Bár a két művész által megidézett és felhasznált motívumok valóban szorosan kötődnek egy meghatározott korszakhoz, nagyjából a XX. század második felét fedő évtizedek szövetéhez, munkáik mégis általánosabb érvénnyel bíró kérdést feszegetnek. Saját múltunkhoz és gyökereinkhez való viszonyunkra, identitásunk alapjaira kérdeznek rá.
Németh Attila elsősorban személyes motivációkat követve, a festészet médiumán keresztül nyúl a témához. Emlékutakon sorozatának kapcsolódásra kínált életfragmentumai a szubjektív emlékezet közegéből kiemelt belső képek külső reprezentációi. A művész egy életrajzi törés hatására törlődött gyermekkori emlékeit újból visszanyerve kezdett bele a sorozat elkészítésébe. A temporalitás és az úton levés érzetét hangsúlyozva, elsősorban az egykori mindennapok során, rutinszerűen megtett busz- és vonatutak, városi séták élményanyagát eleveníti fel, emellett külön kis szekciót alkotnak a sorozaton belül a balatoni kirándulások világát idéző, meditatívabb képek. Bár a felvetett tematikákból kétségkívül lendületes sodrás forrásozik, a komponálás szigora és a minden esetben következetesen megvalósított szilárd képi rend kohéziós ereje – mely az emlékek illékony természetét hivatott vizuálisan ellensúlyozni – mégis megálljt parancsol a tekintetnek. Belehelyezkedésre sarkall az a tény is, hogy a festői felületeket a művész minden esetben saját családtagjai, gyermekei stencilalakjaival írta felül, így teremtve kontinuitást múlt és jelen eltérő idősíkjai között, és a (technikából fakadó) sematizáló előadásmód révén így teremtve alkalmat arra is, hogy a befogadó saját életösszefüggéseiből vett szereplőkkel helyettesítse be őket.
A street art közegéből vett eljárás eleve kimozdítja a műveket a privát emlékezet zárt rendszeréből és az értelmezést a közösségi szint felé tolja el. Elidőzésre hív a képek sajátos atmoszférája is, mely abból fakad, hogy leginkább az elsőre talán legjelentéktelenebbnek tűnő részleteket konkretizálta a művész festőileg: a liftkabin falába karcolt neveket és feliratokat, a telefonfülkére fújt jeleket, a házfalak repedéseit… Ismeretlen sorsok lenyomatai, az idő múlásának dokumentumai. Mindennapos, rutinszerűen ismétlődő látványok, banálisnak tűnő részletek elevenednek fel, melyek olykor mintha keretet adnának mindennapjainknak, mintha épp ezek menedékébe költöznének legtartósabb emlékeink. A sorozat darabjai keletkezésüket tekintve időben távoli pontokat jelölnek ki, vagyis az újabb munkák létrejöttét kisebb megszakítás előzte meg. A korábban megkezdett alkotófolyamatra való visszaemlékezés és a korábban megkezdett szálak újrafelvétele ebben a megközelítésben szintén kapcsolódik az alapkoncepció szellemiségéhez.
Míg Németh Attila sorozatának egyes állomásai a személyes múlt újraélésének és kiterjesztésének ciklikus folyamatát ritmizálják, addig a középrészben – ezzel jelképes összeköttetésben is állva – Tóth Norbert, az emlékezet társadalmi szinten való működésére rálátást biztosító munkái kaptak helyet. Bár nála is bőséggel felfedezhetők személyes motivációk – a kollektív emlékezet működési sajátosságait, az emlékképződés társadalmi mozgatóit vizsgálja. Talán nem túlzás azt mondani, szó szerint az emlékezet helyeivel foglalkozik. Saját szülővárosa, Zalaegerszeg előtörténetéből kiindulva kezdett el foglalkozni a „csinált városok” problémájával.
A kiállított munkák közül több kifejezetten erre az alkalomra készült, sőt a művész nem egy esetben a helyi közösséget is bevonta az alkotás folyamatába. Ilyen többek között a Zala kocka elnevezésű projekt, mely a zalai kötődésű édesség elnevezésének régiónként való mutálódását követi nyomon. Ilyen továbbá a „szociális kockológia” folyamatát továbbvivő Mi házunk együttese is, mely a vidékről városba költözés dilemmáját élezi ki, a városiasodás tervezettségével vet számot. Meghatározott funkciókra szabott terek, életfolyamatok óramű pontosságú szabályozottsága, ezzel szemben a kötetlenebbül szerveződő vidéki létforma ellentétei feszülnek egymásnak. Az emlékképződés terei beszűkülnek, a hirtelen megnövekvő népsűrűség révén újfajta relációk állnak elő.
Az együttes részeként a kiállítás terét leginkább belakó Budibuilding a maga ironikus hangütésével ezt az érzetet fokozza irracionálissá. A monumentalizált objektum, puszta megjelenésével a már jól ismert, városképeinket országszerte meghatározó tömblakások geometrikus formavilágát asszociálja. Anyaghasználatában és egyedileg megalkotott voltában ugyanakkor még erősen hordozza a rurális jelleget, a tradíció folytonosságának és lakályosságának nyomait, láthatóvá téve az átmenetnélküliség metsző kontrasztját is egyben. A régi és új lakóhelyek dimenzióival játszó fotósorozat és az imént említett helyspecifikus installáció által felszínre hozott súrlódást két manuálisan megalkotott, festmény alapú lentikuláris kép tompítja valamelyest, mely múlt és jelen egymásnak feszülő állapotait már új, szerves egységbe állítja. A helyváltoztatás ténye által megkövetelt nézőpontváltás azonban ezen mű logikájában is tovább él. Frontnézetből továbbra sem áll össze a kép. A nézőnek is helyváltoztatásra van szüksége, hogy a művet a maga teljességében befogadhassa.
Tóth Norbert leginkább bensőséges munkája az a fotósorozat, melynek hőpapírra készült felvételei az eltűnőben levő vidéki kultúra tereit dokumentálják. A fogyasztói társadalmat leginkább reprezentáló hordozóra rögzített falusi enteriőröket, objektumokat és helyzeteket mutató képek a matéria fényérzékenysége révén lassú eltűnésre vannak ítélve. Ami hátramarad: mindössze a tömeggyártott paszpartu steril fehérjébe olvadó üresség, és a befogadó megnyugvást kereső tanácstalansága, sürgető hiányérzete. Vagy talán a tiszta lappal való indulás opciója? Felmerül a kérdés, lehetséges-e egyáltalán ilyesmi?
Valaha volt örömök és fájdalmak, egykori, elveszettnek hitt álmok, megélt tapasztalatok belső bizonyítékai. Lehetőségek és lehetetlenek, létünk távlatainak apró felvillanásai, egy-egy sajátos érzés és benyomás, ami bár csakis a miénk, mégis összeköt környezetünkkel, összekapcsol másokkal, navigációs pontot képez az időben. Hiába tűnnek a felelevenített tárgyak és helyzetek egy letűnt világ tartozékainak, lenyomataik mégis bennünk élnek. A művek elsősorban a múlt kikerülhetetlenségével szembesítenek, azzal a ténnyel, hogy a múltról alkotott képzetek, és a hozzájuk fűződő viszony a jövőnket is keretezi, formálja. Az alkotások sora éppen ezért egészséges viszony felvételére ösztönöz, és akárcsak egy rég látott ismerőssel való elmélyült beszélgetés, azt a megnyugtató érzést is közvetíti, hogy egy-egy emlék akár erőforrást is jelenthet, ha éppen elakadtunk az úton.
Fotók: Pomaranski Luca
