Ebben a szűkös, ámde serkentő, és a város életének jelenségeire jó rálátást biztosító környezetben kristályosítja ki ötleteit, 2017 óta önmagát „szabadúszóként” meghatározó zalaegerszegi képzőművész, Tóth Norbert.
Mi minden sűrűsödhet bele egy kisváros emeleti műteremlakásának pár négyzetméternyi otthonosságába? Jelen esetben mindenekelőtt a függetlenség szabad és inspiratív levegője, és ha a művészet „arkhéjának” pontosan ezt a fajta levegőt tesszük meg, ennek sűrűsödés és ritkulás révén előálló eredményei, vagyis maguk a konkrét formát öltött alkotások is.
Tóth Norbert mesterének a helyi színtér kultikus alakját, Fischer György szobrászművészt tekinti, aki annak idején sajátos, komolyságot vegyítő humorával, friss szemléletével gyakorolt rá – és sok más zalai indulású fiatal alkotóra – kitörölhetetlen érvényű hatást. A viccet félre nem téve, hanem munkáiba kódolva továbbviszi. Sőt, saját vérmérsékletéhez igazítva azt, maga is gyakran él az ironikus tárgyszemlélet felszabadító erejével. Bár korai, könnyű kézzel alkotott figurális ceruzarajzain – talán részben megint csak a mester hatására – még az expresszív vonalkultúra dominál, és elmondása szerint is vonzódik az ösztönös alkotói alapálláshoz, már itt kiütközik egy másfajta irányultság: a reflexív gondolatiság hangsúlya. A több ezer finom, mégis energikus ábrázolás önmagában nyugvó egyszeriségét nagymértékben ellensúlyozza a szeriális jelleget erősítő, 20 × 20 centiméteres sablonméret. Később ezekkel párhuzamosan, a művész hasonló rajzai és festményei már mintegy ipari sormintát képező kockasajtosdobozok belső oldalaira kerültek. Alkotás és termelés, fogyasztás és befogadás kettőssége, átfedései vagy éppen ellentmondásai tehát már idejekorán terítékre kerültek. Ettől kezdve pedig működésében is mindinkább tudatossá vált a gondolati kontroll.
Tevékenységét azóta is különös módon hatja át tradíció és konceptualitás kettőssége. A manuális megalkotottság szabályainak való megfelelés igényét játékosan elegyíti az intellektuális frissesség követelményével, szabadságpotenciáljával. S bár alapvetően festőként tekint saját magára, kitűnik, hogy inkább kutató, kereső típus, nem véletlen, hogy a képzőművészeti tanulmányok közben történelem szakos bölcsészként is diplomázott. Természetes módon mutatkozik meg mindez művészi gyakorlatában is, hiszen bátran átlépi a mediális kötöttségeket. A tényleges hordozó megválasztásakor rendszerint a feldolgozandó témának leginkább megfelelő módon jár el, egy-egy konkrét művet vagy műegyüttest pedig gyakran komoly kutatómunka, eltérő diszciplínák képviselőivel való szakmai diskurzus előz meg. Palettája tehát széles, módszerei a festészeti eljárásoktól kiindulva egészen a performanszig, vagy éppen sokszor banálisnak tűnő kulturális vagy társadalmi jelenségek bonyolult összefüggésrendszerének tudományos igényű szétszálazásáig, majd a feltárt eredményeknek a képzőművészet területére történő becsatornázásáig vagy épp visszavezetéséig terjednek. És hogy a hétköznapi élet tárgykörét művészetté avató, a művészet határait feszegető avantgárd eredetű gesztus milyen jól megférhet a techné tiszteletével, mutatja már az is, hogy pályájának fő csapásirányát leginkább szekkóképek summázzák. Már egyetemista kora óta izgatja a murális felület táblaképpé alakításának metódusa. Viszonylag lassú, körülményes eljárások a kortárs művészet impulzív közegében, melyek lehetőségeit találó módon aknázza ki általános érvényű kérdések aktualizálására. A bensőséges hangulatot árasztó, poézissel átitatott felületeken felbukkanó motívumok között visszatérően szerepelnek az eljárás régi korokhoz asszociált, a világot még harmonikus egészként érzékelő totalitásképzetével termékeny feszültségben álló modern vagy kortárs vizualitásból vett jelek és képi szituációk. De előfordulnak a múlthoz kötött mediális közeggel együtt rezonáló motívumok is, ezek közül kiemelkedik a vidéki élet nyugalmára, egyben Tóth saját vidéki gyökereire is utaló különös objektum: a budi. A művész szubjektív ikonográfiájának egyik kitüntetett eleme, melynek a szekkókon való vendégszerepeltetésen kívül római barokk architektúrát idéző kulisszahomlokzattal egybebarkácsolt, háromdimenziós változatát is megalkotta.
Ha már Rómánál tartunk, mérföldkövet jelentett, és az addig felvetett utak és irányok egybefuttatását segítette, hogy a művész 2018-ban elnyerte a nagy múltú Római Magyar Akadémia ösztöndíját, így egy teljes hónapot tölthetett az olasz fővárosban. Az örök, általános érvényű kérdések az Örök várossal való találkozás után kerültek még inkább napirendre. Tóth mindennapos dolgokban megbúvó rendkívüliség-keresése tovább fokozódott, az átélt élmények (beleértve a művészi megtapasztalást is) egyszeri, megismételhetetlen jellegének kiemelése pedig alapelvévé vált.
