A jubileumi kiállítás nemcsak ünnep, hanem összegzés is. A számvetés nem statisztika, hanem kérdések feltorlódása. Mi a művészet, mi a festészet, ki a festő? Hogyan tovább?

 

Az egyesület harmincéves léte alatt bizonyossá vált, hogy a művészet műveléséhez ki kell lépni az elefántcsont-toronyból, be kell kapcsolódni az életbe. A közösség belső dinamikája formálja az egyéni látásmódokat. Három évtizeden át – erős politikai, társadalmi behatások ellenére, viták, párbeszédek, generációváltások, szakítások és visszatérések során – megtartani az alkotói függetlenséget, mégis benne maradni egy művészeti közösségben emberi teljesítmény is. A művészet és az idő viszonya különös. A művek időben születnek – az idő lenyomatot hagy rajtuk, a korszak olvasható belőlük. Nemcsak az alkotók változnak, hanem a látásmód, a forma, a kifejezés nyelve is. Ugyanakkor, ami egykor újítás volt, ma hagyomány; ami egykor ellenállásként szólalt meg, ma köznapi. Ám a kiállítás nem múltba zárt fényképalbum. Sokkal inkább munkák élő archívuma: a kiállítótér elkülönülő rétegeiben tárul elénk, megmutatja, hogy alakul a mai festőlét sokszólamúsága, szellemi és vizuális arculata.

 

Az úgynevezett szalonkiállításon – ahol a beadó művész és kurátor egyben, nincs szakmai zsűri – a közösség minden egyes tagja azonos joggal és felelősséggel rendelkezik.  A hatalmas volumenű, diverz merítés leginkább a kiállítás rendezőjét teszi próbára. A munka folyamán, a közös felvetések nyomán halmazokat lehet létrehozni, amelyek együtthangzó műegységeket képezhetnek. Talán ez az egyetlen módja, hogy elkerüljük az átláthatatlanságot. Törekedni érdemes arra, az időben feloldódott, multiplikálódott, változó szemlélettípusok ne versenyezzenek a figyelemért, hanem ritmusokkal, együttállásokkal tegyék könnyebbé a befogadást.  Még így sem feltétlenül jön létre a rendező által áhított összkép, és nem minden műnek lesz egyenrangú tere a megszólaláshoz. A művek elhelyezésénél fájó kompromisszumokat kell kötni. A teret így keretezi az épített térben a minimalista csend, a geometrikus fegyelem, a digitális végtelen halk hangja, és az ingergazdag ábrázoló-, a valóság elemeivel dolgozó és kolorista gesztusművek pedig az ideiglenes falakra kerültek. 

 

Amikor a szürrealitás szinte tapintható, már kevés a közléshez, a „posztmodern” a múltunk, a „poszthumán” digitális káosz a jelenünk – kérdéseink szaporodnak. Mi is a valóság? Kívül vagy belül keressük? Talán éppen ez a megoldhatatlan talány ad értelmet a művészetnek a XXI. században: nemcsak látni, hanem érezni, tapasztalni akarunk valamit, ami többet jelent minden egyéb létezőnél, több nálunk. A műben – akár nyíltan, akár rejtetten – megérint bennünket a transzcendens. Kérdés fogalmazódik meg bennük: létezik-e valami több annál, mint amit látunk? És ha van, hogyan lehet azt formába önteni? Egy műalkotás lehet-e Isten arca, ahogy az ikonfestők hitték, vagy egy ismeretlen identitás sugallata – ha létezik, párbeszédbe tudunk-e elegyedni vele, vagy szembe tudunk-e nézni magunkkal?

 

A hit bármilyen formája táplálja a belső meggyőződést, hogy a világ nem véletlenül van, és a szépség nem öncélú. Egy műalkotás lehet ima, lehet kérdés, kiáltás, fohász, lehet hála, lehet csend. De mindenképpen kapcsolat: az alkotó és a láthatatlan között. A művészet nem mindig szép. De mindig jelentéskereső. A geometria rendje és a szürrealizmus álma, a minimalizmus fegyelme és a tág digitális birodalom – mind újra és újra szembekerül a feltevéssel, hogy a szépség mindig sima-e, és az igazság mindig szabályos-e. Az antiesztétika nem tagadás, hanem tágítás: annak a vállalása, hogy a világ komplex, néha torz, néha fájdalmas – de mindig érdemes megmutatni.

 

Az esztétika, mint formai harmónia, évszázadokig uralkodó volt – de a modern és kortárs művészet már képes szembenézni a szép devalválódásával, a töréssel, a diszharmóniával, a nyersességgel is. Iróniája nem mindig könnyű humor, hanem végletes, húsba maró, kíméletlen szarkazmus, tépelődő analízis.

