1968 és 1988 között a Képes Ifjúság fotóriportere, 1988-tól 1993-ig az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének tagja volt. 1993 óta Magyarországon él, 1998 és 2011 között a Magyar Rádió munkatársaként főleg határon túli riportokat készített. A XX. század második felének délvidéki eseményeit talán leghitelesebben ő örökítette meg. Szociográfiai és kulturális fényképein ott az egész délvidéki magyar közelmúlt.

Palics, 1980

 

Milyen volt az első fényképezőgéped?

Egy Agfa box gép, amelyet a házunk padlásán találtam egy kifakult piros-fehér-zöld zászló mellett. Tízéves koromban ez a zsákmány hihetetlen csodát jelentett számomra, azzal szórakoztam, hogy magam előtt tartva, a keresőbe nézve mentem át a szobán, járkáltam a házunk udvarán, s így közlekedtem az utcánkban is. Egyszer pedig azzal álltam a szüleim elé, hogy én ezzel a masinával szeretnék fényképezni, csak mondja meg valaki, hogyan kell. A falunkban Téglás Vili volt az egyetlen fotóamatőr, ő vezetett be a fényképezés rejtelmeibe.

Hol, milyen iskolákba jártál?

Az általános iskola első hét osztályát a szülőfalumban jártam ki. A 8. osztályt már Palicson végeztem, utána a szabadkai Moša Pijade Gimnáziumba iratkoztam be. Ez az a nagy múltú iskola, amelynek a XX. század elején Kosztolányi Árpád volt az igazgatója, és Dezső nevű fia is ide járt.

Gimis éveim alatt a nyári szünetben nagyon jó foglalatosságom akadt. Egy ismert szabadkai fényképésznek Dalmáciában is volt üzlete és kellett neki nyári kisegítés. Akkori nyaraimat így a tengernél, Makarskán töltöttem, a munkám abból állt, hogy reggel átvettem az előző napi fényképeket, kaptam néhány filmtekercset, nyakamba akasztottam a fényképezőgépet, fejemre húztam egy szombrérót, elmentem Zorkáért, és mentünk ki a strandra. Zorka egy szamár volt, vele sétáltam végig a strandon, és mindig nagy sikerünk volt.

Weöres Sándor borotválkozás közben

 

A gimnáziummal párhuzamosan a szabadkai zeneiskolába is jártam. A bátyám javaslatára, aki oboázni tanult, a harsonát választottam. Délelőtt jártam a gimnáziumba, hetente kétszer pedig mentem fújni a Zenedébe. Hárman tanultunk akkoriban ezen a hangszeren, az egyik Domonkos István, a költő, a Kormányeltörésben című gastarbeiter-vers szerzője. A hetvenéves László András volt a tanárunk, aki általában elaludt a gyakorlás közben, de ha fölébredt, mindig azt mondta: „Ez még nem jó, legközelebbre jobban tanuld meg!”

Később több zenekarban és a filharmóniában is muzsikáltam. Miután leérettségiztem, még két évig jártam a zeneiskolába, ahol csak a szaktantárgyakat tanultam. Amikor befejeztem a zenei középiskolát, a belgrádi Zeneakadémia kihelyezett újvidéki tagozatának zenetanári képzésére jelentkeztem. Közben elszegődtem egy évre fotóriporternek a Subotičke novine nevű újsághoz.

Kispest, 1972

 

Mit szerettél jobban fényképezni: embereket vagy tájakat?

Ezt nem lehet különválasztani. Amikor egy ember arca, tekintete, mozgása, alakja fog meg valamiért, akkor azt fényképezem. Ha kötődik a tájhoz, ha része a tájnak, akkor elhelyezem valahol a tájban, de nem az embert rakom ide-oda, vagy amoda, hanem én megyek közelebb, távolabb, jobbra vagy balra – ez már a kép megkomponálásának folyamata. Manapság, amikor szinte az egész világ fényképez, leginkább telefonnal, a képeken azonnal látszik, hogy kinek van érzéke hozzá, és ki az, aki csak pufogtat, lövöldöz összevissza. Ha a táj fog meg, akár emberrel, állattal, bármivel, akkor azt fényképezem, de ha anélkül, akkor meg azt. Vannak olyan tájképeim, amelyeket Benes József Tisza-parti olajképei ihlettek. Csak éppen fekete-fehérben: a zsíros bácskai föld, tanyával, szántással, keréknyomokkal.

Az ifjúsági hetilapnál, ahol évtizedekig dolgoztál, gyakran jártál terepre, megismerhetted a „valóságot”?

