Benkő Barnabást már fiatal kora óta ösztönös alkotási vágy hajtotta. Figyelmét megragadták a színek variációi, meghökkentő együttállásai, szokatlan megjelenési formái. Nem meglepő, hogy már általános iskolás korában felkeltette érdeklődését a graffiti és a street art, és meg is ismerkedett az underground szcéna közegével, szabályaival. Többszöri próbálkozás után vették fel a Képzőművészeti Egyetem festőművész szakára, Chilf Mária mesterosztályába. Ekkor még a kérdésfelvetés nélküli ösztönös gesztusfestészet volt jellemző munkáira, melyek főként expresszív plein air tájképekként öltöttek formát. Ezek az olajképek inkább voltak belső emóciók kivetülései, „lelki tájképek”, mint ahogyan Mednyánszky festészetében is jellemző.
Sok hallgatóban indukál belső feszültséget az egyetem szabad, mégis kötött formája, s ez így volt Benkő Barnabás esetében is. A kötelezettségek, vizsgák, beadandók kényszerűsége szemben állt a hihetetlen alkotói szabadsággal, melyet minden fiatal „művészpalánta” alanyi jogon megkapott. „Intuitív, expresszív jellemnek mondanám magamat, aki az intézményi keretek közé mindig is nehezen illeszkedett be, mégis életvitelszerűen rákényszerül a strukturáltságra, különben szétfolyik az élete.”
Benkő a rendelkezésre álló időt igyekezte jól kihasználni, és minél többet alkotni. Munkáira a sok negatív visszajelzés mellett egyre több bátorítást is kapott, és az egyetemi évek végére gyökeresen megváltozott. Ekkor nagyot billent a mérleg nyelve a rend, a tervezett és az ösztönös között. A rendszerbe tagozódás szülte vad gesztusok mellett megjelent egyfajta strukturáltság, átgondoltság. Szemléletére és a munkához való hozzáállására nagy hatással volt mestere mondása: Mit csinálok, miért csinálom és hogyan csinálom? Ez az a három rövid kérdés, melyet minden művésznek fel kell tennie magának. Ez a folyamatos önkritikus attitűd segítette abban, hogy egyre bátrabban kezdje vállalni azt, amit csinál, diplomamunkájában pedig már kialakuló saját festői nyelvét.
Ez pedig az ellenpólusokat magába foglaló, színek flow-jában úszó zajos kompozíciók létrejöttét jelentette. A maszkolószalag és a szivacshenger mindennapi eszközévé vált. Elkezdett nyers koloritú neon sprayeket használni, melyeknek kifinomult művészi értékét eleinte megkérdőjelezték az egyetemen. „Önfejűségem és határozottságom visszaigazolása lett, hogy best of diplomásként végeztem.” Képalkotási módszerében több kiindulási pont is van. Általában van egy adott szín, vagy színpár, amely érdekli. A festmények kompozíciói is mindig előre eldöntöttek, hogy függőleges vagy vízszintes sávozottságúak lesznek-e. Az erőteljes, vad színek mellett a visszafogott monokróm festészet is érdekli, és egy ideje újra és újra próbát tesz arra, hogy egy adott szín érzetét hogyan befolyásolják a körülötte lévő színek.
A festményeiben jelzett kérdések mellett – melyek az emocionális gesztusok és a hűvös, elidegenedett geometrikus strukturáltság között ingadoznak – feltesz egy új, más jellegű kérdést is: vajon meddig tart a műalkotás határa? Ezt a kérdést azért teszi fel, mert a munka folyamatában felhasznált ragasztószalagok felületén ott marad az alkotás „fele”, és hulladékká válik. A művész ezt felfedezve a kollázstechnikát alkalmazva időről időre ezeket a csíkokat egy új, üres vászon felületén újrahasznosítja.
Benkő Barnabás festményein a szigorúan szerkesztett vízszintes vagy függőleges sávozott struktúrák testesítik meg a racionáltság hatalmát. A kiszámíthatóság, a tervezhetőség, a rend megteremtése mindig támaszt nyújt. Ám önmagában mindez egy idő után unalmassá vagy személytelenné válhat. A művész pedig mindig arra is törekszik, hogy önmagát, saját világlátását belevigye műalkotásaiba. Az érzéseket nem lehet eltávolítani belőlük.
Az érzések pedig gesztusokon keresztül mutatkoznak meg a vásznon. Benkő kompozícióiba ezek a részek visznek színt és dinamizmust. Vajon meg kell-e zabolázni egy ilyen ösztönös megnyilvánulást? Lehet-e ilyen mértékben kitárulkozó a művész? Egyúttal felmerül az a kérdés is, hogy a szabályszerűen ismétlődő struktúrák elegendők-e önmagukban, vagy feloldást igényelnek. Ez a kérdés valószínűleg eldönthetetlen, hiszen évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget. Ahogyan Carl Gustav Jung Az archetípusok és a kollektív tudattalan című művében – melyben analitikusan vizsgál közös emberi működési módokat – fogalmaz: „Minden káoszban van kozmosz (ékesség, rend, tisztesség) is, minden rendetlenségben rend is rejlik, s minden önkényben folyton ott a törvény, mert mindaz, ami hat, ellentéten alapszik.”
Benkő festményei sokféle asszociációs utat nyitnak meg. A képalkotás fontos része a gesztusokból ered, amelyek az alkotó aktuális lelkiállapotát, dinamizmusát és vehemenciáját tükrözik. De ha a külvilág felé tekintünk, akkor a kommunikációs zaj, a kapcsolatok átalakulása és a világ folyamatosan változó rendjének alakulása is eszünkbe juthat. Ebben élünk nap mint nap. Festményei így vetik fel a legaktuálisabb kérdéseket. A választ pedig nekünk, nézőknek kell a saját magunk számára megtalálnunk.
