Az volt a céljuk, hogy szabadon mutathassák be alkotásaikat a közönségnek, megszabadulva az akadémiai zsűrik, illetve mindenféle bizottság előzetes jóváhagyásától.
Egy különös festmény a Függetlenek Szalonjában
Az 1910. március 18-án megnyílt kiállításon a huszonkettes teremben különös festmény volt látható. Az És a nap leáldozott az Adrián című absztrakt mű alsó felét kék sáv uralja, amely a tengert idézi, míg felső felén sárga, piros és narancs a naplementét. A festmény bal alsó sarkában „JR BORONALI” szignó szerepel. Addig senki sem hallott erről a művészről. A kiállítás katalógusa szerint Boronali fiatal olasz festő, Joachim-Raphaël Boronali, aki új művészeti irányzat, az „excesszivizmus” elméleti megalapítója.
A kiállítás megnyitása után Boronali közzétette az excesszivizmus kiáltványát, amelyben így igazolta új festészeti irányzatát: „Hej! ti nagy, túlzó festők, testvéreim, hej, ti fennkölt és megújító ecsetek, törjük össze az ősrégi palettákat, és fektessük le a jövő festészetének alapelveit. Ennek a neve az Excesszivizmus. A mértéktelenség mindenben hibás – mondta egy szamár. Mi azonban azt állítjuk, hogy a mértéktelenség mindenben erő, az egyetlen erő… Pusztítsuk el az abszurd múzeumokat. Tapossuk el a gyalázatos rutinokat. (…) Éljen a Túlzás! Minden vérünk folyjon, hogy újra színezzük a beteg napfelkeltéket. Melegítsük fel a művészetet füstölgő karjaink ölelésében!”
Boronali szamár volt…
Néhány nappal a kiállítás után fény derült a titokzatos „festő” kilétére. Roland Dorgelès − aki ekkor még nem az a híres író volt, akinek magyarul is megjelent Fakeresztek című regényét a gyermek Camus ajándékba kapta szeretett tanítójától, hanem egy fiatal, bohém újságíró − a L’Illustration című újságban, hivatalos közjegyzői jegyzőkönyvvel és fényképekkel alátámasztva felfedte, hogy a festményt valójában egy szamár festette! Boronali nem más, mint Lolo, a Montmartre-on lévő híres Lapin Agile kabaré szamara, ahol számos művész és bohém találkozott a XX. század elején.
Lapin Agile, Frédé és Lolo
A Montmartre kabaréinak utolsó túlélője, a ma is működő Lapin Agile kis, vidéki házikóra emlékeztet, amely Montmartre szőlőskertjeihez kapaszkodik. A Saules és a Saint Vincent utcák sarkán található, eredete 1860-ra nyúlik vissza.
Kezdetben csak egy „Tolvajok találkozóhelye” nevű csapszék volt, amely „A gyilkosok kabaréja” lett, utalva a falakon elhelyezett metszetekre és festményekre, amelyek a második császárság véres eseményeit örökítették meg. Később „A ma campagne” néven működött Adèle anyó irányításával, aki korábban kánkántáncosnő volt. 1875-ben André Gill festő egy táblával díszítette a homlokzatot, amely egy fazékból kiugró nyulat ábrázolt. Az ivót „Le Lapin à Gill” (A Gillhez címzett Nyúl) névre keresztelték, amely idővel szójátékkal „Lapin Agile”-ra (Fürge Nyúl) változott.
1903-ban Aristide Bruant, a népszerű író és énekes, hogy megmentse az épületet a lebontástól, megvásárolta a kabarét, és Frédéric Gérard-ra, ismertebb nevén Père Frédéra bízta a működtetést, aki teljesen új színt varázsolt a mulatóba. Max Jacob és Guillaume Apollinaire különösen kedvelték a bohém öregurat. Frédé apó elválaszthatatlan szamarával, Lolóval, a Montmartre egyik színfoltja lett, zenéjének pedig mindig nagy hallgatósága volt. Frédé azelőtt Montmartre köveit koptatta szamarával, Lolóval, hogy eladja a halakat, amelyeket hajnalban a piacon vásárolt. Amikor a Lapin Agile-ba költözött, magával vitte majmát, kutyáját, egy varjút, fehér egereket, no meg a szamarat, Lolót. A Lapin Agile-ban olyan művészek fordultak meg, mint Picasso, Utrillo, Braque, Derain, Modigliani. Picasso 1905-ben festett képe, Au Lapin Agile-ban avagy Harlekin pohárral a kabaré falára került, mivel a művész Frédé apónak ajándékozta hálából az ingyen vacsorákért és italokért. Harlekin Picasso önarcképe. Mellette Germaine Pichot, a Moulin Rouge táncosnője, aki miatt Picasso barátja, Carlos Casamegas öngyilkos lett. A háttérben gitározó férfi Frédéric Gérard, azaz Frédé apó. 1912-ben Frédé potom áron elkótyavetyélte a festményt, amely 1980-ban egy árverésen negyvenmillió dollárért talált gazdát.
