•Az Epreskertben márciusban bemutatott legújabb szobrait üvegből készítette. Miben más ez az anyag, mint a korábban használt bronz, alumínium vagy műanyag matéria? Miben hozott újdonságot művészete számára az üveg?
Minden szempontból teljesen más anyag ez, mint a korábban használtak. Nagyon régi vágyam volt, hogy üvegszobrokat készíthessek, már amikor felvettek a Képzőművészeti Főiskolára, kezdettől szerettem volna ezzel foglalkozni, de akkor erre nem volt lehetőségem, hiszen csak a Bohus Zoltán vezette üveg szak létezett az Iparművészeti Főiskolán, és akkoriban nem volt szokás az áthallgatás. A Képzőn használt anyagok inspiráltak, különösen Körösényi Tamás osztályában a különböző műanyagok, így ebbe az irányba indultam el, ami izgalmas absztrakt, biomorf, organikus formavilágot eredményezett, amivel évtizedeken keresztül foglalkoztam. Sokat kísérleteztünk az anyagokkal és a színekkel, ebben számomra volt egy jelentős fejlődési ív. Négy-öt évvel ezelőtt azonban újra felmerült bennem a régi vágyam, hogy ha valamit szeretnék még az életben kipróbálni, akkor az az üvegszobrászat. A Covid után tudtam ebben elmerülni, amikor az interneten rátaláltam a Bárdudvarnoki Nemzetközi Üvegművészeti Alkotótelepre, amely a rendszerváltás óta működik. Három évvel ezelőtt jártam ott először, azóta csak üvegszobrokat készítek. Teljesen másként kell gondolkoznom, s ebben az a legizgalmasabb, hogy itt beleláthatunk a szobrokba, így a három dimenzión felül megnyílik a negyedik, a végtelen dimenzió is, ami után a szobrászat alapfogalmait újra kellett fogalmaznom. A munkához való hozzáállás is újdonságot hozott, hiszen teljesen más ez az anyag: kifejezetten idő-, technológia- és költségigényes szobrászat, mégis varázslatos világ.
•Hogyan, milyen technológiával készülnek az üvegszobrai?
Az üvegtechnikák különbözősége szerint van az úgynevezett hideg technika (amikor ragasztják, csiszolják az üveget – többek között Bohus Zoltán volt ennek a mestere) és a meleg technika, amikor megolvasztják az üveget, az folyékonnyá válik, és azután alakítják. Ezen belül van a hutázás több ezer éves technikája, amikor egy csövön át kimerik és fújják az üveget. Emellett léteznek a kemencés technikák, amelyeknek csupán hatvan-hetven éves múltjuk van. Én a casting technikával dolgozom, amelynek során elsőként hungarocellből készítem el a szobor 1:1 arányú modelljét, ezután hőálló, gipszszerű formaanyagból negatív burkot készítek, amely nyitott tetejű tartályhoz vagy tepsihez hasonló. Miután ez elkészül, beteszem az elektromos kemencébe a negatív formákat, s ezekbe olyan speciális optikai üvegcserepet teszek, amelyeket egy csehországi cég gyárt. A kompatibilis, színezett üvegcsövek keverhetők is egymással. Kemencét a bárdudvarnoki művésztelepen vagy más kollégánál tudok csak használni, így össze kell dolgoznunk azokkal, akik ezzel foglalkoznak. Az olvasztás és a hűtés folyamata nagyon komplex, a kés éle mindig a hűtés fázisa, ami napokig is tarthat, mert ilyenkor nagyon sérülékeny az anyag, és épp emiatt sok selejt is keletkezik. Persze ez bele van kalkulálva a folyamatba. Az üveg az építészet, az ipar és a technológia területén nagyon markánsan van jelen, de a képzőművészetben is, hiszen a katedrálüvegek, ólomüvegek, rózsaablakok a festészethez kötődnek. Az üvegszobrászat a casting technikával jelent meg, elsősorban Csehországban, én is ehhez az irányzathoz csatlakoztam. Tavaly Prágában a Liszt Intézetben volt önálló kiállításom, s ez nagyon sokat jelentett számomra.
Nagyon szeretem, hogy a szobraim mindenkiben más érzéseket indítanak el, mindenki másra asszociál. Nekem a tükröződés nem annyira elsődleges, inkább a belső, különböző fényszögeket visszatükröző élmény fontos. Varázslatosnak tartom, hogy láthatóvá válik, ami belül történik. Azért mentem el a nagyon minimalista formavilág felé, mert számomra izgalmas az üveg belső élete, amelyben percről percre változik a látvány. Magának a formának nem kell komplexnek lennie, mert belül történik a mozgalmasság.
