Leginkább ösztönös. Egyszerre három rajz készül általában, beszélnek egymással. Előtte mindig le kell csillapodni, teljesen hazaérkezni. Itt van például ez a falfestmény. Fél órát álltam előtte.
Mert akkor megakad?
Igen, kocka lesz a dolog, akkor hiányzik a lendület, feszengővé válik, és egyszerűen nem lesz jó. Kipróbáltam egyszer-kétszer, előfordult, hogy volt egy egyszerű koncepció: na, akkor valami ilyesmit fogok festeni… de nem volt jó. Csak ami akkor kerül elő, az lehet jó.
Ha lecsitult az ember, néhány variációt átgondol, hogy mi legyen. Most már színesednek is a festmények, az első ötven-hatvan képet kizárólag fekete tussal festettem. Az is eldöntendő kérdés, használjak-e színt, vagy sem, aszerint, milyen kedvem van hozzá. És hogyha megvan ez a csendes állapot, akkor jön a tiszta indulat, nem szabad vacakolni. A szöszölés nem az én stílusom. Ekkor jön elő az az expresszív dolog, hogy odacsapjuk, amennyire megkívánja a dolog.
K. Horváth Zsolt a megnyitó beszédében Jackson Pollockkal állította párhuzamba. Spontaneitás, ösztönösség, véletlenszerűségre épülő technika. Termékeny rendezetlenség. Mikor van kész egy mű?
Igen, az is fontos mozdulat, amikor odacsap az ember, és akkor az ecsetet is elteszi a háta mögé, hogy csitt, ne tovább. Nagyon ritka, hogy úgy nyúlok még hozzá, hogy itt még ez nincs kész, hiányzik belőle valami. Ilyenkor segít, hogy többet csinálok egyszerre, mert azok valahogy támogatják egymást.
Kalligráfiákra emlékeztetnek.
A tusfestés velejárója, hogy elkerülhetetlenül megjelenik a japánosság vagy kínaiság, azaz a keleti tusfestészettől nehéz elvonatkoztatni. Készítettem kalligrafikusabb képeket is, mint amelyek a kiállításon láthatók. Készít tájat is az ember, meg absztrahált tájat, meg tiszta kalligráfiát, és végül eljut az enszóig, a körig.
Ezt úgy tekintem, mint egyfajta abszolút igazságot. Semmi díszítés, semmi történet, semmi ábrázolás. Ami ezen kívül van, az exhibicionizmus, helyezkedés és üzlet. De ebből ki kell lépnem, ennyire öncélú dolgot nem csinálhatok, kell valami a szemnek, kellenek az érzések, érzelmek, és a véletleneknek is teret adni, hogy kommunikatív felület szülessen.
Kiszakadás – mi áll a címválasztás hátterében?
Most fedeztem fel egész véletlenül egy párhuzamot. Talán ezen az érdeklődési pályán Reigl Judit indított el pár éve. A Makláry Fine Artsban volt egy nagy kiállítása. Egy 1956-os kép volt a meghívón. Miután megnéztem az egész kiállítást, visszamentem ahhoz a képhez, hosszan álltam mellette, teljesen megfogott. Egy nagy expresszív olajkép a Robbanás sorozatból. Outburst. Ez kirobbanást jelent, míg a kiszakadás inkább eltávolodást, kilépést, de azért mégis van egy kis hasonlóság, árnyalatnyi különbséggel. Ha felmegyek a műterembe, kiszakadok, megérkezem „haza”, egyedül.
Saját műterme van?
Igen, van egy kis műtermem, ott készítem ezeket a tusrajzokat. Ott van a hódrágások egy része is, a többi otthon, a konyhában meg kint a kőfaragótelepen.
Az iskolában kezdődött. Már középiskolában a szépművészet mellett épületdíszítő szobrászatot tanultam, Szegeden, a Tömörkényben. Utána a Pécsi Egyetemen is kőszobrász és vizuális nevelés szakra jártam. Ott készítettem nagyobb szobrokat. Utána nem sikerült ezt folytatni. Megkerestem restaurátor ismerőseimet, akikkel a középiskola és az egyetem között egy évig dolgoztam, és akkor benne ragadtam ebben. Itt, Budapesten még nem volt ismeretségi köröm. Szerencsen születtem, majd Szegeden és Pécsen éltem, aztán jöttem fel Pestre. Nehéz volt úgy beilleszkedni, hogy még csak nem is tanultam itt.
