Az első teremben a legkorábbi kisplasztikák láthatók, amelyekkel annak idején, a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után Kő Pál ismertté vált. Ezek a szobrok főleg fából, kőből és néha bronzból készültek. A második terembe az érett művész plasztikái kerültek, kiegészítve a köztéri szobrászatáról készült fotódokumentációval. Ebben a teremben állították ki azokat a szobrokat is, amelyek az utolsó években készültek, de szemléletük tekintetében visszatértek az életmű kezdeti szakaszának jellemzőihez. Az utolsó terem a Mohács Történelmi Emlékhely sírjeleinek Kő Pál által készített darabjait mutatja be installációként. Mohács kiemelése azért is indokolt, mert a mester maga is munkássága csúcsának tartotta ezt a huszonkilenc szoborból, sírjelből álló kompozíciót.
Sokféle inspirációs forrásból táplálkozva bontakozott ki Kő Pál művészete: „Mondhatjuk akár, hogy a puszták gyermeke voltam, miközben tényleg hatott rám a pop-art, a szürrealizmus. Nagyon sokat kaptam az irodalomtól is. Rengeteget olvastam, és szerettem együtt lenni írókkal, költőkkel, akik szépen fogalmaznak, megélték a magyar nyelv szépségeit.” De hatott rá a román kori művészet és a népművészet is. Ez utóbbi szóbeli és tárgyi elemeit modern szemlélettel alkalmazta.
Noha a későbbi alkotói korszakokban fontossá válik a köztéri szobrászat, és a korai kisplasztikák közül is néhány a későbbi köztéri megvalósítás igényével készült (például Boronás, 1969; Szent István, 1973), mégis a hatvanas évek végén és a hetvenes évek folyamán született szobrait, anyagválasztásuk és mondanivalójuk alapján is, kisplasztikának szánta. És ebben az esetben kisplasztikán a definíció szerinti meghatározás értendő, vagyis az életnagyságnál kisebb szobor. Kő Pál maga ezt így határozza meg: „Kisplasztikákat készítek, főleg fából. Mindig vonzott az anyagok társítása: a csont, a réz, a bronz, az ezüst, a bőr, az ólom, a kő, az üveg, a vászon, a selyem, a filc. Számomra ezek egyformán kedves anyagok. (…) Az egyiptomi művészet és a magyar népművészet vonzásában élek. Egyébként a magam útját járom.”
Szobrai figurális természetűek, leggyakrabban emberábrázolások. Menyhárt László egy interjúban megkérdezte a mestert, készített-e valaha nonfiguratív szobrokat, amire a következő választ kapta: „Készítettem, de (…) ez nagyon rövid szakasza volt a működésemnek. A katonaság tájékán csináltam kis nonfiguratív tárgyakat, amelyek inkább a kubizmus iskola leckeszerű felmondásai voltak. Én az emberközpontú művészetben hiszek, noha a mintázásnál van egy állapota a szobornak, mikor az embert elragadja a hév, s a felületi izgalmak, részletek tökéletesen nonfiguratív plasztikai hatást keltenek.”
Szobrászatában kiemelt hangsúlyt kap az anyaghasználat. A fa különös jelentőséggel bírt számára, nemcsak amiatt, hogy könnyen hozzáférhető volt, hanem azért is, mert munkásságának első időszakában azokhoz a gondolatokhoz, amelyeket szoborban képzelt el, a fa anyaga volt a legalkalmasabb, hiszen felépítésében és formájában rendkívül emberszerű. „Mindig olyan szobrot akartam készíteni, hogy legalább kissé hasonlítson a fára. (…) Ha akarom, a fa is ember.” Ebben az anyagban Kő Pál szobrászatának két aspektusa is összekapcsolódik: az anyagmegmunkálás kézműves volta és az emberábrázolás lehetősége. A fából készült szobrok leginkább az életmű első harmadát jellemzik.
