•Szinte lehetetlen felsorolni valamennyi hazai és nemzetközi díjadat és elismerésedet lenyűgöző pályádon; legfrissebb közülük a József Attila-díj. Ezt megelőzően számos magyarországi szakmai, művészeti díjat kaptál; 1991-ben Balázs Béla-, 1993-ban Munkácsy-díjat, 2005-ben Érdemes művész elismerést, 2011-ben Kossuth-díjat, 2018-ban pedig a Nemzet Művésze lettél. Hogyan értékeled az irodalmi munkásságodért kapott elismerést?
Egyfajta igazolásként próbálom felfogni, hogy tudniillik nem tévedtem el teljesen. Mostanában ugyanis többet foglalkozom írással, mint festéssel vagy rajzolással. Azt szoktam mondani, hogy ha nekiállok valamit rajzolni, akkor előre látom, mi lesz a vége. Ha viszont nekiülök írni, sosem tudom, hová lyukadok ki. Vagyis izgalmasabb a dolog. Elég komolytalanul hangzik, belátom, mert ugye, az írás racionálisabbnak hitt tevékenység, de nálam másként van.
Rajzolóként profi vagyok, ezzel nem kérkedni akarok, csak azt mondani, hogy nagyobb gyakorlatom van, mert sokat csináltam, és kevésbé érnek meglepetések, mint írás közben. Ha komolyabban szeretném megfogalmazni, miért vonzódom az íráshoz, akkor talán azt a tudatalatti megfelelési kényszert is szóba lehetne hozni, amely az irodalmár apámmal való kapcsolatból ered, igaz, épp e logika nyomán sokáig az írástól való menekvést, vagy legalábbis az irományok rejtését is összefüggésbe lehetett hozni azzal a szelíd tekintéllyel, bénító – majd inspiráló – fölénnyel, ami tán sosem akart lenni, de számomra mégis az volt. A miért írok inkább – tudniillik, miért nem rajzolok – kérdésre persze van tárgyilagosabb magyarázatom is. A XX. századdal együtt a Gutenberg-galaxis is vette a kalapját, az írott kultúra átadta helyét a képinek. Kényelmes dolog lenne a győztes oldalon maradni, s bizonnyal kifizetődő is, de valamiképp hősibb póz a vesztes mellé állani. És még valami, amit halott apám is méltányolna tán. A képeimet értik mindenfelé, írni azonban csak magyarul tudok. És ahogy öregszem, ez egyre fontosabbá válik.
•Az irodalmi műfajok közül melyik áll hozzád legközelebb, a líra, az esszé vagy a próza, hiszen valamennyit műveled?
Húsz évvel ezelőtt azt válaszoltam volna, hogy a versek. De azóta írtam hosszabb prózai műveket is, és talán ez áll most közelebb hozzám. De azt gondolom, ez mindenkinél így működik; fiatalabb korban a líra, az érzelmek kifejezése az elsődleges. A prózához inkább megállapodott kor kell, és hosszabban kell tudni ülni a papiros vagy újabban a klaviatúra előtt.
•Miként ér össze művészetedben a képzőművészet és az irodalom, a vizuális és a verbális kifejezési mód?
Párhuzamosan művelem mindkettőt életem során. Tanult szakmám szerint inkább a képzőművészethez állok közelebb, de amikor az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem, abban az is benne volt, hogy azért megyek oda, hogy könyvillusztrációval, tipográfiával foglalkozhassam, és színházak plakátjait csinálhassam. Diplomamunkának is egy színház arculatát választottam, tehát irodalmi jellegű dolgokkal bajlódtam. Főiskola előtt is érdekelt az irodalom, sőt, a főiskolán is alapítottunk színjátszó kört, ahol színészkedtem is; én voltam például André Gide A tékozló fiú megtérése című darabjában a címszereplő.
•Utisz (vagyis Senki) művésznéven írsz, amelyről tudjuk, hogy a leleményes Odüsszeusz ezen a néven mutatkozott be, mielőtt tüzes piszkavassal megvakította a lerészegedett Polüphémosz küklopszot. A vizualitás összezavarása ezek szerint a szavak szintjén is érvényesíthető?
1984, az Orwell regényének címében is megjelölt idő óta használom az Utisz álnevet. Török András angol–újgörög szakon végzett barátom javasolta nekem ezt a nevet, hogy a többi névrokonomtól elkülönüljek. Sokan mondták már, hogy amit írok és amit rajzolok, az összefügg. A Paternoszter című (2021) regényemről elhangzott már, hogy anamorfikus regény, amire utalok is a szövegben, így könnyen felfejthető ez a fajta egység.
