Antall nevét a közszolgálati rádiónál és az írott sajtónál eltöltött több évtizedes munkássága fémjelzi, ám első diplomáját még rajz–földrajz szakon szerezte a Bessenyei György Főiskolán, kezdettől eljegyezve magát a vizuális művészetekkel.
Ofszet, fametszet, linómetszet, akvarell és tus munkáival szerepel a tárlaton, bizonyságát adva a kortárs grafika területén való jártasságának. Három kulturális plakátja is látható a falakon. A plakát műfaja – reklámhordozó szerepéből adódóan – egyaránt hordoz vizuális elemeket és szöveges betéteket. A Túlpart a Magyar Rádió egyik nyilvános felvételét hirdeti, a Szűkebb hazám Magyarország Ratkó József szerzői estjére invitál, míg a harmadik Kő Pál szobrászművész kiállítására hívja meg a nézőt. A kép–szöveg arányának kényes egyensúlyát mindegyik plakáton sikerült megvalósítania. Az első teremben látható Önarckép, 1976 játékos tusrajz a húszas évei elején járó fiatalemberről, portréja tudatosságot és vitalitást sugároz. Fekete-fehér művein a művész mindig részletekben gazdagon, teljes egészében kitölti a képmezőt. Már a 2005-ben datált, trópusi fa felhasználásával készült Sétáltatók fametszetén fekete vonalak sűrű hálózatát telepíti a fehér színmezőkbe, ezáltal a léniák repetitív használata pulzálást, vibrálást ad munkáinak. A 2007-es Noé meggondolta fametszete hármas osztású; középen látható a bárka tömbje, míg a széleken az építés fázisai, az ácsolat/állványzat szikár struktúrája. A Kondor Béla emlékére metszetén a legegyértelműbb az aprólékos kivitelezés azon karakteres stílusjegye, hogy a kép dinamikáját olyan vonalhálózat adja, amely úgy szálasodik, úgy terül szét, mint a mágnes erőterébe szórt vaspor. Ez a különleges látvány köszön vissza a Káron ladikja linómetszetén is.
Meglepő a Bábel toronyháza akvarellje. A vízfesték gyors száradásának köszönhetően ennél a műfajnál nem lehet törölni vagy fedőfestéket felvinni a már lefektetett rétegre, hanem pontosan tudni kell, mit is szeretne láttatni a művész. Antallnak ez a műve az ábrázoló és az absztrakt reprezentáció határvidékére tehető, hiszen bizonyos távolságból egyértelműen látszik a torony tömbje, az ívelt kapu, a különböző szinteken nyüzsgő emberek és az építkezés létrái/lajtorjái, ám közelebb lépve meglepetés éri a nézőt: a kép pixelekre esik szét. Antall elcsorgatott pöttyökből, apró vonalkákból összerakott akvarellje a modernizmus pointillista technikáját idézi meg.
Tóth Lívia a nemez ősi technikájának a megújítója. A nemez nem növényi rostokból építkezik, hanem olyan állati eredetű textilanyag, amelyet birkagyapjúból gyúrnak vizes közegben. (A legősibb nemez Kr. e. 6500-ból való, és Törökországban találták meg.) Az első kiállítótér fogadófalán látható Tóth Lívia napsütötte, idei munkája, a Ragyogás, amelynek spirálja az élet körforgására utal, a szegélyét pedig ezüstös filterek keretezik. Itt van a káprázatos koloritással színezett A harag megszelídítése is, amelynek különlegessége, hogy az áttört motívum a kárpit szélein túlra terjeszkedik, mintegy megállíthatatlanul a végtelenben folytatja útját. A rétegelt, térbe kilépő/kihajló Madártávlatból és a Gyengéd erózió munkáin is láthatjuk, hogy a művész alkotásai szétfeszítik a falikárpitot, a harmadik dimenzióba terjeszkedve fali objekteknek is tekinthetők. Ezek a művek kiszáradt, megrepedt földkéregre, szilánkosan egymáson csúszkáló jégtáblákra (is) emlékeztetnek. A Platánhoz hasonlatosan gyógyítsd be színekben gazdag, álló formátumú kárpitja a természet öngyógyító, reinkarnációs folyamatának parafrázisa. A Kőfolyam című művéből pedig kiderül, hogy a tárlat címe nemcsak utalás az ikonikus angol rockegyüttesre (Rolling Stones), hanem a gördülő kövek egy műben is manifesztálódnak. A köveket a vizek, patakok, folyók áradása és a tengerek ár–apály mozgása simára mossa. Tóth kövei olyannyira élők, hogy szinte meggyőznek arról, hogy kövei valódiak, nemez alapra rögzített ragasztások/applikációk. Azonban nem, ezeket nemezből formázta meg. Itt válik egyértelművé, hogy Tóth Lívia nemezben is bármit képes elmondani.
Veress Enéh Erzsébet munkáiban közös az anyaghasználat, a formarend és a kivitelezés szellemisége. Szobraiban/kisplasztikáiban jelen van a fa, a márvány, a mészkő, a gránit, az acél és a zsírkő. Ezekből a matériákból többnyire álló formátumú, karcsúra nyújtott, teljesen letisztult, organikus alakzatokat hoz létre, melyek szimbólumrendszere emberi és állati konnotációkhoz vezet. Minimális eszközökkel, egy-egy ívvel, hajlattal, finoman lejtő, kecses mozdulattal képes egy lényt megfogalmazni, annak esszenciáját adni. Ennek egyik példája az Antall István emlékére alkotott munkája, a 2015-ös Pityke.
A Rigófütty ívelt testében megláthatjuk azt az esszenciális morfológiát, amely a madárvilág jellemzője. A Hattyúi képed fölmerül tardosi mészkőből és fából létrehozott művének finom hullámvonalat leíró teste megidézi a költő, Vajda Jánosnak Ginához írott, Húsz év múlva című versének sorait: „De néha csöndes éjszakán / Elálmosodva, egyedül / Múlt ifjúság tündér taván / Hattyúi képed fölmerül”. A hengeres posztamensre helyezett márvány plasztika, az Ábránd áramvonalas teste delfinre emlékeztet, míg az Egymásért lyuggatott testű, fából készült szobrának ég felé kinyíló szárai egy tőről fakadnak, egymásért küzdve fonódnak egybe. Korai műve, a fekvő testű Egyszer fönt, egyszer lent és az álló helyzetben pozícionált Tusakodás harminc évvel ezelőtt készültek. A carrarai márványból faragott munkák különleges ellentétpárra épülnek, az alkotás stiláris meghatározásának kettősségét hordozzák magukban, hiszen amorf/organikus testükben geometrikus vonalvezetés fut, vágatok, vájatok, egymást derékszögben metsző árkok jelennek meg, s ez a kontrapunkt teremti meg a művek feszültségét.
Fotók: Klement Zoltán
A Gördülő kövek című kiállítás április 27-ig tekinthető meg az Udvarház Galériában (2112 Veresegyház, Göncz Árpád tér 1. 2. emelet 331.).