Újabb aspektust ad hozzá, hogy sok fából készült szobrát a művész kifestette. Ez a metódus alapvetően idegen a reneszánsz és a klasszicista esztétikából kifejlődött modernista szemlélet purizmusától, amely számára a szobrászatnak mint magasművészetnek a tér és a plasztika elvont kérdéseit kell tematizálnia. Hiába derült ki, hogy a klasszikus antik szobrok mind festettek voltak, a modern purista esztétikán nevelődött látásunk számára furcsán hat, amikor színezetten rekonstruálják e szobrokat. Kő Pál kifestett szobrai ezért egyszerre hatnak archaikusan meseszerűnek és posztmodernnek, azaz nagyon is kortárs munkáknak, mint például a Nagy kék madár, az Utcaseprő, a Csontváry, az Iskoláslány és a Mohácsi Történelmi Emlékhely sírjelei, a Szárnykészítő (1975) vagy a Magyar Messiás (1977).
A kifestés mellett sokszor más anyagból származó kiegészítőt épített a szoborhoz (például Kislány arany fülbevalóval, Ünnep II.), felöltöztette (Kossuth), vagy egy valódi használati tárgyat illesztett a kezébe (Utcaseprő). Kiegészítései assamblage-elemekkel szobrait leginkább a kor nemzetközi újrealista és pop-art törekvéseivel rokonítják. A Kislány arany fülbevalóval (1971) és a posztókabátos Kossuth (1973) valódi viseleti tárgyakat kaptak kiegészítésül. Ezek a talált és a műbe épített tárgyak Kő Pálnál mindig személyes indíttatást hivatottak felerősíteni. Jól illusztrálja ezt a Kossuth alakjához kapcsolódó személyes emléke: „Minden családnál – nálunk is – volt egy Kossuth-olajnyomat a falon. A vizuálisan érzékeny embert ez megérinti. Olyan sokat jelentett nekem, hogy meg kellett fogalmaznom a saját Kossuth-képemet.”
Kő Pál a fa anyaga mellett faragott követ, használt gipszet, és mind a kisplasztikák, s különösen a köztéri alkotások többségénél bronzba öntötték munkáit.
Az első időszak szobrainak „hősei” egyszerű munkásemberek, paraszti származású, hevesi modellekkel és a nagyváros kevéssé észrevehető, de annál fontosabb munkásaival. Ilyen például a Boronás (1968), amely kisplasztikában és köztéri szoborban is elkészült, a Kukás (1969) és az Utcaseprő (1971).
Egy másik kor történelmi tapasztalatai inspirálták a magyarországi román korra fókuszáló Egy régi templom emlékére (1971) című szobrot, amely fragmentumaival a középkori művészetre jellemző egy-egy elemet idéz meg, a templom töredékes alaprajzát, építészeti töredékeket és egy kicsiny korpuszt.
Szinte már domború képpé változik a Chagall és én (1972) című szobra, ahol a meseszerű festőfigura háta mögé felkapaszkodik maga a művész is. Ugyanezt a komponálási elvet követi a Brigád (1972) és
a Kinyermák (1980) című műve is.
Táltos (1972) című szobrának fából készült lóalakja szinte repül a táj felett, alatta a kicsinyített faluval, mintha a táj fölé emelkedne. A szobrásznak két emléke is fűződik ennek a szobornak az elkészítéséhez. Az egyik egy gyermekkori emlék a szomszéd katonatisztről, akit ellehetetlenítettek, és dühében, hogy lenyugodjon, elvágtatva meghajszolta lovait. („Szabdalta karddal a levegőt és üvöltve biztatta a lovakat, hogy szinte fölszálltak. Repültek a dűlőút arany pora fölött, neki a Mátrának…”) A másik emlék már egy szobrászati probléma megvalósításáról szól: „És eszembe jutott egy teljesen »antiszobrászi« ötlet. Megmintázni egy falut – felülről. Megcsináltam
a Táltost, s alatta – a falut.”