Lolo, a „festőművész”
A híressé vált festmény nem mindennapi teljesítmény volt. Egy közjegyző jelenlétében Dorgelès és cinkostársai, köztük egy festő, székre helyeztek egy vásznat. Ezután egy ecsetet kötöttek Lolo farkához, amelyet festékkel kentek be. Amikor a szamár jutalmat kapott, mint például egy répa vagy egy dohánylevél, örömében csapkodott a farkával, így festéket kent a vászonra. Ha rátekintünk a festményre, kétely támad bennünk, hisz egy szamár aligha tudna ilyen egyenletes narancssárga eget és kék tengert festeni. Az igazság az, hogy egy kis csalással ezt a két sávot előzetesen a festő pingálta a vászonra. Az alábbi fotón Lolo, Dorgelès és cinkostársai – akik szemellenzővel eltakarták kilétüket – és a szamarat etető Frédé láthatók.
Tréfájáról Roland Dorgelès 1966. október 3-án ezt mondta: „Kicsit bosszankodtam néhány festő miatt, akiknek a munkája nem tetszett, ezért egy nap viccből azt mondtam a barátaimnak: küldök egy vásznat a szalonba, és nagyobb sikerem lesz, mint nektek. Fogalmam sem volt, mit fogok csinálni, de egyszer csak támadt egy ötletem. Ha nem én festeném meg, mert az rossz lenne, mivel nem tudok festeni, hanem a Lapin Agile szamarával, Lolóval festetném meg a képet, az szenzáció lenne, siker, és az utolsó pillanatban felfednénk a tréfát, botrány lenne, ami nagyszerű volna! Így is tettem.” A dolog előzménye, hogy A „Picasso bandájának” nevezett avantgárd művészek és a Dorgelès köré csoportosuló hagyományos írók, festők, akik Picassóék szemére vetették, hogy „nem a felismerhető valóságot festik meg”, egyáltalán nem voltak jó viszonyban egymással. Dorgelès elmagyarázta, hogy ezt a tréfát azért is szervezte, hogy kigúnyolja az impresszionista festőket (a festmény címe utalás Claude Monet Impresszió, a felkelő nap című festményére), valamint Guillaume Apollinaire-t, aki azzal vádolta, hogy „csak a majmok festészetét szereti”.
Boronali Aliboron anagrammája
Boronali valójában álnév: Jean de La Fontaine meséje szamarának, Aliboronnak anagrammája. Nekünk, magyaroknak A tolvajok és a szamár című mese azért is érdekes, mert a tolvajokat a törökökhöz hasonlítja, akiknek Erdélyre és Magyarországra fájt a foguk.
Egy lopott Szamáron két tolvaj is veszekszik:
Egyik megtartaná, de eladná a társa.
Míg egymást meggyőzni igyekszik
Két társ, s ökölcsapás zuhog ökölcsapásra,
Megjelenik egy harmadik,
És elcsaklizza a Csacsit.
Olykor az a Szamár egy Ország, gyatra Táj,
És mind a két Tolvaj − Király,
Miként az Erdélyi, a Török, a Magyar.
Lám, hármat is találtam, és hamar.
Bőséggel található ez a fajta.
Sokszor oda a konc, nem ők osztoznak rajta:
Negyedik Tolvaj jön, szerezni az se rest,
És magával viszi Fülest. (Israel Efraim fordítása)
A fordító nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy az olvasónak „segítsen” a vers megértésében, nem szerepelteti az Aliboron szót, hisz a magyarok számára – ellentétben a franciákkal, akik valamennyien tudják, hogy az a szamarat jelenti – nem mond semmit. Az eredeti verssor: Qui saisit Maître Aliboron (szó szerint: Aki megragadja Aliboron Mestert) a fordításban: És elcsaklizza a Csacsit.
A festmény mai értéken háromezer ötszáz euróért elkelt, amit Dorgelès nagylelkű gesztusként egy jótékonysági szervezetnek adományozott. Lolo pedig felhagyott festői karrierjével, és visszatért Montmartre utcáira, kis kocsiját húzva, ahogy mindig is tette, hogy gazdája, Frédé apó kiegészítse keresetét.
A szamár mint festő, lekicsinylő toposz azóta lépten-nyomon felbukkan. Mihail Fjodorovics Larionov és felesége, Natalja Goncsarova, az orosz konstruktivisták mozgalmának elindítói első moszkvai kiállításukat A szamár farka címmel rendezték meg. Larionov ezt a címet azért választotta, hogy gúny tárgyává tegye a francia avantgárdot, szembeállítva az orosz népművészettel, az egészséges primitivizmussal, amely szerinte Franciaországban már elveszett. Véleménye szerint ezért Párizsban már nem képesek megkülönböztetni az igazi festészetet az olyan silány alkotásoktól, amelyeket még egy szamár is elkészíthetne. Hruscsov az 1960-as években a moszkvai Manézs modern festményekből álló kiállításán felháborodva mondta, hogy csupán egy szamár által hagyott nyomokat lát a vásznakon. Hitler pedig jót szórakozott, amikor André-François Poncet, Franciaország berlini nagykövete elmesélte neki a Függetlenek Szalonjának történetét.
Dorgelès tréfája elérte a célját. A Lolo által festett képet nem csupán a sznob tárlatlátogatók, de a művészettörténészek egy része is kedvező fogadtatásban részesítette. Marcel Duchamp, a mítoszromboló festő ezt írta a képről: „Az embereknek bármit be lehet adni. Ez ott nyilvánvalóvá vált.” Azt mondhatnánk, Lolo, a szamár mindenkit lóvá tett.
