Minden idők legnagyobb költőjéről semmit sem tudunk. Nem tudjuk, mikor született és mikor halt meg, nem tudjuk, hány évet élt, hányszor volt szerelmes, és nem tudjuk, ő írta-e a neki tulajdonított ókori eposzokat: az Íliászt és az Odüsszeiát. Mivel ezek a művek még a görög írásbeliség felfedezése előtt keletkeztek, így szájhagyomány útján terjedtek el a görög városállamokban. Az sem kizárt, hogy az Íliász szerzője nem azonos az Odüsszeiáéval, sőt, még az eposzok önálló szerzősége is vitatható: akár egy-egy mesteri módon szerkesztett „népköltészeti” alkotás lehetősége sem zárható ki. Homérosz eposzai nagyjából mindenre hatással voltak az irodalomban és a kultúrában. Ennek bizonyságául elég egy pillantást vetnünk Rembrandt festményére. A kép nem technikai hiba miatt lett ilyen „nehezen kivehető”. A fények és árnyak legnagyobb festője alighanem a költő vakságát akarta érzékeltetni ecsetjével. A költő vállára vetett aranypalást ugyanakkor fények nélkül is gyönyörűen ragyog! E költői kontraszt Homérosz „ellenpontját” és időtlen nagyságát egyaránt jelképezi, és azt a mesés ókori gazdagságot is, amelynek Trója a végzetét köszönhette. Mivel Rembrandt gyakrabban ábrázolta az Ószövetséget, mint az Újszövetséget, így nem meglepő, hogy Homéroszt is az Íliász szerzőjeként mutatta be, ugyanis ez a komorabb, véresebb eposz. Homérosz két eposza volt az ókor Bibliája, és nem kizárt, hogy könyveinek dualizmusa befolyásolhatta a valódi Biblia szerkezetét is.
Homérosz eposzaiban mindennek és mindenkinek megvan a maga tökéletes ellenpontja. Még trójai forrásból is kettő fakad: egy forró és egy jéghideg vizű. Az Íliász legszimpatikusabb figurája Hektór, a trójai királyfi. Neki nem is egy ellenpontja van, hanem kettő. Az egyik saját öccse, Páris, aki jóformán ki sem merészkedik a csatatérre Heléna szoknyája mellől, pedig kiváló íjász. Hektór másik ellenpontja a legnagyobb akháj harcos: Akhilleusz, aki csak azért különb nála, mert anyai ágon félisten, a görög istennő, a tengeri nimfa, Thetisz gyermeke. Ám a trójai háború utolsó évében Akhilleusz vitába keveredik Mükéné királyával, Agamemnónnal, és távol marad a harctól, ezzel az epizóddal, in medias res indul az Íliász cselekménye. A görög táboron belüli ellentét hatására a háború kimozdul a holtpontról, a trószok egyre nagyobb fölénybe kerülnek a csatatéren és Hektór vezetésével már a görög hajókat ostromolják. Ám Akhilleusz legfőbb bizalmasa, Patroklosz titokban magára ölti barátja fegyverzetét, és csatába vezeti Akhilleusz harcosait. Az ellentámadás sikeres lesz, ám a csata hevében Hektór megöli Patrokloszt, mivel Akhilleusznak hiszi, és elveszi tőle fegyvereit. Az akháj harcosok azonban megszerzik Patroklosz holttestét és visszaszolgáltatják Akhilleusznak, aki kedves barátját holtan látva éktelen haragra gerjed, ám harcolni nem tud, mivel nincsenek meg a fegyverei. Ekkor lép színre deus ex machinaként Thetisz tengeristennő, Akhilleusz édesanyja, aki pompás fegyvereket szerez fiának Héphaisztosz (Vulcanus) isten kovácsműhelyéből. Köztük egy gyönyörű aranypajzsot is, amely Homérosz egyik legnagyobb ellenpontja. Eddig ugyanis csupán a trójai csatateret és az istenek időtlen világát láttuk, normális emberi életnek semmi nyomát a hatalmas költeményben, a trójai várban is minden a háború körül forgott. Az aranypajzson azonban a mindennapi emberi világ legszebb életképeit látjuk: aranyba vésett szántásokat, vetéseket, aratásokat, ezüst szőlőszemektől duzzadó szőlőtőkéket, vidám vadászatokat, zenészeket, lakodalmakat – végül az égitesteket és a pajzs peremén a mindent körülölelő Ókeanoszt. Az isteni fegyverek birtokában a bosszúszomjtól fűtött Akhilleusznak immár nem akad ellenpontja. Éktelen pusztításba kezd, és a trójai várba űzi vissza a trójaiakat, Hektórral pedig a várfalak mentén végez. A British Múzeumban őrzött vörösalakos váza elemi erővel ábrázolja párharcukat, illetve azt a mindent elnyelő sötétséget – Hadész házát – amely idővel mindkét hős otthona lesz. Hektór holttestét Akhilleusz megcsúfítja, később azonban nagylelkűséget gyakorolva kiadja atyjának, a könyörgő agg Priamosznak. Az Íliász végül Hektór temetésével zárul.
Kortárs képzőművészeink közül Lieber Erzsébetnek sikerült olyan képi világot alkotnia, amely méltó lehet Rembrandt és Homérosz emlékéhez. „Objektív festményei” mindig rendkívül széles körű szellemi panorámába ágyazódnak. A művésznő különbséget tesz „égi” és „földi” vizek között, ami Bánki Ákos Flumen című sorozatával mutat távoli rokonságot. Az égi vizek – például felhők – saját formával rendelkeznek és többnyire „hímneműek” – Zeusz például aranyeső képében egyesült Danaéval. A földi vizek – tengerek, tavak, folyók – saját formával ugyan nem rendelkeznek, viszont képesek felvenni bármilyen formát, illetve alakzatot, és „nőneműek”: Aphrodité például a megcsonkított Uránusz isten férfiasságából keletkezett. A képeken látható vízfelszínre egyfajta (vetítő)vászonként érdemes tekinteni, ahol a repetitív módon ismétlődő hullámok töltik be a textúra-faktúra funkcióját. A Trója című album egyik érdekessége, hogy a sorozat az adathordozó meghibásodása révén nagyrészt megsemmisült. Ám fennmaradt töredékei kiválóan érzékeltetik Trója mesés gazdagságát: az aranyhabokból szőtt „borszínű” tengert, illetve a vízfeszín vásznára vetülő baljós árnyakat is, amit eleinte egy ókori hadihajó árnyának vélünk, de jobban megnézve a képet: az akár egy váza vagy serleg árnyéka is lehet, mintha serlegünk a saját fejére hozná a bajt és a trójai háború valójában e mesés gazdagság következménye volna! Mindez kiválóan harmonizál Lieber Erzsébet ellenpontozó hajlamával, aki ebben a sorozatban főként a fény-árnyék kontrasztok nyelvén „beszélget” Rembrandttal, Homérosszal.
