1943-ban Françoise Gilot elkísérte tanárát, a szürrealista festőművész Rozsda Endrét a párizsi Gare de l’Estre. A magyar származású zsidó Rozsda – minthogy a megszálló németek megkezdték a külföldi zsidók begyűjtését – a látszólag biztonságos Budapestre indult. Amint a vonat kihúzott állomásról, a huszonegy éves Gilot felkiáltott: – Akkor most mit tegyek? – A tanára nevetve válaszolta: – Ne aggódj! Ki tudja, három hónap múlva talán találkozol Picassóval.
A nő, aki elhagyta Picassót, megteremtette saját legendáját – festészetében megjelenik ragyogó tehetsége és filozofikus látásmódjának képekbe sűrített, életigenlő kifejezése.
Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy Gilot azért vált híressé, mert Picasso múzsája volt. Ez a címke évtizedekig beárnyékolta művészi megítélését. Pedig mielőtt megismerte Picassót, már tudatosan, tökéletes elszántsággal tekintett a művészi pályára, 1941-től Rozsda Endre párizsi műtermébe járt alkotni, első egyéni kiállításakor ígéretes fiatal tehetségként emlegette a francia sajtó, s a kezdeti években egy rövid ideig a Réalités Nouvelles főleg fiatalokat összefogó művészeti csoportosulásához is csatlakozott. Jóban volt Nicolas de Staëllel, de művészetelméleti kérdések miatt később elváltak útjaik, mert de Staëlék csak az absztrakció irányába akartak elmozdulni, Gilot pedig mindig szabad szellem lévén, nem akarta művészetét korlátok közé szorítani. Egész életműve mutatja, hogy technikától vagy korszakoktól függően, hol nonfiguratív, hol figurális kompozíciókat alkotott.
A kritika tehát már a húszas évei elején felfigyelt Gilot-ra, s minden adott volt számára, hogy önállóan is komoly művészi pályát fusson be. Hihetetlen tudatosság jellemezte művészetét, intellektuális alkotóként mindig sokat analizálta önmagát és alkotásait, különösen komolyan vette az alkotás folyamatát is. Mindez és kitűnő technikai tudása is azt mutatja, Picasso nélkül is megállta volna a helyét. Gazdag életműve tanúsítja, hogy különböző technikákat próbált ki, festményei mellett grafikai munkássága is jelentős. A Műcsarnokban litográfiái, monotípiái és kedvenc tusrajzai is láthatók.
Már ötéves korában elhatározta: művész lesz. Festő édesanyja kezdte tanítani, akvarellekkel és indiai tintával dolgoztak. Ezen technikák gyakorlásán keresztül – a csekély javítási lehetőség miatt – megtanulta elkerülni a hibákat. Édesanyja arra intette, hogy hibát csak szándékosan kövessen el.
Igen, így van. A tustechnika maga a precízió, ha elrontod valahol, nehéz korrigálni, a művésznek előre kell tudnia, hogy mit akar ábrázolni, és a Gilot-t jellemző fókuszált alkotásnak ez tökéletesen megfelelt. Mindig újító szellemiség vezérelte. Az ötvenes években kezdett el litográfiát készíteni a legendás Mourlot-műhelyben és elég hamar, már a hatvanas évek táján komoly rétegződést alakított ki munkáiban. Nála a formáknak gyakorta súlyuk van, teret képeznek, még akkor is, ha absztraktok. Ahogyan a litográfiákon ezt a rétegelést, a mozaik technikát megoldotta, abban is egyféle újítás vezérelte, hogy valami komplexebb dolgot hozzon létre. A monotípiáknál is, főleg a nyolcvanas évektől kollázsszerűen kezelte a technikát, papírrétegeket épít bele, présel rá a nyomatra, mert számára az a lényeg, hogy különböző struktúrákat létrehozva növelje a térmélységet. Szériamunkái is ezáltal váltak egyedivé.
Életművének megítélése az utóbbi évtizedekben fokról fokra került az őt megillető helyre. Számos csatát kellett megvívnia, míg levetkőzte magáról a „Picasso múzsája” címkét, és a szakma világszerte elsőrangú, önálló művészként ismerte el. Pályáját illetően áldás vagy átok volt-e inkább a kapcsolatuk?
