Az érzékeny önpusztító

Berekméri Zoltán, Árnyékom lesz, de autóm nem!  1988. 

Az 1923-ban Kecskeméten született Berekméri Zoltán a középiskolát Békéscsabán végezte, s ott tett érettségi vizsgát is. A fotográfia iránt már tizennégy évesen érdeklődött, olyannyira, hogy a középiskolában a fotószakosztály vezetője lett. Diákversenyeken indult, 1942-ben elnyerte a Magyarország Diákfényképező Bajnoka címet, noha mindvégig autodidakta módon tanulta a fényképezést. Az érettségi vizsgát követően nem tanult tovább, a békéscsabai postán helyezkedett el tisztviselőként. Itt ismerkedett meg Gellért Gézával, akivel több pályázatra is együtt jelentkeztek. Egy Gellértnek 1945-ben írt fiatalkori levelében így fogalmazta meg az alkotáshoz fűződő viszonyát: „…addig, amíg a végső, de egyben legbiztosabb ismereteinket megszerezzük a »Halálról«, cselekedni, maradandót alkotni is akarunk.”

Felvételei hamar ismertté tették szakmai körökben, s az 1956-ban megalakult Magyar Fotóművészek Szövetségének alapító tagjai közé hívták – ekkor harminchárom éves volt. A korszak befolyásos fotóművészei segítették pályáján, mint például a két világháború közti magyar szociofotó meghatározó alakja, Kálmán Kata, aki a világháború után már politikailag is tényezőnek számított. Az ő segítségével kerülhetett Berekméri Budapestre, és lett 1958-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum fotográfusa. A múzeumot négy évvel azelőtt hozták létre, s ő az újonnan alapított intézmény fotólaborját vezette.

Ott is lakott, hiszen a fővárosban nem volt kapcsolata senkivel, s csak évekkel később talált magának albérletet. Visszaemlékezések szerint ebben az időszakban csúszott ki először a lába alól a talaj, hiszen Békéscsabán hagyta feleségét és kisfiát, akiktől egyre jobban eltávolodott, majd a kapcsolatuk teljesen megszakadt. Húsz évig dolgozott múzeumi fotográfusként, műtárgyfotókat és reprodukciókat készített, de ezzel párhuzamosan tudatosan építette saját alkotói világát is. Ezt a tudatosságot azonban betegsége kísérte, gyengítette: alkoholizmussal küzdött, s életében pszichésen zavart időszakok követték egymást. Utolsó éveit már egzisztenciálisan kiszolgáltatott módon élte egy pomázi szociális otthonban, mentálisan sérült és alkoholista betegek között, viszonylagosan nyugodt körülmények között.

Innen hetente eltávozhatott, és egykori munkahelyén, a Petőfi Irodalmi Múzeum fotólaborjában kapott lehetőséget arra, hogy régi, illetve új képeinek negatívjaiból kiállításra alkalmas nagyításokat készítsen. Különös módon az ebben az időszakban készült képein sem látszódnak azok a nehézségek, melyeket életének ezekben az éveiben átélt: életműve egységes maradt, s még szemléletileg is szinte azonos módon és azonos képi ábrázolással fogalmazta meg mondanivalóját a világról. Még halála előtt az Ernst Múzeumban bemutathatta életművét, s az 1985-ben létrejött tárlat komoly sajtóvisszhangot kapott. Ugyanakkor szakmai körökben már nem számoltak személyével és képeivel, kortársainak is újra fel kellett fedezniük.

A kor egyik befolyásos, fotográfiával foglalkozó újságírója, Gera Mihály a kiállítás katalógusában is éreztette ezt: „Magam is most döbbenek rá, hogy voltaképp alig tudok többet a hatvanegy éves Berekméri Zoltánról, mint az a látogató, aki ezen a gyűjteményes kiállításon ismerkedik a fényképeivel…” 

Berekméri Zoltán 1988. május 21-én tragikus körülmények között halt meg Pomázon. Fotográfiai életműve a Petőfi Irodalmi Múzeum folyosójának két szekrényéből a Magyar Fotóművészek Szövetségének Fotótörténeti Gyűjteményébe, majd a Magyar Fotográfiai Múzeumba került.

Az érzékeny önpusztító – Berekméri Zoltán 100 című kiállítás, melynek kurátora Baki Péter, 2023. március 12-ig látogatható a Mai Manó Házban (1065 Budapest, Nagymező utca 20.).