„A 35 évvel ezelőtt alapított Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum első alkalommal mutat be kizárólag női alkotók műveiből álló válogatást a gyűjteményéből” – így indul a kiállítás bevezető szövege, engem pedig egyfajta szégyenérzet kerít hatalmába. Miért csak most? Mire vártunk eddig? Abban a világban, ahol a Guerrilla Girls már 1989-ben feltette a kérdést: Do Women Have To Be Naked To Get Into the Met. Museum?, és ahol a bináris oppozíció elmélete és a logocentrikus gondolkodás egyre inkább meghaladottá válik, ott 2025-ben már nincs érvényessége ilyen típusú kiállításnak.

 

Leginkább a kérdésfelvetéssel van baj, hiszen az elmúlt évekből is számos olyan kiállítást tudunk sorolni, amelyek női szempontú művekből válogattak, vagy éppen egy-egy sajátos női tapasztalatot jártak körül, a Női kvótán azonban semmi ilyesmit nem tapasztalunk.

Valójában pontosan nem is értem, mi lenne a kiállítás üzenete. Azt akarja mondani, milyen csodálatos, hogy ilyen sok női alkotó szerepel a Ludwig Múzeum saját gyűjteményében? Vagy hogy a nők milyen nagyszerű művészeti teljesítményeket hoztak létre az elmúlt néhány évtizedben? A kétrészes kiállítás első részében a női szerepek, a reprezentáció, a sztereotípiák kérdései kerültek elő, most pedig a „tipikusan női témák”, ám míg az előbbi felvetés mára már halálosan unalmas és ezerszer lerágott csont, addig az utóbbinál nem érzem, hogy a témához passzoló műveket látnék. Mitől tipikusan női téma Barabás Zsófi absztrakt kompozíciója vagy Makai Mira The Idol of Greed című festménye?

 

Olyannyira heterogén az anyag most is, hogy nincs olyan erős statement, amely összefogná a kiállított munkákat. Emiatt olyan érzésünk van, mintha óriási kavalkádban járkálnánk, ahol olykor teljesen esetleges, milyen szempontok szerint kerültek egymás mellé az egyes művek. Mit keres például Vera Molnar algoritmikus sorozata Keserü Ilona érzéki festményei társaságában? Csak engem zavar, hogy Lovas Ilona éteri, marhabélből készült installációját teljesen elnyomja Berhidi Mária Hímzőráma című munkája? Milyen elgondolás alapján kerül egy térbe Barabás Zsófi festménye és Tranker Kata installációja?

 

Sok esetben pedig öncélúan szerepelnek bizonyos munkák a térben: értem, hogy óriási büszkeség, hogy a Ludwig Gyűjteményében szerepel Yoko Onotól is egy mű, a Játssz bizalommal, de ebben a kiállításban értelmezhetetlen a jelenléte. Arról nem beszélve, hogy nem egy Reigl-festmény előtt lenne a helye. Sallustius mondata jut eszembe, Discordia maximae dilabuntur, vagyis, hogy az egyenetlenségek a legnagyobb dolgokat is megtörik. Tulajdonképpen itt is erről van szó: hiába látunk jó műveket, összeférhetetlenségük csak zavart szül a befogadóban.

 

Az sem segít ezen a kiállításon, hogy számos olyan munkát állítottak ki most is, ahogyan az előző részben is, amelyek az elmúlt években már szerepeltek valamilyen kiállításon. Csak néhány példa: 2022-ben a Dubniczay-palotában láttuk Németh Hajnal és Beöthy Balázs Néha Hajnal, Bárhol Balázs sorozatát, Nagy Kriszta Kortárs festőművész vagyok alkotása, bár nagyszerű, de már számtalanszor kiállították, Drozdik Orshi műveit szintén 2022-ben láttuk a Mai Manó Házban, ahogy ugyanebben az évben Lovas Ilonának a művei ott voltak a Műcsarnokban.