Úgy vélem, inkább béklyó. Picassóval 1953-ban, pontosan hetven esztendeje szakítottak. Gilot alkotói pályája ugyan nyolcvan évet ölel fel, mégis a mai napig sem sikerült teljesen megszabadulnia Picasso árnyékától. Nemrég, a halála kapcsán többen cikkeztek erről, a Guardianben talán két írás is megjelent, amelyben azt fejtegetik, miért nem lehet Françoise Gilot-t Picasso neve nélkül emlegetni. Műkereskedője, Daniel-Henry Kahnweiler, aki minden idők egyik legfantasztikusabb galeristája volt, elsők között figyelt fel a kubistákra. Kitűnő szemmel válogatott a művészek között. Egész karrierje folyamán csupán két női művésszel kötött együttműködési szerződést, az egyik Gilot volt, ami azért sok mindent elárul. A kiállításon látható Gilot 1952-es Önarcképe, hátulján Kahnweiler galériájának pecsétjével, hiszen épp ebben az évben nyílt meg nála egyéni kiállítása.
Később a sértődött Picasso választás elé állította a műkereskedőket és a barátokat is…
Igen, Kahnweilernek is meg kellett szüntetnie a szerződést Gilot-val. De mivel látta a tehetségét és fontos volt számára, hogy ne vesszen el, beajánlotta egy másik galériásnak, így folytatódhatott Gilot karrierje. Mindenki bezárta előtte az ajtaját Párizsban, még a barátok is elfordultak tőle. Egyedül Cocteau volt az, aki szóba állt vele. Ez nagyon komoly törést okozott, és szerintem hozzájárult ahhoz, hogy amikor Amerikába költözött, már nem igazán vett részt egyetlen művészeti csoportosulásban sem. Ott volt a New York School, nagyon kedvelte Jasper Johns munkáit, de nem akart se csoporthoz csatlakozni, s valójában barátkozni se nagyon igyekezett ezekkel a művészekkel.
Említetted, hogy folyamatosan analizálta a munkáit, mit értesz pontosan ezen?
Nagyon sok önarcképet festett, illetve rajzolt magáról az évek során. A Műcsarnok kiállításán három is szerepel, különböző időszakokból. Egy még a Picassóval töltött időből, egy a késői kilencvenes évekből, illetve a 2000-es évekből van még egy, amelyen különösen látszik, hogy az önarckép műfaja milyen fontos volt számára. Az alkotás révén is analizálta magát, olyan volt számára, mint egy tükör. Picassóval való kapcsolatukat is meghatározta, hogy órákon, éjszakákon át beszélgettek a művészetről. Akárcsak Rozsda Endrével, aki az első komoly mentora volt, ő vezette be a művészet mélységeibe. Különböző csendéleteket állított össze Gilot-nak, és színtanulmányokat is végeztetett vele, színkezelésre tanította, az olaj technikájára, s rengeteget beszélgettek, akár még vitatkoztak is művészeti kérdésekről. Gilot-t elméleti szinten is foglalkoztatta a művészet lényege. Érdekes, hogy sosem rajongott igazán Picasso műveiért. Rozsda tartotta igazán fantasztikusnak Picassót, nagyon méltányolta, hogy folyamatosan meg tudja újítani magát, megragadták őt a mester különböző korszakai. Gilot mindig inkább Matisse-nak volt nagy csodálója, azt állította, hogy az ő örökösének tekinti magát a színek imádatában és kezelésében is.
Ha jól tudom, nem is csak Magyarországon képviseli őt a Várfok Galéria, hanem Európa-szerte.
Mi vagyunk az egyetlen európai galéria, amelyik mindvégig személyes kapcsolatot ápolt vele, tőle kaptuk az újabb és újabb műveket, egyenesen a műterméből. Egy ideig francia galériája is volt, felbukkannak alkotásai műkereskedőknél, de Európában a Várfok Galéria mutatta be rendszeresen műveit a hazai művészvilágon kívül Németországban, s szerveztünk neki nagyszabású egyéni kiállítást a lendvai Galéria-Múzeumban, valamint tárlatot Vilniusban is.
Melyik mű áll hozzád legközelebb a Műcsarnokban most bemutatott átfogó anyagból?