 

Sok művész számára a természet nem egyszerűen téma, hanem társ. Az emberi létezés alaprétege. Egy levél textúrája, a fény játéka a vízen, egy kopár táj minimalizmusa – ezek mind emlékeztetnek arra, hogy a világ tőlünk függetlenül is szép. De a természet nem csak szépség. A változékonyság, az elmúlás, a törékenység is benne rejlik. A művész, aki figyel rá, nemcsak másolja, hanem reflektál rá: az ember felelősségét, mulandóságát és helyét kutatja benne. A természet így válik nemcsak háttérré, hanem morális tükörré is.

Mit jelent ma festőnek lenni? Mikor a világ képekkel telt, a művészetnek nem pusztán a látvány szintjén kell hatnia, hanem a látás mélységében. A művész ma nemcsak képet alkot, hanem kérdez, jelentést, választ keres.

 

A festészet a kéz munkája – minden vonal, szín, réteg: döntés. És minden döntés mögött ott a személy, az egyediség. A kiállítás azt is megmutatja: nincs egyféle „művészi út”, de van őszinte keresés, ami összeköt. A manuális (kézi) alkotás és a digitális technológiák viszonya nemcsak technikai, hanem művészetszemléleti kérdés is, különösen abban az időszakban, amelyben a vizuális kultúra gyökeresen átalakult. Harminc év alatt nemcsak stílusok, emberek és korszakok változnak – hanem maga az alkotás folyamata is. A kézműves munka, a festék illata, a vászon textúrája, a szerszám nyoma nemcsak technikai, hanem érzéki-érzelmi tapasztalat. A manuális alkotásban ott van a test jelenléte, a hiba lehetősége, a kéz finom bizonytalansága, ami épp attól lesz élő, valódi, megismételhetetlen. A digitális eszközök megjelenésével az alkotás világa kitágult. A lehetőségek szinte végtelenek: új effektek, gyorsabb kivitelezés, azonnali módosítás, globális megosztás. De épp ebben rejlik a veszély is: az anyag nélküli kép könnyen válhat túl könnyűvé. Érinthetetlenné. Gyökértelenné.

 

Viszont a kézi munka emlékeztet: az alkotás időigényes, figyelmet követel, nem azonnali eredményt ad. A rétegek nem csak technikaiak, hanem gondolati és lelki mélységek is. Amikor az alkotó ecsetet, ceruzát, kést, spaklit, festékszórót mozgat, átad valamit abból is, ahogyan gondolkodik. A mozdulat nemcsak rajz, hanem önkifejezés. Egyfajta belülről jövő automatikus írás.

Nem arról van szó, hogy a manuális jó, a digitális pedig rossz, inkább arról, hogy másfajta jelenlétet igényelnek. A digitális lehet kiváló kiegészítő, tervezőeszköz, önálló médium is. A kézműves alkotásban mindenesetre ott rejlik az a testi tanúság, amit semmilyen algoritmus nem tud helyettesíteni: a művész jelenléte. A keze nyoma.

 

 

Az elmúlt harminc év a vizualitás forradalma is volt. A kilencvenes évek végén a képek még lassan, fizikai valójukkal érkeztek hozzánk: galériákban, könyvekben, kiállításokon. Ma az ember egy nap alatt több képet lát, mint egy századfordulós ember egész életében.

Ez a bőség azonban nem feltétlenül jelent mélyebb látást. Épp ellenkezőleg: a képek devalválódhatnak, felszínessé válhat a befogadás. A művész feladata nem az, hogy kényszeresen valami újat mutasson, hanem hogy lassítson, elmélyült odafigyelést kínáljon.

 

A látás fejlődése nemcsak technikai kérdés, hanem belső munka is. A művészi tekintet ma nemcsak azt jelenti, hogy „mást látok”, hanem azt is: „másként látok”. Részletet, jelentést, párhuzamot, réteget, múltat, fájdalmat, reményt. A digitális világ gyors képeivel szemben a művészet lehet az a tér, ahol megállunk. Ahol a látás nem átsuhan, hanem beköltözik a nézőbe.

Ha megkérdeznénk: mit hagy maga után harminc év, több száz alkotó és megszámlálhatatlan kép? A válasz talán ez lenne: Bátorságot. Kitartást. Csendet. Párbeszédet. Képet a kimondhatatlanról.


Mert a művészet végső soron nemcsak azt mutatja, milyen a világ, hanem azt is, hogy milyen lehet.

 

Képek: a Magyar Festők Társasága engedélyével.