Szembenézni az antropocénnel egyben annak a felismerése, hogy az antropocén hipertárgyként árnyékol be minket, és a maga megrettentő sötétségével körbe vesz bennünket. Az észlelés és a visszahúzódás különös dinamizmusával szembesít bennünket az antropocén, amely nemcsak egy elbizonytalanító, a hétköznapi gondolkodást és esztétikai tapasztalatot megzavaró fogalom, hanem maga a fogalom általánosságban rejti magában a megszakítást és a megzavarást. Az idegenséget és a gondolkodási folyamat megszakítását egyszerre tematizáló műveket nevezhetjük genuin antropocén esztétikai alkotásoknak. Az antropocénben olyan esztétikai gyakorlatra van szükség, amely képes megragadni ezt a megváltozott, átformálódott ökológiai állapotot, és amely képes leírni a megváltozott természetkulturális viszonyainkat.

  

Nagy Iza műveiben egy új világ ökológiáját vesszük észre, amelyben poszthumánok, kiborgok, embergépek és nonhumán entitások vesznek körbe bennünket. Azonban az idegenség csak részben határozza meg ezt a poszthumán ökoszisztémát vagy nonhumán elrendeződést. Valójában ezen a poszthumán bioszférán vagy nonhumán létszférán belül teljesen otthonosan tűnnek fel a legfurcsább fajok, lények és létezők. Nagy Iza alkotásai deformált, átalakult természetet és „természet nélküli ökológiát”, idegen, furcsa, elsötétült ökológiát mutatnak fel. A természet denaturalizációja párhuzamosan megy végbe a technológia naturalizációjával: a kiborgizáció, a hibriditás „természetes” állapotként tűnik fel.

 

Az antropocén megosztott, közösen átélt katasztrófa, rendszerszintű beomlás, amely elnyeli a külsődlegesként értelmezett kritikai pozíciót és a modernista politikai megközelítéseket. A külsődlegesség, az objektivitás, a távolság szűnik meg Nagy Iza alkotásait megtekintve. Minket is beszippant az idegenség és nem ereszt. Maga az idegenség, a valóság egésze alakult és formálódott át. A különböző rejtjelezett, titokzatos dolgok sajátos visszahúzódással rendelkeznek. Ez a visszahúzódás az, amely paradox módon vonz minket és felkelti érdeklődésünket. Valami új van születőben, ahogy azt a Kimérák ébredése című sorozat is láttatja, azonban ez a születés sokkal inkább visszatérés vagy átformálódás, nem a modern metanarratívákat jellemző totális törés. Az antropocén is a maga hibrid geotemporalitásával arra mutat rá, hogy új fogalmakon és perspektívákon keresztül kell az időről gondolkodnunk. A titokzatosság, az eltűnés, az átváltozás, az átmenetiség adja a Nagy Iza alkotásai antropocén hibrid esztétikájának központi sajátosságait. A kimérák kiszabadulnak az orvostudomány és az orvosi tekintet racionális és fegyelmező keretei közül: különös burjánzásba és nonteleologikus hibridizációba kezdenek.

 

A Metil-jazmonát számos alkotása elbizonytalanítja vagy egyenesen fel is számolja az élet és az élettelenség között feszülő határokat. Azonban ennél többről is van szó. A Nagy Izát jellemző spekulatív esztétika egyben az idealizáció és a materialitás közötti nagy válaszvonalat is dekonstruálja. A metil-jazmonát olyan hormon, amelyet a sérülést szenvedett növény termelni kezd: egyben egy növényi közösség veszélyjelző mechanizmusa is, amely utal a negativitás, a megsebzettség közösségképző sajátosságára is. Azonban a képek nem csupán különböző technológiai konstellációkat ragadnak meg, mint az idegenség összesűrűsödései, hanem a valóságban szereplő dolgokat is idegenség hatja át. A spekulatív esztétikának ki kell szabadulnia az antropocentrizmus kötöttségei közül. A Földön való életet lehetővé tevő geológiai rétegződések, a légkör összetétele vagy a fényt és meleget adományozó Nap olyan embertelen időtávok során alakulnak ki, amelyek nem hozhatóak korrelációba sem az élettel, sem az univerzumhoz képest végtelenül korlátolt emberi lét pillanatával. A Metil-jazmonát számos alkotása ilyen xenotemporális idősávokat mutat fel, amelyek az idő linearitását is megzavarva egy hiperkáosz lehetőségét vetik fel. Nagy Iza Metil-jazmonát sorozata az élet, a materialitás, az ember és az intelligencia fogalmait összezavarva spekulatív esztétikát hoz létre. Itt az élő és élettelen, a természeti és a technológiai sajátos összhangot mutat fel, amely mégis radikálisan idegen megszokott fogalmainktól és elképzeléseinktől.