 

Ujj Zsuzsi fotói 2023-ban kaptak önálló teret az acb-ben, Eperjesi Ágnes Heti étrend sorozatát is számtalan kiállításban „elsütötte” már a múzeum, Ladik Kati fotóit pedig 2023-ban láttuk a szentendrei Ferenczy Múzeumban, és sajnos ezt a sort még lehetne folytatni. Rossz üzenete van, hogy ennyi munka ilyen rövid időn belül megint a múzeumi falakra kerül, olyan érzetet kelt, mintha nem lenne elég sok jó művész vagy az elmúlt egy-két évben nem született volna elég sok jó mű, amelyekkel meg lehetne tölteni ezeket a tereket.

 
Ennél azonban sokkal nagyobb probléma, hogy a legtöbb mű esetében teljesen irreleváns a művész neme. A Jenny Holzer és Lady Pink együttműködéséből született festmény, Flaka Haliti installációja, Maurer Dóra falemezre festett műve nem azért olyan, amilyen, mert nő készítette őket. A kiállított anyag nagy része egyáltalán nem a nőiségről, nem a női tapasztalatokról beszél, és nem női perspektívából szólal meg. Se nem feministák, sőt: valójában az alkotó neme semmit nem tesz hozzá az értelmezéshez. Éppen emiatt lesz végtelenül egysíkú a kiállítási koncepció: ma már nem lehetne megtenni, és nem „menő”, hogy azért kerülnek egy térbe különböző alkotók, mert történetesen megegyezik a másodlagos nemi jellegük, a biológiai nemük.
 

Ha női szempont, akkor sokkal árnyaltabban kellene a témához is viszonyulni, erre számos jó példát látunk, ha csak az olyan kisebb kiállításokra gondolunk, mint a Turbinában rendezett Feminine Energies, az Artkartellben futott I Love the Smell of It, vagy épp a Barbicanban szerepelt Re/Sisters, esetleg a nemrég zárt Unheard. How the Vulva Is Making Itself Heard Today! Vannak női szempontú, nőket felvonultató kiállítások szerte a világon ma is szép számmal, de míg talán a nyolcvanas években kellően progresszív lett volna olyan kiállítást rendezni, ahol kizárólag női alkotók szerepelnek, ma már muszáj mélyebbre ásni, árnyaltabb kérdéseket felvetni a nőiséggel kapcsolatban, nem lehet megelégedni a bináris pozíciók felmutatásával.

 

Nem szólva arról, hogy ha átnézünk a túloldalra, Ausztriában épp a dekolonializmus szempontjait vizsgáló kiállítások dübörögtek mostanában, az Albertina Modernben nemrég zárt a The Beauty of Diversity, a Mumokban az Avant-garde and Liberation, a Belvederében pedig Amoako Boafonak csináltak hatalmas solo show-t, de Svájcban is „hatalmasat ment” a When We See Us kiállítás, amelyet Dél-Afrikából importáltak.

 

Ha tehát a nemzetközi színtérre rápillantunk, láthatjuk, hogy jelenleg egészen másféle kérdésfelvetések aktuálisak. Persze ettől függetlenül még lehetne jó egy női alkotókat felvonultató kiállítás, viszont azt akkor nem lehet ennyire megúszósan csinálni. Talán érdemesebb lett volna, ha a kurátor a gyűjteményi anyagon túl is tekint, hiszen jelenleg is számos olyan kiváló női alkotó van jelen a szcénában (a hazaiban is!), akik bár egyelőre nem szerepelnek a Ludwig kollekciójában, mégis: felvetéseik frissek, progresszívek, érzékenyek, valamint sajátos (női) perspektívából közelítenek bizonyos jelenségekhez.

 

Az pedig már csak kötözködés a részemről, hogy ennél lehet sokkal szexibb címeket is adni egy kiállításnak, ha azt szeretnénk, hogy a látogatók annyira vonzónak gondolják, hogy jegyet is váltsanak rá.

 

Fotók: ROSTA József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

 

A Női kvóta 02. Női alkotók, alkotó nők a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum gyűjteményéből című kiállítás március 16-ig tekinthető meg (1095 Budapest, Komor Marcell utca 1.).