El Greco Görögországban született, festeni Itáliában tanult a velencei koloristáktól, talán Tiziano műhelyében, annak segédjeként. Példaképének Tintorettót tekintette, és állítólag elutasította Michelangelót, mint „középszerű koloristát”, holott még az eredeti, ragyogó opálszínekben láthatta a Sixtus-kápolna mennyezetét. Az itáliai tanulóévek után Madridba került, II. Fülöp udvarába, ám a műértő király kegyeit nem nyerte el, ezért végül Toledo városában horgonyzott le, ahol – bár életéről keveset tudunk – fényűző életet élő, kölönc zseni hírében állt, amit tetemes adósságlevelei igazolnak. Két területen alkotott igazán maradandót. Arcképeiből olyan érzelmi erő árad, amit csak Rembrandt- és Van Gogh-portrékkal érdemes összevetni, míg mozgalmas oltárképei szinte szürreális hatásúak. Az Orgaz grófjának temetése olyan népszerű opus magnum, melyen festőnk mindkét területen legjobb formáját hozza.
Ángel M. Felicísimo from Mérida, España, CC BY 2.0 Wikimedia Commons
Vízszintesen kettéosztott vászon, mintha csak borotvaéles toledói acélpengével vágták volna ketté: képzeletre és valóságra. A vászon alsó felén kapott helyet a spanyol város, Orgaz grófjának – Don Gonzalo Ruiz de Toledónak – reneszánsz felfogásban készült nagyszabású végtisztessége, míg felső részén a Mennyország fellegvára. Noha a két képsík élesen elkülönül, mégis tökéletesen összeolvad, ráadásul a valóságot ábrázoló alsó rész is meglehetősen szürreális. Don Gonzalo elhantolása ugyanis 1323-ben történt, mégpedig fölöttébb csodás események közepette. A szentéletű és nagyvonalú gróf végrendeletében jelentős adományt hagyott a helyi Szent Máté-kápolnára, melyben eltemették. Temetésén azonban, a toledói legenda szerint, alászállott a Mennyeknek Országából Szent István és Szent Ágoston és személyesen helyezték holttestét végső nyugalomra. Itáliai példák után El Greco saját korába transzplantálta történetét, a legbefolyásosabb helyi hidalgókból alkotva csoportképet, ami egyébként részét képezte a Szent Tamás-templom plébánosától érkezett felkérésnek. Saját önarcképét is kiállította köztük, a fáklyát tartó fiúcskában pedig házasságon kívül született gyermeke képmását fedezhetjük fel. A gyászoló hidalgók (szám szerint húszam) rendkívül szuggesztívek, szemmel láthatóan tudatában vannak a csodás eseményeknek, érzékelik az aranypalástot viselő szenteket és a fejük felett vadul kavargó Mennyországot, mégsem rendülnek meg különösebben tőlük, mintha e szemük láttára kibontakozó csodát szilárd, katolikus hitük természetes vadhajtásának vélnék. E magasztos arcképcsarnok láttán nem is gondolnánk, hogy az oltárkép megrendelése eredetileg milyen prózai és kicsinyes volt.
Orgaz grófjának végrendelete szerint ugyanis Orgaz városa köteles volt minden évben két birkát, tizenhat tyúkot, két tömlő bort, két szekér fát és nyolcszáz ezüstöt beszolgáltatni a kápolnának, amit a városka idővel elévülés jogcímén megtagadott, amiből per kerekedett, ami végül a kápolna győzelmével zárult. A plébános szerződése alapján El Grecónak ezen kétes hitelű és jelentéktelen eseményekből kellett megalkotnia oltárképét, meghozzá olyat, amely képes „megrendíteni” szemlélőit, hogy el ne feledjék újból befizetni a dézsmát. Ebből született a spanyol festészet legfelkavaróbb látomása a túlvilágról. El Greco fantáziája annyira elszabadult, hogy kénytelen volt „terra-formálni” képzeletét, máskülönben teljesen őrültnek nézhették volna. Így a felhőkből kibukkanó puttófejek Raffaellót és Tizianót idézik, ahogyan a felhők lépcsős kialakítása is Tiziano El Gloria című oltárképére rímel, ám szinte betonszilárdsággal, és olyan felhőtrónokkal és felhőkarzatokkal, melyek valódi fellegvár képzetét keltik, s melyeken rideg, holdsápadt, lárvaszerű, hamuszínű szentek ülnek és kukucskálnak, minden „édesség” nélkül.
Tiziano Mennyországa sokkal csábítóbb, oltárképének jobb oldalán kivételes költőiséggel jelenik meg Mária, Keresztelő, Mózes, Noé. Szentháromság-ábrázolása nem kevésbé lenyűgöző, itt valóban a Mennyország Kapujában vagyunk, bal oldalán ugyanakkor a rajzolást kevésbé érzem meggyőzőnek El Grecóéhoz képest, akinek oltárképe jobban kiegyensúlyozott.
Mivel El Greco esztétikai írásai sajnos elvesztek, metafizikai világképe különféle interpretációs kísérletek örök céltáblája marad. Érdemes azonban megfigyelni az elhunyt gróf páncélba burkolt súlyos testét, amelyet alig bírnak felemelni a szentek, és ellenpontját: a szélsebesen suhanó angyalt a gróf lelkével, amely légies halmazállapotú és a Mária alatti felhőben oldódik fel. A felhőkön kikukucskáló „puttók” tehát nem feltétlenül angyalok, inkább olyan emberi lelkek, akik még nem nyerték el vagy nem kapták vissza emberi formájukat.
Toledo látképe, 1596–1600; El Greco, Public domain, Wikimedia Commons
A Szűzanya megkoronázása; oltárkép. El Greco and workshop, Public domain, Wikimedia Commons
El Greco elliptikusan elnyújtott, fáklyaként lobogó alakjai sajátos módon formálják át a valóságot, ám talán még érdekesebb, amikor zabolátlan festői képzelete terra-formálódik a valóság által. Legzseniálisabb módon A Szűzanya megkoronázása című oltárképvariációk legsikerültebb változatán. Nem annyira a lángnyelvként lobogó egzaltált alakokon, mint a képet uraló ellipsziseken, melyek mintha a kortárs Kepler kozmikus törvényét visszhangoznák, különösen Mária arcán és koronáján, a Szentlélek galambsziluettjén, Jézus jobbján és ruhaujjain, míg a mennyei fellegvár szinuszgörbére emlékeztető végtelen vonalai e szereplők mozdulataiban folytatódnak és vice versa, legszebben talán annak a holdsarlónak aranyba hajló ezüst ívén, melyen Mária trónol, mint matriarchális anyaistennő vagy a pogányok legyőzője. El Greco térrendezése e fellegvárban éri el tetőpontját, hiszen lényegében saját leghíresebb tájképét imitálja a viharos toledói tajról, ám nem a képen látható sötét viharfelhőt, hanem a dombok hullámzó lankáit, melyekre szinte élő organizmusként kúsznak az épületek. El Greco tehát Toledo mintájára terra-formálta képzeletét, hogy megalkossa e mennyei fellegvárat. Mindez akkor is működne, ha az alkotói szándék tudattalan. Ám A Szeplőtelen fogantatás című oltárkép az alkotói szándék teljes tudatosságát jelzi, mivel ezen e két motívum együtt jelenik meg: a viharos toledói táj és felette a lángnyelvként lebegő Szűz az átformált fellegvárral.