 

Alkotásai kölcsönösen bizonytalanítják el a térről és időről alkotott elképzeléseinket: vajon ember utáni különleges technológiai kísérletekről van szó, amelyeket valamilyen embert követő életforma termel ki és amely nyomokban még emberi testeket vagy maradványokat tartalmaz? Esetleg a megváltozott ökológiai körülményekhez adaptálódó új hibrid életformákról van szó, amelyek teljességgel maguk mögött hagyták az emberi létezést? Vajon az élet kategóriája nem túl szűkös a képeken szereplő néhány természetkulturális létező leírására? Talán az élet és a halál közötti szigorú határt is sikerül átlépnie néhány spekulatív létezőnek. Egyszerre tűnnek nagyon ősinek és kezdetlegesnek, és a technológiával komplex módon összeálló futurológiai hibrideknek a képeken szereplő különös létezők. A Néma cunami sorozatban egyszerre egy embert végtelenül megelőző és az embert követő poszthumán, medúzaszerű létforma tűnik fel.

 

Az antropocént a megismerés rendjébe hasított szakadásként is elképzelhetjük, olyan elbizonytalanító kiterjedésként, amely magát a gondolkodást deterritorializálja. Nagy Iza alkotásai mintha mindezen szakadásokon belül tűnnének fel, vagy önmagukban lennének a tudás és a megismerés horizontján ütött apró rések vagy szakadékok, amelyekben különleges színek és furcsa hibridek tűnnek fel. A Néma cunami technoszférikus medúzái, polipjai és queer lényei mintha éppen ezeket a szakadékokat és réseket töltenék meg. A fertőzött, szennyezett víz kreatív túlélői lehetnek, amelyek az antropocén nonhumán ökológiáját népesíthetik be.

 

Több képen is összekapcsolódik a keletkezés és a pusztulás. Mintha a furcsa növények a technológiai civilizáció pusztulását követően hátrahagyott maradványokból jönnének létre, vagy legalábbis azokkal szimbiotikus viszonyt alkotnak. Az Enceladus sorozatban különböző szervek, testrészek, növényi és állati formák ötvöződnek, mint egy különös deterritorializált ökolaboratóriumban, amely szféraként vagy buborékként keretezi a létezés egészét.

 

Fel kell tennünk azt a nyugtalanító kérdést: miért bizonyult képtelennek a filozófia az életen, mint transzcendentális elven való túllépésre? Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy szükségünk van alapelvekre, ideákra, univerzális fogalmakra és organikus szervezettségre. Márpedig eleve előítéleten alapul az a feltevés, amelyet a filozófusok többsége is oszt, ami alapján mindig az életből vagy a létből kellene kiindulnunk, és az ezekkel kapcsolatos kérdéseket kellene vizsgálni. Nagy Iza művein az életen és az ideáción való radikális túllépést tapasztalhatjuk meg, ahogy a különböző poszthumán létezők egymásba redőződnek és kiméraként hibridizálnak egymással. Ez a hibridizáció olyan nonhumán ökológiát vagy bioszférát teremt meg, amelyben az idegenség, az élettelenség megfér valami furcsa és különös otthonossággal, amely kimozdít bennünket megszokott perspektíváinkból.

 

Képek: a művész jóvoltából.