Komoly dilemma a modernizmus óta az is, hogy végső soron mi teszi a művészetet művészetté? Bár Tóth már korábban is hozott létre efemer alkotásokat, a római ösztöndíjat követően ezek programszerű felfutása figyelhető meg. Az időszak eredményeit összegző, Rómát látni és meghalni – Remélem én túlélem című összegző tárlat (Városi Hangverseny- és Kiállítóterem, Zalaegerszeg) megnyitóján szekkóit oltott mésszel lekenve tette láthatatlanná, kisméretű agyagfiguráit pedig vízzel teli dunsztosüvegekbe helyezve engedte át az enyészetnek. A formai állandóság felfüggesztésének gesztusa pontosan a műtárgy, mint önmagában holt, objektív létező, és a műalkotás, mint szubjektív megtapasztalást, eleven viszonyt kívánó szellemi hajtóerő egymástól elkülönülő létmódjára világít rá. Ezek a művek a művészi munka eredményeit a folyamatosan változó kulturális közeg viszonyrendszerén belül ragadják meg, megkérdőjelezve a jelentésbeli evidenciák állandóságát. Fontos kiemelni azt is, hogy a táblaképként újradefiniált szekkó Tóth gyakorlatában paradox módon – a falképek ősi rendeltetéséhez híven – újra közösségteremtő erejű médiumként mutatkozik, hiszen az említett megnyitó résztvevői, akik még teljes pompájukban, közvetlenül fogadhatták be az alkotásokat, jelenlétük révén kiválasztottakká, egy élményközösség beavatottaivá is váltak. A kiállítás Tóth számára egyébként sohasem pusztán pillanatnyi eredményeinek közszemlére bocsátását jelenti, hanem kitüntetett pillanat, amikor teljességgel művészetének játékterébe vonhatja a közönséget.
Kisebb léptékű festményeit a művész gyakran a fogyasztói kultúrából vett elemekkel szervesen összekapcsolva installálja. Jó példával szolgálhatnak a Megettük a telet című 2023-as kamarakiállításon (a Zalaegerszegi Liszt Ferenc Általános Iskola Galériája) bemutatott munkái. A történeti kiindulópontot az 1987-es nagy havazás sajtófotói jelentették. Ezeket alapul véve készített egyéni hangvételű festményeket, melyeket a kereskedelmi gyakorlatból jól ismert áttetsző csomagolóanyagokkal, ételek tárolására szolgáló, opálosan csillogó műanyagdobozokkal fedett le. A telet valóban, a szó szoros értelmében megettük, hiszen a fogyasztás túlhajtásának következményeként fellépő klímaváltozás miatt már kétségkívül ritkák a múltban megszokottnak számító tartós hidegek. De az ökológiai válságra való szubjektív reakció mellett, a megnehezített hozzáférés a jelentésért való megküzdés fontosságára, és a készen kapott, „előregyártott” esztétikai sémákban való szemlélés veszélyeire, torzító hatásaira egyaránt felhívja a figyelmünket.
A művész számára a zalaegerszegi színtérhez való kapcsolódás idővel tudatos – sokszor keserűségtől sem mentes – elköteleződéssé vált. Ezen a kétségkívül nehezített pályán való érvényesülés az utóbbi időben vállalt módon határozza meg működését, ám semmi esetre sem jelent elszigetelődést. Tóth tulajdonképpen mediátor szerepet tölt be, hidat próbál képezni eltérő művészeti közegek és beszédmódok között. Ezzel párhuzamosan több-kevesebb sikerrel igyekszik tőle telhető módon, a helyi kulturális életet is mozgásban tartani – vagy ha a helyzet éppen úgy kívánja –, lendületbe hozni. Az évek során számos ilyen irányú kezdeményezésben vállalt komoly szerepet. A legutóbbi – hozzá köthető – programsorozat az Utóvéd – képzőművészeti terepasztalbeszélgetések megszervezése volt, mely a művészettörténet, mint tantárgy közoktatásból való száműzésére helyi szinten reagálva, és a kialakult hiátust betöltendő, kétheti rendszerességgel biztosított teret szakmai vendégelőadók művészettörténeti vonatkozású előadásainak.
A szülőváros nem egyszerűen csak tudomásul vett közeg, hanem maga is reflexió tárgya, hiszen annak előtörténete a művész legújabb kutatásainak kiindulópontjává vált, figyelme jelenleg a „csinált városok” felderítésére irányul. Ehhez kapcsolódó eredményei legközelebb a győri Torula kiállítóterében március végén nyílt, Tegnapelőtt elnevezésű duókiállítás keretében láthatók, Németh Attila munkáinak társaságában. A tárlat anyaga elsősorban az emlékezés különféle módozatait, annak egyéni és kollektív aspektusait járja körül. Tóth Norbert munkái emellett az urbanizáció kultúrára gyakorolt hatásait is vizsgálják. A koncepció több olyan projektet is felvonultat, amelynek keretében az alkotó a helyi közösséget is aktívan bevonja a létrehozás folyamatába. Alaptétele, hogy a bevett sablonok, és a passzivitásban tartó – műalkotásmodellek unalomig járatása helyett, a befogadót akár közvetlenül is érintő, kritikus gondolkodásra ösztönző, sőt szemléletformáló erővel bíró műveket alkosson. Csendes manőverek sokasága mindez a művészet társadalmi hatékonyságának növelése érdekében, mely üde színfoltot képez a passzivitás és az öncélú vizuális ingerek túlfogyasztásának korában.
