Fotó: atothdavid
Informel festőként kezdte pályafutását az 1937-ben, Sümegen született Tót Endre, majd az 1970-es években szakított a festészettel és a konceptuális munkák felé fordult.
Főáramú konceptuális munkái elsősorban a kifejezhetetlenség kifejezésének – hiány, üresség, nullák – problémája köré szerveződnek. Bár a „(képző)művészeti” alkotások „eredendő” sajátossága a parafrazeálhatatlanság, vagyis, hogy a képek „objektív leírása” (például: A Mona Lisa egy női arckép, aki enyhe mosolyt visel) nem feleltethető meg a konkrét reprezentáció stílusával, Tót ezt a belátást explicit szervezőelvként használta fel munkái során. A ki nem fejezés aktusával a művész „nem pusztán az ürességet reprezentálja, hanem rafinált másodlagos reprezentációk révén” radikálisan kitágítja a lehetséges értelmezések eseményterét.
Konceptuális alkotásaiban a perspektivikusság, a kifejezhetetlenség közlésének elsődleges eszköze az irónia és az ironikus létmód, amely a világ és önmagunk „megragadhatatlanságának tudomásulvételéből fakad”. E művek által „nem csupán belátja, hogy véges lényként nem képes reprezentálni a világ teljességét”, és hogy a művészi alkotások részlegesek, hanem ezt a belátást kihasználva, „művészi kifejezésmóddá alakítja”.
Ennek a minden szilárd eloldására törekvő ironikus játéknak alapvető létmódja egyfajta önfeledt közvetettség, amely révén a konkrét helyzeteket tét nélkülinek tekintjük, és derűs távolságtartással szemléljük. Az „itt állunk, de máshol is állhatnánk” ironikus imperatívuszának textusában a végső igazságok katarzisa helyett az éppen aktuális (nyelv)játékok tobzódó szabadsága felel az ontológiai derünkért.
Fotó: atothdavid
Tót nyolcvanas években készített – korábban rejtve maradt, de most előbb az acb Galériában (2022), majd pedig most, a szombathelyi Irokéz Galériában (2023) kiállított – képei látszólag nem illeszkednek ebbe a keretbe. A korabeli – Európában és az Egyesült Államokban szinte egyszerre színpadra lépő – neoexpresszionista festészet bűvöletében született művei első látásra „véresen komolyak”. Igazodva a „főáramhoz”, a képek a szubjektív tapasztalatok, érzelmek katartikus ábrázolásának tűnnek: a színek, a formák, a dinamikus ecsetvonások, a festék felhordásának módja, a képek vibráló atmoszférája mind azt mutatja, hogy itt váratlanul megemelkedtek a tétek.
Ezt jól példázza, hogy Tót Endre maga is a következő fordulatokat használja a képek keletkezéstörténetéről szólva: „őrületes feszültség volt bennem”, „életem legmegmagyarázhatatlanabb időszaka”, „mindaz, amit éveken át elfojtottam, lávaszerűen tört ki belőlem”, „a teremtés bűvöletében éltem”, „isteni ajándék volt”, „elöntött a vágy a végtelenség iránt”… Ezek a kifejezések jól illusztrálják, hogy neoexpresszionista képeit az ironikus játék helyett a szubjektív – sokszor az alkotó elől is elzárt irracionális – élmények és tapasztalatok megragadása motiválja. Mintegy megidézve a romantika hősét az autentikus géniuszt, aki a művészet erejével megismétli a teremtés aktusát, Tót az „akarat éjszakai világa” mellett az emberi élet „valódi” mélységeibe próbál behatolni.
Fotó: atothdavid
A művész itt az emberi szenvedélyek, vágyak megértésére törekvő fausti karakterré válik, akit mintha az önéletrajzi (ihletettségű) írásainak visszatérő karaktere, Mefisztó vezetne keresztül az irracionális vágyakat szimbolizáló pokol bugyrain. A pokol metafora nem véletlen és különösen elevenné válik a képeket látva. A festmények visszatérő szereplői a démoni sötét, elmosódó arcú figurák, a dagadó falloszok és a furcsa kéztartások. Az alkotások egyik „legfurcsább”, valamiféle homoerotikus hatalmi játékokat idéző, visszatérő motívuma, mikor valamelyik alak pisztolyt formáló ujját egy másik karakter szájába dugja.
Tót Endre és Bordács Andrea, a kiállítás kurátora.
Ezek az irracionális és orgiasztikus tébolyt reprezentáló gesztusok és figurák első látásra valóban felkavarónak tűnnek, jobban megnézve viszont felsejlik bennük valamiféle végletekig fokozott abszurditás: komikus testtartás, égbe meredő ujjak, egymás péniszét bökdöső karakterek. Különösen jól példázza ezt az a kép, amelyen az I AM GLAD IF (Örülök, ha…) felirat alatt két démoni alak a középen álló és vigyorgó Tót Endre szájához dugja az ujját. A jelenet leginkább a South Park abszurd (például a sátán és Szaddám Husszein szerelmét tematizáló) humorát idézi meg. Az orgia karikatúrává, a hatalmi játszma pedig aszexuális ugratássá szelídül.
Végül is egy igazi ironikusnak ez is csak játék.
Tót Endre A hiányzó láncszem című kiállítása (kurátor: Bordács Andrea) az Irokéz Galériában (9400 Szombathely, Thököly út 36.) július 22-ig tekinthető meg.
