevesebben voltunk, így több figyelmet kaptunk, szakmailag és emberileg is.
Az egyetem után kétségbeesetten kezdtem munkát keresni, mert nem tudtam, hogy mi lesz velem. Az utolsó évet elvitte a Covid, a diplomamunkát itthon festettem a nappaliban – persze nem az lett, amit szerettem volna. Nem is volt diplomakiállításunk, ami pedig jó bemutatkozási lehetőség lehetett volna. Viszont egy kedves osztrák karmester ismerősöm vett tőlem egy képet. Utána az ő ismerősei is elkezdtek képeket vásárolni tőlem, így rögtön a végzés utáni nyáron minimális tőkém gyűlt össze műterembérlésre. Persze még mindig munkát kerestem, hogy a megélhetésemet biztosítsam. Rosszabbnál rosszabb interjúkon vettem részt. Elmentem egy élményfestő stúdióba, ahol megkövetelték a mesterdiplomát, de ezer forintos órabért ajánlottak. Egyre inkább úgy éreztem, mindenképpen kell szereznem egy helyet, ahol dolgozni tudok, különben könnyen elvész az alkotókedv, nem lehet otthon, a nappaliban festeni. Rátaláltam a Nyolcésfélre, amely akkor még nem volt ilyen menő hely. Az elsők között költöztem be. Egyik volt osztálytársammal, Csorba Rékával vettünk ki egy kis helyiséget.
Milyen itt az élet? Lettek olyan társaid, inspirációs források, akik és amelyek segítenek motiváltnak maradni?
A Nyolcésfél révén találkoztunk Pál Fannival, aki a DasFanni kimonókat csinálja. Együtt terveztünk három kimonót, amelyeken a képeimből kiragadott részletek jelennek meg, tavaly pedig egy szintén a festményeimmel mintázott kendőkollekciót készítettünk. Gábriel Nóra kurátor pedig csoportos kiállításokat szervezett az itt dolgozó művészek alkotásaiból.
Nemcsak innen. Azt hiszem, az Instagram használatának is szerepe volt benne, illetve a csatornaként működésében – hogy kapcsolatot tudunk teremteni más művészekkel, kurátorokkal, galériákkal. Soha nem voltam igazi social media-arc, de a munkáimat szeretem kitenni, és azt a folyamatot is dokumentálni, ahogyan elkészül egy kép. A legtöbben már nem a művészek weboldalát nézik, hanem az Instát, a galériák is sokszor ott találnak rájuk.
Szükséged van a visszacsatolásra? Figyeled-e mennyien lájkolnak?
Szoktunk erről beszélgetni más művészekkel: hatással van, ha lájkolnak vagy kommentelnek, és ettől függővé is lehet válni. Nem a műalkotás minősége dönti el, mennyire lesz felkapott a tartalom, és ez hamis képet ad. Ismerek olyan művészt, aki ha rossz kedve van, posztol valamit, és jobban érzi magát a szívecskéktől. Szerintem ez kissé veszélyes. Időkorlátot állítottam be magamnak, hogy ne görgessem a végtelenségig, ne vigye el az időmet az értelmes dolgoktól. Inkább eszközként tekintek a social mediára.
Változó. Mindennap bemegyek, de periódusok vannak. Amikor nagyon készülök valamire, olyankor tíz-tizenkét órát is ott töltök egy nap.
A szakmai közeg befogadott? Figyelnek rád, meg tudod beszélni másokkal a szakmai kérdéseket?
Évfolyamtársaimmal, barátaimmal igen, de ebből a szempontból a művésztelepek a legfontosabbak. Húszéves korom óta visszajárok Hajósra, abba a több mint negyven éve működő alkotótáborba, amelynek még Tóth Menyhért is alapító tagja volt. Nagyon különleges hely, professzionális művészek és amatőr alkotók is részt vesznek a táborban. A kinyomtatott portfóliómat postán kellett elküldenem jelentkezéskor Alföldi Albertnek. Berci bácsi a kezdetektől működtette az alkotótábort. Nélküle nem alakulhattak volna ki azok a hagyományok, amelyek a mai napig a lelkét adják ennek a közösségnek. Berci bácsi tavaly hunyt el.
Elengedhetetlen a művészléthez, hogy néha legyen egy vödör víz?