1975-ös Szárnykészítő című szobra valódi madárkalitkából és egy benne ülő, faragott, csontból szárnyat készítő kis figurából áll. A faragott alakban Balázs János roma származású festőre ismerhetünk, aki Kő Pál számára az egyszerű, de egész életében következetesen alkotó művész eszményét testesítette meg. A szárnykészítő motívuma nemcsak ennek a konkrét szobornak az ismeretében fontos, hanem a teljes életműben hangsúlyosan jelen van, a madár alakján, a szabadságra törekvés eszméjén keresztül. Éppen ezek miatt lett a műcsarnoki kiállítás címe is Szárnykészítő.
Főként bronzból megmunkált szobrokkal és a szobrokhoz készült, illetve önállóan is vizsgálható rajzokkal találkozhatunk a következő teremben. Ezek között a munkák között a leggyakoribb szobortípus, a portré és sok kisplasztika itt valóban a köztéri szobor vázlataként működik. Ahogy Kő Pál maga is megállapítja: „A köztéri szobrászat mindig párhuzamosan ment kisplasztikai működésemmel. Mert a szobrász igazán tényleg abban tudja kibontakoztatni a képességeit.”
A nyolcvanas évektől készülnek azok a bronzok, amelyek magyar költők (Kölcsey, Sinka István, Nagy László, Szécsi Margit), írók, zeneszerzők (Bartók, Kodály), művészek (Aba-Novák, Csontváry, Jankovics Marcell, Samu Géza) és királyok (III. Béla, Károly Róbert, Aba Sámuel) szobraihoz készülnek vázlatként. Nagyon izgalmas, ahogy király- és költőszobraihoz megtalálja modelljeit, például: Károly Róbertet Jankovics Marcell grafikus, animációs filmrendező, kultúrtörténészről, Aba Sámuelt Hoppál Mihály folkloristáról, Kölcseyt Jékely Zoltán költőről mintázta.
Köztérre helyezett, királyokat és a magyar történelem és közélet szereplőit ábrázoló szobrai általában életnagyságnál kisebbek, és fontos szerepet kap a talapzatuk, amely vagy megemeli ezeket a középmagas szoboralakokat, vagy teljesen leviszi a szemlélő magasságába. Ez a fajta lépték, ami az életnagyságúnál kisebb formából következik, sokkal emberközelibbé, az értelmezés szempontjából elérhetőbbé teszi ezeket az alkotásokat.
Emlékművei közül néhány, köztéri jellege miatt, reprodukción vált a kiállítás részévé: például a Szondi-szarkofág (1989, Drégelypalánk), a Szajoli vonatszerencsétlenség áldozatainak készített emlékmű (1996), a Gellért-hegyen állított Szent István vagy a budapesti WestEnd bevásárlóközpont előtt álló, nagy méretű kőből készült Magyar Tudomány Hajója (2003).
A kiállítás harmadik, egyben utolsó terme a Mohács Történelmi Emlékhelyhez készített szobrokat mutatja be. Kő Pál számára kiemelkedő jelentőségű volt ez a megbízatás: „Másfél esztendős munkám során felkutattam és átolvastam minden fellelhető, a mohácsi csatáról írott könyvet, tanulmányoztam rajzokat, fegyvereket, csataleírásokat. A sírjelekkel a csata három »főszereplőjének«: az embernek, a fegyvernek és a lónak kívántam emléket állítani.” A kifaragott sírjelek között felismerhető a fővezér, Tomori Pál, Szulejmán szultán, Kanizsai Dorottya, aki a csata után kiment eltemettetni a halottakat, és akinek alakját Samu Géza készítette, és végül II. Lajos.
Olyan Kő Pál-kép felmutatása a kiállítás készítőinek szándéka, amely a szobrász munkásságának darabjait megfelelő fókuszba helyezi, s amely figyelembe veszi a művész saját intencióit is.
Fotók: Borbás Márton és a Műcsarnok engedélyével.