Majdnem minden könyvemben nyilvánvaló a kapcsolat a vizualitás és a verbalitás között; az esszéimben, sőt, a szépirodalmi munkáimban is legalább egy képzőművész szerepel, vagy szó esik bennük képzőművészeti témákról. A Sakkparti a szigeten című regényemben fotográfiáról; a Páternoszterben pedig egy liftben utazó, képzőművészeti egyetemisták készítette installációról írok. Legújabb könyvem, amelyen jelenleg dolgozom, Grimm Vincéről, egy litográfus-képzőművészről szól, aki a XIX. században élt.
•Irodalmi műveidben is főként képzőművészeti témákkal foglalkozol. Főhőseid, szereplőid alkotó emberek; így felfogható valamennyi egyfajta alteregóként, ahogyan 2024-es novellásköteted címe, a Hasonmás is erre utal?
A Hasonmás kötetet nem én írtam, hanem Rév Júlia, aki persze az alteregóm. Az ember akár bevallja, akár nem, mindegyik műve és szereplője saját maga, valamennyi egyfajta alteregóként értelmezhető. Ahogy Flaubert mondta: „Bovaryné én vagyok”, valamennyi saját maga álruhában, nagyon eltávolítva vagy kicsit eltávolítva önmagától. A vizuális munkáim is valamennyire én vagyok. Kettős jelentésű grafikáim, amelyeket, ha távolról nézzük, másfajta jelentéssel bírnak, mint közelről, akkor az egyik alkotó én vagyok, a másik pedig Utisz. Vannak olyan munkáim, amelyeket kétszer írtam alá, az egyik sarokban Utisz, a másikban pedig saját szignóm szerepel.
•Mostani, Távlattani leckék című grafikai kiállításod a Klebelsberg Kultúrkúriában látható, ahol paradoxometriáid, anamorfózisaid között az a munka is feltűnik, amely a 2025 végén, 2026 elején a Monnaie de Paris múzeumban rendezett retrospektív M. C. Escher-kiállításra is kikerült. Hogyan kötődsz a jelentős XX. századi holland művész munkásságához?
A főiskolán az ábrázoló geometriát tanító Gulyás Dénestől hallottam először Escher munkásságáról, illetve volt akkoriban egy híres Galaktika-szám, amelyben először jelentek meg a művei. 1972-ben hunyt el, én 1975-ben diplomáztam, nem ismerhettem személyesen, de a munkatársát, Bruno Ernstet igen, aki 2004-ben megnyitotta a hágai Escher Múzeumban rendezett kiállításomat. Korábban, az 1990-es évek közepén Ernsttől kaptam egy eredeti Escherceruzavázlatot, amelyen közösen dolgoztak.
Ernst megkérdezte, szeretnék-e kezdeni vele valamit, amire örömmel válaszoltam igennel. Ezt a munkát – Ernsttel közösen – Rómában, az Escher születésének századik évfordulóján rendezett emlékkonferencián mutattam be, ahol sok más művész között én is szerepeltem. 2025 végén Párizsban nyílt az a kiállítás, amelyen szerepelt az a rézkarc, amely most a Kultúrkúriában is látható. Ez a mű az itáliai Mauritz Gyűjteményből került Párizsba, szóval már vidáman éli a saját önálló életét.
•Milyen szempont szerint kerültek a munkák a mostani Kultúrkúriában látható kiállításra?
Deszkametriák és a geometriai paradoxonok kerültek a tárlatra, a kettős jelentésű képeket most kihagytam. A Kultúrkúriában látható először például a Nürnbergből származó, lisszaboni Valentim Fernandes de Morávia emlékére készített installatív festmény. Az ő levele nyomán született meg Dürer híres rinocérosz metszete, mert Dürer köztudottan sosem látott rinocéroszt. A képen látható rinóval és elefánttal egyébként régóta foglalkozom, s tán azt is megfejtettem, vajon miért van egy különös pótszarv Dürer képén. Egy novelláskötetben írtam is róla (Pótszarv, 2020), amelyben azt fejtegettem, hogy Valentim Fernandes valójában felpáncélozott állatról írt Dürernek, mert tulajdonosa, I. Emmanuel király felöltöztette, attól való félelmében, hogy az elefántja kárt tesz benne. Aki hajlandó a kép oldalára fölrajzszegezett tromp-l’œil-szerű jegyzeteket is átböngészni, talán maga is rájön majd ezekre a nem fontos, de szerintem elég érdekes háttér-információkra.