Szerettem terepre járni, hetente egyszer a kollégákkal riportkörútra mentünk. Az újságírás talán legszebb műfaja a képes riport. Leginkább többnapos utakra vállalkoztunk, eleinte autóbusszal, vonattal, kölcsönkért traktorral indultunk a bácskai tanyavilágba, de olykor kerékpáron, sőt gyalog is. Később saját vagy szerkesztőségi gépkocsival. Bejártam Bácska, Bánát és Szerémség, a Drávaszög, a Muravidék országútjait. Ezt a munkát szerettem a legjobban, itt készítettem, azt hiszem, a legjobb képeimet.

Joe Henderson, Ljubljana, 1979

 

Köztudottan szereted a jazzt…

A bátyám, aki jóval idősebb nálam, meg volt őrülve a jazzért, annak ellenére, hogy a szabadkai zeneiskolában tilos volt jazzt játszani. Oboázni tanult, falunkbéli barátja, Bada Pista meg klarinétozni. Történt egyszer, még az 1950-es évek derekán, hogy Bada apja vett a fiának egy altszaxofont a születésnapjára. A bátyám ezt valahogy megtudta, és megkörnyékezte Bada bácsit, mondván, hogy azt a szaxofont használat előtt be kell fújni, mert akkor lesz jó. Kikönyörögte az öregtől, hogy majd ő „befújja”. Kölcsön is kapta a hangszert.

Aztán 1958-ban, amikor már Palicson laktunk, a bátyám a szüleinktől kapott egy tenor szaxofont, nem akármilyent, egy igazi francia Selmert. A bátyám, reggeltől estig a szoba sarka felé fordulva fújta rendületlenül. Különben gépészmérnöknek tanult Belgrádban, ahol egy amatőr ifjúsági nagyzenekarban jazzt játszott. Amikor befejezte az egyetemet, és elhelyezkedett a szabadkai vagongyárban, eladta a szaxofonját.

Jimmy Woode, Ljubljana, 1980

 

Újvidéki albérleti szobámban esténként a tranzisztoros rádiómon az Amerika Hangja jazzműsorát hallgattam. A műsor szerkesztője és vezetője a híres Willis Conover volt. Jellegzetes, szép basszus hangját minden este vártam. Lassan beszélt, ezért mindegyik, számomra addig ismeretlen zenész nevét megértettem, megjegyeztem.

Rendszeresen fotóztad a legnagyobb jazzmuzsikusokat.

Életem első jazzfesztiválja a ljubljanai volt, 1968-ban. Az újvidéki magyar hetilap akkreditált fotóriportereként vettem részt rajta. Óriási élmény volt számomra. A lazaság és a szabadság érzése teljesen hatalmába kerített. Belgrádban először 1970-ben rendeztek jazzfesztivált, amelyen Charles Mingus és mások léptek fel. Minden évben megrendezték, egészen 1990-ig. A világ legnagyobb jazz-zenészei jöttek Belgrádba: Duke Ellington, Count Basie, Thelonious Monk, Miles Davis, Dizzy Gillespie, a The Modern Jazz Quartet, Oscar Peterson, Chet Baker, Dave Brubeck, Gerry Mulligan, Art Blakey, az akkor élő legnagyobbak. A hangversenyek kezdetén sok fotós lézengett a színpad előtt, azonban miután elkezdődött a zene, gyorsan kilőttek néhány fölvételt, és el is tűntek. Csak mi, a megszállottak maradtunk, de mi végig, a hajnalig tartó jam-sessionekig.

A koncertek elején alig fényképeztem. Néztem a zenészeket, figyeltem a mozdulataikat, mimikáikat, de mindenekelőtt a zenét élveztem. Arra vártam, hogy igazán „belejöjjenek”. Sokszor a színpadra, a zenészek közé is fölmentem.

Chet Baker, Belgrád, 1985

 

Újvidéken is volt jazzfesztivál. Ott is rendszeresen fényképeztél.

A belgrádi után, évekkel később Újvidéken is szerveződött fesztivál, az Újvidéki Jazznapok. Az elsőt 1979-ben rendezték, amelyen Binder Károly kvartettje aratta a legnagyobb sikert, egy hosszú, göndörhajú szaxofonos, bizonyos Dresch Mihály szólói szinte fölrobbantották az M-Stúdiót. Évek múltán akkora lett az érdeklődés, hogy a háromszáz fős M-Stúdió szűkösnek bizonyult, később a fesztivál egy nagy színházterembe költözött, majd Újvidék legnagyobb sportcsarnokába.

