A fenti címet egyrészt azért választottam, mert ígéretet tettem magamnak, hogy nem fogom ismét a plotterizmus fogalmára felfűzni az elemzést, megtettem azt már számtalanszor a Birds of Cool kollektívához tartozó különböző fiatal festők méltatásánál, akik közé Radvánszki Levente is tartozik, és bizony nála is lenne helye, értelme és létjogosultsága a plotterista eredettörténet elmesélésének, de mégiscsak azt mondom: festményegzisztencializmus. Miért is teszem ezt, morfondíroztam magamban, hát azért, mert a megnyilatkozás, a kreatív alkotás, valamiféle újat mondás kényszerrel, innovációigénnyel jár. Újszerű dolgot állítani arról, amit mindannyian ismerünk, egy centimétert előreforgatva vele a művészettörténet nagy kortárs kerekét.
Sokunkat hajt ez a vágy, elsősorban nem a művészet nyersanyagával foglalatoskodó szövegcsinálókat, hanem mindenekelőtt magukat a képzőművészeket. Egyik kedves postwar hősöm, Victor Vasarely például azon töprengett, valamikor az ötvenes évek elején, hogy miként lehetne új életet lehelni abba a geometrikus absztrakcióba, amelyet pár évtizeddel korábban Malevics és Rodcsenko teljesen kimaxolt a maga radikális redukciójával. Mit lehet ehhez hozzátenni, morfondírozott Vasarely, és kigyúlt a heuréka feliratú villanykörte a fejében: torzítsuk rombusszá a négyzetet, ezzel megteremtve a síkon a mozgás illúzióját (megpörgetjük a négyzetet), és máris bevontunk olyan új dimenziót az alkotás 2D-s valóságába, amely új világot teremthet, új ajtókat tárhat ki.
Radvánszki Levente is ilyesféle dolgokon töpreng VIII. kerületi pinceműtermének magányában, pár méterrel a járószint alatt… Mármint nem a rombuszokon és a mozgás illúziójának beemelésén, hanem azon, hogy milyen módon lehetne új életet lehelni a gesztusfestészet régimódi iskolájában. Különösen akkor, ha nem feszíti szét a közlésvágy, nem gigantikusra hízott egóját szeretné szétloccsantani a vásznon, megmutatni meztelen önmagát országnak-világnak, hanem a személyes kéznyom – úgyis mint ecsetnyom – helyét keresi az elbizonytalanodott posztdigitális valóságban.
A festmény létén töpreng. A festményegzisztencializmuson. Hol egzisztál a kép a digitális és reális között ki-be járó vizualitás kortárs pillanatában. Koncentrációt igénylő, agyzsibbasztó tréning követni a műtárgyon testet öltő motívumok vándorlását. A lágy szilikonmasszát széles seprűvel keni fel, gigantikusra duzzasztott ecsetvonásokat hozva létre (ilyeneket régebbi képein láthattunk), majd ezeket lefotózza, kicsit szerkesztgeti, kinyomtatja papírra, ezt pedig átnyalja a vászonra, töredékes, antikolt-batikolt akriltranszfer-lenyomatot hagyva csak belőle. (Az elhasznált papír megy a kukába.) Majd veszi a plasztikus polimergyantát, és odafröccsenti a felületre, az akriltranszferált nyomás mellé. Utána ezt a domború testű makró ecsetnyomot még gusztusosabbra fújkálja, még inkább kiemelve térbeli hatását.
Az egyik ecsetvonást, illetve pontosabb, ha pszeudo-ecsetvonásnak nevezzük, szóval az egyik természetellenesen óriásira nagyított, mégis ínycsiklandozón cuppanós „ecsetvonást” átcsempészi egyik képéről a másikra, digitális fájlból sokszorozva meg, egy másikat – egy másik „ecsetvonást” – a mesterséges intelligenciával gyártat le, a harmadikat a maradék gyantából csöppenti ki a műanyag fóliára (ahogy régen rongyba kitörölték az ecsetet, csak ő a maradék gyantát törli a fóliába), majd megszáradva kollázst épít belőlük, szabadon rakosgatva a merev gesztusokat, mintha Photoshopban dolgozna. Az elvágólagos körvonalakat rendre a plottermatricával tartja kordában, ahogy azt kell, de a néző feje mégis belefájdul abba, ahogy követni próbálja a pszeudo- és a reális térfél közötti pingpongjátékot. Az a régimódi felosztás, miszerint éles határ húzható az offline és az online, a valóságos és a digitális, vagy akár az eredeti és a másolat között, már a múlté. A képek ki-be járkálnak a számítógép és a festékvászon világa között.
A korábban homlokcsókolásra tartott múzsa most a szoftverbe feltöltött kép editgombja. Radvánszki, ahogy a kiállítás címe – Reality Edit – is sugallta – editeli, editálja, szerkeszti a festményeket. A digitális jegyek kikúsznak a kiállítótér falára is, plotterezett ipari címfeliratként, nyomtatott op-art gyöngysorként, vagy a Photoshop szürke sakktáblamintás mezejeként, amiről egy rossz egérmozdulat miatt lecsúszik a munkaanyag. A festmény annak idején a lécekre feszített vászonhordozó széléig tartott, ma olyan könnyedén lép túl ezen a zónán, ahogy kihúzzuk a rajzszoftver munkafelületét. Ha patetikus szeretnék lenni, azt mondanám: a festmények ma már a senkiföldjén járnak. Nincs többé fogódzó, nincs többé biztos arkhimédészi pont, nincs festékbe mártott ecset.
Tulajdonképpen a kiállítottak közül egyetlenegy képen dolgozott a művész hagyományos módon ecsettel, amikor a mennyezetre felakasztott tábláról cseppkőként megcsurgó, majd megszikkadó szilikonnyúlványokat kellett körbefestenie halványsárga színátmenettel. Amúgy fújás, vágás, plotterezés, editálás, mázolás, újra és újra, egymás után. A festészet ma olyan, mint a globális gyártóláncok. Nincs made in Hungary, nincs made in festőállvány. Ahogy egy komplex termék összevissza utazik a világban a gyártás során, itt megtervezik, ott beleraknak egy mikrocsipet, amott rácsavaroznak egy műanyag panelt, ismét máshol felpimpelik valami ritkaföldfémmel, stylingolják, konténerbe rakják, utaztatják közben százszor, mígnem kiköt a végfogyasztónál.
Valahogy így születnek ma a festmények is, oda-vissza vándorolva a festménysík és a képernyő között, miközben mindenféle fura, nehezen megjegyezhető matéria kerül beléjük, a polimergyanta-pakolástól a CNC-mart MDF-rátétig. Radvánszki Leventét ez foglalkoztatja, a festmény újszerű születése, illetve az újszerű születési módokból fakadó újszerű létezés, az újszerű egzisztálás. A festészet egzisztencializmusa. Mi pedig megköszönhetjük, hogy a digitális és a reális közötti őrült száguldozásait – a képtárgyak pompás lenyomataiban – nyomon követhetjük.