Szörnyen fájdalmas, de rengeteget segít, sokszor csak apróságokkal. Az első években Matteo inkább technikai dolgokban irányított, most pedig már a művészetről való gondolkodásban, hogy az alkotómunka ne váljon rutinná. Könnyű belecsúszni, főleg, ha annyit fest az ember, mint én, és kapja a pozitív visszajelzéseket, vagy elindulnak az eladások. Ilyenkor az a legveszélyesebb, hogy az ember nem veszi észre, ha elkezdi ismételni magát vagy kiüresednek a képei. Kell a külső szem, főleg mert egész nap egyedül dolgozom a műteremben.
Ezt nemrég kezdtem el így csinálni. Eddig csak nagyon egyszerű vázlatokat készítettem, füzetbe, naplószerűen, és mellé írtam a gondolataimat, amiket szeretnék kifejezni, mi az, ami miatt meg akarom festeni a képet.
Tulajdonképpen ez a portugál gyakorlat, amiről a beszélgetésünk elején meséltél.
Igen. Eszembe jut valami, leírom és odafirkálom valóban nagyon vázlatszerűen. Aztán amikor világos krétával vagy ceruzával felrajzolom a vászonra, akkor döntök el egy sereg dolgot. A vonalakban benne van a véletlen, de a kompozíciót magát nagyon tudatosan előre megtervezem. Mert ha nem, akkor jön a káosz. Nem vagyok spontán ember, szeretek mindenről tudni, nem kedvelem a meglepetéseket.
Amikor már fönt van a kép az állványon, akkor odaállsz elé és addig csinálod, amíg kész nem lesz? Félreteszel-e olykor egy-egy munkát?
Soha nem rakom félre a készülő festményt, mert iszonyatosan idegesít, ha nincs kész. Akkor addig csinálom, amíg jó nem lesz.
Egyszerre egy képet festesz?
Mindig csak egyet. Már az is zavar, amikor túl sok új kép ötlete mocorog a fejemben, mert már a vázlatolás is túlságosan elvonja a figyelmemet. Ez személyiségfüggő. Tudom, hogy a legtöbben, főleg, akik olajjal dolgoznak, több képet festenek egy időben, nekem ez nem megy. Az én munkáim egymásból következnek, minden képnek a tanulságai benne vannak a következőben.
Beszélhetünk sorozatokról?
Mindig azt hiszem, hogy sorozatot csinálok. Érdekel valami, arról csinálok egy képet, ami viszi magát tovább, alakul, folyamattá válik. Ha az elmúlt években készült munkáimat időrendben egymás mellé tenném, láthatóvá válna az az organikus folyamat, ahogyan a festészetem alakult.
A tavaly kezdett sorozat az álom és az emlékek köré épült. Lefekvéskor, elalvás előtt rendszeresen jönnek a képek, gondolatok, amelyeket aztán meg akarok festeni. Sokszor álmodom is, reggel leírom, amire emlékszem, és ezekből is dolgozom. A Resident Art Galériában nyíló októberi kiállításom képein gyerekkori emlékek keverednek a jelenbéli dolgokkal, a valóság a fikcióval. A képek minden egyes részlete személyes, emlékek, utalások, történetek a saját életemből, mintha minden, ami velem történt valaha, benne lenne ezekben a festményekben.
Nagyapám bányamérnök volt Tapolcán, a Szent György-hegyen van egy házuk szőlővel. Kiskoromban sokat mesélt kőzetekről, ásványokról, gyűjtöttem a köveket, elvitt geológus kollégáihoz, tőlük is kaptam egy láda követ. Mindig mesélt a Pannon-tengerről, és kerestünk is a vulkanikus kövekben fosszíliákat.
Volt egy álmom arról, hogy ott vagyok a Szent György-hegyen ezen a birtokon, és a Pannon-tenger ott terül el a lábaimnál. A Badacsony egy sziget rajta, az egyik oldalon kel fel a nap, a másikon megy le, közötte sötétség van, a csillagos ég. Ezt akartam megfesteni, mert gyönyörűnek láttam, és nemcsak vizuálisan emlékeztem rá, hanem az érzésre is, amit bennem keltett. Olyan, mintha ebben a tájban az általam látott tájak forrtak volna össze. Elhatároztam, hogy ezt megfestem.
Fotók: Asszonyi Eszter