Szerintem nagyon szép része a kiállításnak a kilencvenes évek Vándor sorozata, amely egy meghatározó korszak fantasztikus tusmunka sorozata. A kilencvenes évek első felében különösen fontossá vált Gilot számára a külső és belső helymeghatározás. Gondoljunk bele, mennyi mindenen ment keresztül, mennyi helyen élt. Észak-franciaországi család gyermeke, Párizsban nő fel és válik művésszé, a Picassóval történt szétválás után rövid, de fontos londoni időszak következett, miközben sokat utazott, meghatározók az Égei-tengeren tett utazások, a mitológia témájának felbukkanása az életműben. Majd jött az amerikai időszak, miután megismerte Jonas Salkot. Salk oltási programjaival beutazta a fél világot, voltak többek között Szenegálban és Indiában is.
A Műcsarnokban láthatók ezeknek az utazásoknak – melyek fontos ihletforrások voltak – a lenyomatai. Végül eljutunk a Vándor sorozathoz, melynek darabjai talán Gilot legintimebb alkotásai. A főleg tussal alkotott képeken parányi töpörödött emberalak jelenik meg, hol egyedül, hol társa is akad. Körülötte a világ mintha éppen átalakulna vagy felbomlana, nem tudjuk pontosan, hol járunk, a kezdetnél vagy a végnél – kietlen pusztaság, nagy szirtek, szakadékok, akadnak szétfolyatott részletek és súlyos konkrét formák is. Különösen erős sorozat ez, nagyon finom művek, tussal dolgozik, amely kedvelt technikája, és nagyon mélyre visz, mert valamiképp érezni benne, hogy ez valóban külső és belső utazás – útkeresés. Ám akármilyen mélyre is visz minket Gilot, ki is húz onnan. Ez korántsem negatív vagy depresszív sorozat, olyan fantasztikusan építi fel a teret, olyan dinamika van benne és formai összefüggések, fény-árnyék ellentétek, amiből erőt lehet meríteni. És ez visszaigazolja ars poeticáját, miszerint ebben a széteső, materialista világban a művészetnek megtartó erőnek és pajzsnak kell lennie, mely segít kiszakadni ebből a valóságból és megtapasztalni egy másik világot. A kiállításra látogatóknak dinamikus, színekben tobzódó, felüdítő élményben lesz majd részük.
Úgy tudom, Magyarországon igen sok Gilot-mű található.
Az is különlegessége a tárlatnak, hogy szinte az egész anyagot magyarországi magángyűjtők kölcsönözték. Voltak Budapest témájú képei is, ezek sajnos már külföldi gyűjteményeket gazdagítanak. Tehát képekben is megihlette Gilot-t a főváros, amikor eljött a megnyitókra. Mindig fontos volt számára Magyarország, Budapest, különösen szoros barátság fűzte Rozsdához élete végéig és azon túl is. Gilot mindig is őrizte az emlékét, valóban megindító barátság volt, ezt is megidézi a kiállítás, amikor Rozsda Endrétől is több alkotást bemutat, köztük Gilot-ról készített portréját is.
Szerepel-e más vendégmű is a tárlaton?
Robert Capa Gilot-ról, Picassóról és közös gyerekükről, a kis Claude-ról készült egyik tengerparti fotóját is sikerült megszerezni a kiállításra.
Melyik évből való a tárlat legkorábbi, illetve legkésőbbi képe?
A kiállítást végül is két rajz fogja keretbe: a legkorábbi mű egy 1938-as, még tanulmánynak tekinthető női arcot ábrázoló grafika, a legkésőbbi pedig egy 2016-os csendélet. Az utóbbit 95 évesen készítette. Megindító látni, micsoda erővel és tudatossággal húzza meg a vonalakat még ilyen idősen is ezen az alkotáson. S igazán büszkék lehetünk, hogy Gilot művészetének hetvennyolc évét átfogó mintegy hetven kiállított alkotásával a Műcsarnoknak a Várfok Galéria közreműködésével megvalósult kiállítása az eddigi legteljesebb tárlat Európában, amelyet Gilot munkásságából valaha rendeztek.
A szerző a Műcsarnok Kommunikációs Osztályának munkatársa
Françoise Gilot Felszálló Főnix című kiállítása 2024. február 4-ig tekinthető meg a Műcsarnokban (1146 Budapest, Hősök tere).