Véletlenül jönnek létre a buborékok, hiszen az üvegszobrászat nem teljesen kontrollálható folyamat. Nemcsak a belső mozgásokat nem tudjuk kiszámolni, hanem azt sem, hogy a különböző színek hogyan fognak egybeolvadni. Az üvegnek megvan a saját akarata, élete, nem tudjuk, miként reagál, számos tényezőn múlik, hogyan sikerül a szobor, sőt, hogy egyáltalán sikerül-e. Akár egy véletlenül bekerülő apró szennyeződéstől, vagy más, olvasztásból származó üvegdarabtól is megváltozhat, tönkremehet a munka.
Zenei pályán indultam el, ami tizenöt éves koromig tartott, mert sajnos egy tartósan fennálló ízületi gyulladás miatt abba kellett hagynom a zongorázást. Ez évtizedeken keresztül hatalmas űrt hagyott az életemben, hiszen kiestem egy számomra paradicsomi világból. A muzsikálás az életem szerves része volt, és azóta is fontos, hiszen a gyermekeim is ezzel foglalkoznak, zenészcsalád lettünk. Ez a hiány akkor szűnt meg, amikor üveggel kezdtem foglalkozni. Azt a fajta teljességet, amit a zenélés során át tudtam élni, a hagyományos szobrászatban nem tapasztaltam meg, noha azt is szerettem, élveztem, sikeres voltam benne, ám a kitejesedést mégis az üvegszobrászat hozta el. Érdekes, hogy sok üveggel foglalkozó művész barátom is foglalkozik zenével. Vannak, akik látják a szobraimban a zeneiséget, de számomra ez kettéválik, mert nem gondolok erre, mikor a munkáimat tervezem.
Nekem két szobrászati „apám” és „nagyapám” volt; édesapám, Farkas Ádám, aki 1968/69-ben Párizsban dolgozott, és elkerült Émile Gilioli szobrászművész műtermébe, aki nagy hatással volt az ő, Hans Arp és Henry Moore nyomdokain indult, absztrakciót követő művészetére. Másik szobrászati „apám” Körösényi Tamás, aki Bruno Gironcoli tanítványa volt Bécsben. Gironcolinak Graz mellett hatalmas szoborparkja van, ahol alumíniumöntvény szoborgépei láthatók. Így a XX. századi szobrászat minden módon beszivárgott művészetembe, de amit most csinálok, azt is vissza tudom vezetni arra az európai absztrakt szobrászatban gyökerező cseh üvegszobrászatra, amelyet Stanislav Libenský képviselt, aki megteremtette ezt a műfajt. Ő vetette meg mindennek az alapját, ami azóta is meghatározó. Sipos Balázs, casting technikával is foglalkozó magyar üvegművész a jelenlegi mentorom, akivel a kezdetektől együtt dolgozunk.
Amikor absztrakt formákban gondolkozom, az teljes mértékben ösztönös folyamat, nincs benne tudatosság, ilyenkor hagyom, hogy mindez kiszabaduljon belőlem. A formák pontos jelentését nem tudom, de az biztos, hogy szobraim formavilágának van egy sajátos evolúciója. Amikor huszonöt-huszonhat éve elkezdtem ezt, elindult bennem egy forma, majd egyik szülte a másikat, azok egymásból fejlődtek. A figuratív művészetet vizsgálva az olyan, mint a nyelvi megfogalmazás, az absztrakt pedig sokkal mélyebb ennél, az mintha a nyelviséget megelőző dolgokat hozna fel a tudattalanunkból, amire még nincs fogalmunk. Ezek az archetipikus motívumok és jelek kimeríthetetlenül mély formakészletből táplálkoznak, amelyben mindig volt számomra valami – akár a groteszkig elmenő – játékosság is. Mostani munkáimban a plasztikai variálhatóság és mozgalmasság helyett az egyszerű, statikus, nyugodt szobrászi világ felé közeledem, amely lehetővé teszi a belső tartalmak megfigyelését.
Egy szobrásznak mindig a dimenzióváltás a legizgalmasabb kérdés. Nagyon szeretek nagy szobrokat készíteni, és mindig lenyűgöz, hogy munkáim tenyérnyi és nagy méretben egyaránt működnek. Biomorf szobraimat élő organizmusoknak képzelem, amelyek mozognak, növekednek, szaporodnak, akár a növények, mintha létezne egy általam létrehozott evolúció. Nagyon izgalmas volt 2017-ben a Dunára került Nagy halak emlékezete című projektem, amelynek elemei monumentális méretekben kerültek a folyóra. Nagy kihívás volt megküzdeni a természet erőivel, és felemelő volt látni a lebegő, színes munkákat a víz hullámzásával összehangoltan.
