Az Artpool Művészetkutató Központban fellelhető dokumentumok a Kádár-korszak némiképp felengedő kultúrpolitikájának idején egy a modernista irányzatoknak teret engedő, alulról szerveződő művészeti kezdeményezés emlékét és történetét jegyzik.
1966-ban Galántai György képzőművész rátalált a balatonboglári Temetődombon álló, romos, elhagyatott kápolnára. Felismerte a helyszínben rejlő lehetőséget, és olyan független bázist akart létrehozni, amely kívül esik a fővárosi kultúrpolitika közvetlen ellenőrzésén. A balatonboglári plébánossal, Czövek Jenővel folytatott tárgyalások és a veszprémi egyházmegyei hatóság jóváhagyása után a tizenöt évre szóló bérleti szerződést végül 1968-ban kötötték meg.
A vállalás embert próbáló feladattá vált: a művész saját kezűleg, állami támogatás nélkül kezdte meg a romos épület helyreállítását. A cél eredetileg nyári műterem kialakítása volt, de Galántai víziója gyorsan túlnőtt ezen. A Kápolnaműterem koncepciója már kezdettől a közösségi alkotásra és a nyilvánosságra törekedett.
1970-ben volt az első hivatalos évad. Galántai hívására a kor legizgalmasabb neoavantgárd alkotói érkeztek a Balatonhoz. Az első év kiállításai az 1969-es Szürenon kiállítást is szervező Csáji Attila segítségével alakultak. Ebben az évben rendezték a Károlyi Amy – Weöres Sándor-estet. Az év végén a boglári programok továbbfejlesztéseként valósult meg Budapesten az „R” kiállítás Csáji Attila szervezésében, amely rövidesen az új magyar avantgárd egyik legfontosabb seregszemléje lett, és amelyet még Aczél György is megtekintett.
A tárlatok szakmai színvonala és radikalitása 1971-ben tovább nőtt. Ez az év a konceptuális művészet áttörését hozta Bogláron. A kápolna falai között olyan nevek bukkantak fel, mint Bak Imre, Erdély Miklós, Altorjay Gábor, Szentjóby Tamás, Tót Endre vagy Maurer Dóra.
„Ha a politikai epizódoktól eltekintek, akkor mondhatom, hogy ennek az évnek valóban volt pozitív eredménye: lényegesen megváltozott a gondolkodásom a művészetről. Eddig a műtárgy maga – a darab, mint egy/a remekmű – volt fontos. Ettől kezdve pedig a műtárgy nem maga, hanem a valamire vonatkozó, tehát vonatkoztatott, informált tárgy lett. A vonatkozás – az információ – által a tárgy valószínűtlen formát kapva kulturálissá válik. A vonatkoztatás más szóval »informálás«, munka, és az eredmény az informált tárgy, a mű. És végül az jött ki, hogy a műtárgynak kettős természete van: egyrészt maga, másrészt nem maga. Persze, ez csak szemléleti kérdés, mondhatnám, mert még nem látszik, mégis megváltozott körülöttem a világ. A fontosat fontosnak kezdtem látni és a nem fontosat nem fontosnak” – írja Galántai György.
A hatalom azonban mindinkább az ellehetetlenítésre törekedett. A hivatalos szervek (a Képző- és Iparművészeti Lektorátus és a helyi tanács) nehezményezték, hogy a kiállítások a törvényes zsűrizési folyamat megkerülésével valósulnak meg. A Somogyi Néplap hírhedt Törvénytelen úton néhány avantgarde című cikke jelezte, hogy a politika illegálisnak minősítette a tevékenységet.
1972 volt a kápolnatárlatok egyik legintenzívebb éve, a paradigmaváltás esztendeje. Ekkor zajlott le július 6. és 9. között a Direkt hét, amelyet Pauer Gyula és Szentjóby Tamás szervezett, melynek szellemisége volt, hogy a közönség nem nézője, hanem aktív résztvevője az akciónak. Ez az eseménysorozat a magyar akcionizmus és politikai art mérföldköve volt, olyan résztvevőkkel, mint Beke László, Erdély Miklós vagy Hencze Tamás. A pécsi műhely tagjainak Tájkorrekcióit, valamint Pauer Pszeudo-reklámját és Szentjóby Kizárás-gyakorlatát is itt láthatta a közönség.
Szintén ebben az évben, augusztusban került sor a cseh, szlovák és magyar művészek találkozójára Beke László szervezésében, ami a kápolna nemzetközi jelentőségét hangsúlyozta. Galántai György és Haraszty István ekkor mutatta be a Ma Ön nyitja meg a kiállítást című felelősségvállalási akciót, ahol a látogatóknak nemzeti színű szalag alatt meghajolva kellett belépniük, szimbolizálva a művészettel való közösségvállalást és a személyes felelősségvállalást.
1973 volt az utolsó balatonboglári év, melyet Vajda Júlia kiállítása nyitott meg. A politikai nyomás azonban elviselhetetlenné vált a folyamatos igazoltatásokkal, áramtalanítással és adminisztratív zaklatásokkal. A hatóságok végül elhatározták a projekt végleges felszámolását, a rendőrség és a tanács képviselői lezárták a kápolnát, Galántait pedig kilakoltatták. A katolikus egyházat a bérleti szerződés felbontására kötelezték, amit tekintettel a 15 éves szerződésre csak peres úton, a rendőrség által koholt vádakra hivatkozva tehettek meg. Galántai ezt az eseményt is művészi projektként, egyfajta koncepteseményként dokumentálta, amelyben a hatóságok akaratlanul is a történet szereplőivé váltak.
A boglári kápolnaműterem bezárása egy korszak végét jelentette, de a szellemiséget nem sikerült megsemmisíteni. A levelezések, a fotók és a fennmaradt művek izgalmas dokumentációja az 1979-ben alapított Artpool Archívumnak. Boglár ma már nemcsak egy helyszín, hanem a magyar neoavantgárd szimbóluma, és bizonyíték arra, hogy az autonóm művészet még a legzártabb rendszerekben is képes megteremteni a saját szabadságát.
Forrás: Artpool Archívum.
Fotók: Galántai György
A fotók közlése Galántai György és a Szépművészeti Múzeum - Artpool Művészetkutató Központ szíves engedélyével történik.