1988-ban otthagytad a Képes Ifjúságot. Az Újvidéki Rádió munkatársa lettél.

Negyvennégy éves koromban átigazoltam az Újvidéki Rádióba, ahol már 1974 óta készítettem Jazz, jazz! című műsoromat. 1988-ban indult az Újvidéki Rádió éjszakai adása, ami azt jelentette, hogy éjféltől hajnali 5-ig sem hallgatott el ezután a rádió magyar műsora. Gion Nándor fölvett az éjszakai műsor egyik szerkesztőjének és műsorvezetőjének. Az volt az egyetlen kérése: „Csinálj, amit akarsz, csak arra ügyelj, hogy engem be ne zárjanak.” Mármint, hogy ő ne kerüljön börtönbe! Ekkor kezdődhetett nála a Börtönről álmodom mostanában időszaka.

Faludy György, Szeged, 1989

 

Hogyan alakult az életed, mikor áttelepültél Magyarországra?

A választ, azt hiszem, egy saját „egypercesem” adja meg: Az akkor öt éves Berci fiunk egy este, lefekvés előtt megkérdezi: „Apa, bezártad az ajtót?” „Igen, bezártam.” „De jól bezártad?” „Igen, jól bezártam, de miért kell jól bezárni?” „Hogy be ne jőjjenek.” „Kik ne jőjjenek be?” „Hát, a politikák.”

Augusztus 26-án egy tetőcsomagtartós Renault 4-sel és egy kölcsönkért utánfutóval jöttünk át Magyarországra. Szeptember 6-án Budapesten megszületett Balázs fiunk. Kisebb-nagyobb kihagyások és keresgélések után végül a Magyar Rádiónál kaptam munkát. Először a Szülőföldünk Rádióban dolgoztam, majd a Határok nélkülhöz kerültem. Újra a délvidékiek között lehettem, és ez fontos volt nekem. A Határok nélkül szerkesztőségében nagyon szerettem a munkámat, de azután a Bródy Sándor utcában új szelek kezdtek fújdogálni. Egy izgága nyurga ficsúr egyszer csak azzal fogadott: „A csoportos leépítés folyamatában ön érintett. Holnap még bejöhet dolgozni, de holnaputántól nem számítunk a munkájára.”

Hatvanhét éves voltam akkor, még nem sejtettem, hogy jót tettek velem.

Önarckép Balázs fiam szemében

 

Régi filmtekercseid digitalizálásával hogyan haladsz?

Kirúgásom után elkezdtem rendszerezni a filmjeimet, leporolni a régi tekercseket. Beszereztem egy szkennert, és sorra néztem át a régi filmtekercseket. Valóságos csodákra bukkantam. Olyan képekre, amelyeket rég elfelejtettem. Mindezt a zentai Magyar Művelődési Intézet számára készítem, mert úgy gondolom, az ő honlapjukon, a Vamadián van a legjobb helye a képeimnek. Először az Arcanum szkennelt be negyvenháromezer fölvételt, többet azonban már nem vállaltak. A többit a zentaiak csinálják és jómagam. Úgy becsülöm, kétszázötvenezer fölvételről van szó, körülbelül a negyede már megvan.

A digitális technika szerinted mennyire változtatta meg a fotózást?

Mivel fél életemet a sötétkamrában éltem le, tréfásan azt szoktam mondani, hogy én még sötétben is látok. A filmes fényképezés mindig zsákbamacska volt. Amíg el nem készült a kép, nem tudhattuk biztosan, hogy sikerült-e. A digitális fényképezés egészen más. Ma az egész világ fényképez, elég egy okostelefon! A digitális fényképezőgépek csodákra is képesek, és nagy előny, hogy olcsóbb és egyszerűbb a használatuk. Manapság, ha egy fotós, nagy sombreróval a fején, nyakában hagyományos fényképezőgéppel, egy szamarat vezetve végigmenne a hosszú, zsúfolt adriai strandon, fölkopna az álla!

A Tisza Törökkanizsánál, 1974

 

Egy látszólag lényegtelen különbség mégiscsak van. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen olyan öreg fotós, akinek hiányzik a szemcse. Annak idején közelharcot vívtunk a film szemcsézetével, mert minél érzékenyebb a film, annál vastagabb rajta az emulzió, és így nagyobb a szemcsézete is. Most, hogy digitalizálom a filmjeimet, különös öröm tölt el, amikor meglátok a képernyőn egy szép, nagyszemcsés képet. Szememmel mindig megsimogatom a szemcséket.

 

Az interjúban szereplő képek Dormán László fotói.