Igen, szeretem nagyon a kőszobrászatot és nem is akarom elhagyni. Készítettem azért még szobrokat. Volt a Lapis mobilis. Bevásárlótáskára – amilyet az idős emberek húznak maguk után – szerkesztettem egy követ, azt lehetett húzni a városban és kölcsönözni is. Onnan jött az ötlet, hogy egyszer szereztem egy követ, s mikor vittem haza, a kis csajok a padon utánam szóltak, hogy ’hú, egy szobrász’ – így lett ez attribútum.
Amivel a Ludwig Múzeumban volt egy performanszuk?
Igen, pár éve volt a Ludwig Múzeumban. Először Stuttgartban volt egy nagyobb esemény a húszéves határnyitás alkalmával, az EuropaNoPanikPicknick performansz fesztiválon mutatták be, később az Inda Galériában és egy bizonyos Bunker helyen, az utóbbin hozzá is lehetett nyúlni. Lehetne még cipelni bárhova, igen, csak az ember nem akar furakodni. Jó lenne inkább, ha hívnának. Legutóbbi kődolgaimat Tatabányán a Beteg Szamár Galériában mutattam be. Ezek talált kőtáblák voltak speciális installálással bemutatva, kőinstalláció-kiállítás volt Talált törvények címmel.
Nincs. Új kedves ismerősök, akik megszerették a performanszokat és hívtak megnyitókra is zenélni.
Sajnos most ez elmúlt. Volt egy társam, David S. Sutherland, egy itt élő angol srác, vele alakítottuk ki a szabad improvizációt, mindenféle felszereléseket, együtt felfejlesztettük a zenei eszközparkunkat, elektronikus dolgokkal is. Tíz évig toltuk az éjszakában, ritkán, de nagy szeretettel csináltuk. Voltak vendégművészek is, akik rendszeresen művelik ezt, és ők is befogadtak minket: Sőrés Zsolt, Dóra Attila. Rendesek voltak.
A legutolsó két koncertet Bolcsó Bálinttal csináltam. Szóval voltak nagy koprodukciók. Monofog volt a nevünk.
Tíz év után abbamaradt, elég lett. Utána elkezdtem hangokat is gyűjteni, soundscape-eket, hangtájakat csináltam.
Azt hogyan kell elképzelni?
Egy hangrögzítővel, field recorderrel, akár kocsmában, vagy a mezőn, vagy egy városrészben a helynek a hangulatát felveszi az ember, majd ezt különféleképpen lehet szerkesztgetni. Van, aki csak nyersen leadja, esetleg kiszűri a zavaró hangokat, a magasat/mélyet, vagy pedig ezekből a hangokból újakat generál, hangszert is ad hozzá… Azután még jön a számítógépes szerkesztés. A soundcloudon vannak dolgaim, például tüntetések, azokat szerettem csinálni, és majd fogom is még. A legutóbbi egy rotterdami felvétel, Szabó Eszter Ágnessel jártunk még kint.
Milyen érdekes, a hangulat szóban benne van a hang. Most milyen tervei vannak?
A tusrajzokat folytatni szeretném. Korábban nem volt műtermem, ez hiányzott az életemből. Jó, hogy másfél éve lett ez az állandó hely, ahova rendszeresen tudok járni és csinálni valamit.
Bekerült már gyűjteményekbe? Együttműködik valamelyik galériával?
Korábban igen. Volt két kiállításunk, az egyik Eszterrel volt közös, a másik két festővel, de borzasztó keveset adtak el. Az utolsó kiállításon egyetlen kép ment el. Mások nem kerestek, én sem nyomultam. A Somlói–Spengler gyűjteményben meg egy-két helyen vannak műveim. Kevés. Festmények, sajnos. Ahelyett, hogy a szobrokat vinnék el. A Lapis mobilis – a mozgatható kövek – szerintem sokkal jobb.
A Rudas Fürdőnél van egy gerillaszobrom, egy kísérleti projekt. A fürdő déli csücskénél, a yuccaültetvénynél, ahol vissza lehet fordulni, ott található egy nagy nyolcszögletű kőposztamens, és már nagyon rég kitaláltam, hogy kiteszek arra valamit maradék kövekből. Interaktív mű, lehetett rakosgatni és foglalkoztak is vele, érdekes. A nyolcadiknál tartok. Sokszor kiraktam már és figyelem, hogy meddig marad kint.
Teljesen inkognitóban?
Inkognitóban, igen. Aztán meglátom, meddig marad ott, egy hét, két hét, egy hónap, két hónap, hat hónap, érdekes kísérlet. Fotóztam, dokumentáltam. Körösényi Tamás emlékére is csináltam egyet, elég mutatós volt, el is vitték. De az utolsó nagyon jól szerepel (Hullám és lovasa), három éve kint van.
A Kiszakadás című kiállítás november közepéig látogatható a Libella Kávézóban (1117 Budapest, Budafoki út 7.).
