Mindent össze lehet kapcsolni mindennel, a filozófiai fogalomteremtés művelete pedig eredendően és elkerülhetetlenül asszociatív módszer. Így a kortárs irányzatok retrospektív szellemiségű „visszaolvasása” éppúgy jogos, mint a múltbéli irányzatok feltámasztásának igénye. Lehetséges poszthumanista Dante, miképpen egy „dantei” kozmocentrikus poszthumanizmus is. Minden lehetőségre igent mondhatunk, kellő fogalomtörténeti megalapozással. Tézisünket nagyon egyszerűre szorítjuk: a „reneszánsz poszthumanizmus” kifejezésnek van valamilyen értelme. Nemcsak azért, mert létezik egy ilyen című, 2016-ban publikált kötet (Campana, Joseph & Scott Maisano, eds, Renaissance Posthumanism, New York, Fordham University Press). Be kell bizonyítanunk azt is, hogy a poszthumanista iskola tanai érdemben kapcsolódnak a reneszánsz problémájához, a lépték- és perspektívaváltás témájához. Ebben kulcs lehet a svájci művészettörténésznek, Nietzsche kollégájának, Jacob Burckhardtnak nagy reneszánszkötete. A mű gazdagságát képtelenség néhány bekezdéssel összefoglalni, összegezni, így azokra a rendkívül érdekfeszítő részleteknek a tárgyalására kell szorítkoznunk, amelyek az „ember”-nek mint olyannak a problémáját vetik fel. Burckhardt tézise ugyanis az, hogy a reneszánsz találja fel az ember kategóriáját. Szemben a teocentrikus középkorral, ahol az alkotó még az anonimitás jótékony burkába öltözhetett. Ismeretlenek a nagy középkori katedrálisok építőmesterei. Nem így a reneszánsz zsenijei. „Az ember szellemileg egyéniség lesz és olyanul ismer magára” – fogalmaz Burckhardt (Az olasz renaissance műveltsége, fordította Elek Artúr, Dante, Budapest, 1945, 71.). A reneszánsz az első olyan korszak, amelyben az ember – persze elsősorban a művelt, alkotóerőt kifejtő, produktív férfi – önmagára utalt szuverén egyéniséggé válik. Szemben az Istennel és a Világgal, az ember önrendelkezéssel bíró teremtményként lép elő. Új elgondolások születnek az ember helyéről a világban, valamint az egyéniség körülbástyázásának hosszú programja is megindul. Pandolfini A család kormányzásáról című életbölcseleti művében feltalálja a magánélet fogalmát, s a magánszféra kialakításának a programját írja le. (73.) Egymástól elkülönítendővé válnak a családtagok, a művelt férfinak is külön térre, dolgozószobára van szüksége. Az emberi önmagárautaltság megköveteli a műveleti zártságot.
Az olasz reneszánsz előtt ismeretlen fogalom volt az „egyetemes ember” (l’uomo universale). Ironikus módon a végletekig fragmentált olasz kultúrtáj bizonyult az egyetemes emberiség szülőhelyének. (74.) Tudjuk persze, hogy Afrika a természeti létezőként felfogott emberi faj (homo sapiens) ősföldje, azonban a reneszánsz kori Itália az egyetemesség hatványára emelt emberiség származási helye. Minden kulturális evolúciós fejlemény rendelkezik azonban árnyoldalakkal, vakfoltokkal is. Az ökológiai zártság igénye mellett az egyéniség feltalálása együtt járt a komikum robbanásszerű fejlődésével is. Minél határozottabbak az ember körvonalai, annál alkalmasabbá válik a gúnyra. „Kialakult egyén” híján nem lenne helye az élcnek és a rágalomnak. (82.) Említhető a reneszánsz kor élcelődőinek, mulatságos embereinek legfőbb szlogenje is: ‘veritas’ odium parit (az ’igazság’ gyűlöletet kelt). Míg a becsületes rágalmazó csak azokat szidja, akik rászolgáltak, és nem fizetik meg az ő csendjét, addig a becstelenek mindenkit perbe fogtak, olykor a legalantasabb módokon. A poszthumanista is kéretlen rágalmazója volna az emberinek, egy mizantróp, akinek a csendje igenis megfizetendő volna, az össztársadalmi béke érdekében? Amennyiben poszthumanistának lenni annyi, mint rákérdezni az újonnan feltalált emberi létező határvonalaira, igenis tekinthetjük az élcelődés műfajának nagyjait, a Petrarca patetikusságát parodizáló karikaturistákat vagy Aretinót „poszthumanistáknak”. Mintha valami eredendően nevetséges rejlene az emberi öntételezésben. A szuverén ember képzetének egyik legfontosabb alappillére a kulturálódás. Nincstelenül érkezünk és nincstelenül távozunk, menet közben viszont mégiscsak összeszedhetünk némi kultúrát, ezzel pedig máris értelmet nyer az emberi lét rövidsége – szól a reneszánsz humanista ideológiája. A Giovanni Pico della Mirandolával nyitott önmegvalósítási folyamattá válik az újonnan feltalált egyetemes ember. Az ember meghatározatlansága, utolsó teremtményként, faji privilégium. Embernek tekinthető az a lény, amely önmagát képes meghatározni, mivel Isten eltekintett az ő funkcionális meghatározásától. Az ember, szemben az állattal és a tárgyakkal, önmaga megalkotójává válhat. Nem túlzó azt mondani, hogy Pico della Mirandola De hominis dignitate című munkája a reneszánsznak mint ideológiának egyfajta foglalata, miképpen Raffaello festménye is az. Az embernek immáron láthatóvá kell válnia. Műveltségét az egyetemes ember fitogatja, mások számára beszédben és írásban hozzáférhetővé teszi. Gyerekcipőben ugyan, de megindul az, amit évszázadokkal később polgári nyilvánosságként fognak felismerni a teoretikusok. Befelé irányítja a tekintetet a reneszánsz, miközben ennek a befelé fordulásnak a külső nyomait is fürkészi. Megszületik az „ideális nő” képlete is: sorra jelennek meg a részletesnél részletesebb esztétikai kézikönyvek, mint például Agnolo Firenzuoláé, a lehető legszebb női testről. Még a szemhéj sem lehet akármilyen színezetű, az ajak is perdöntő, a bőrnek pedig „világosan fénylőnek” illik lennie (de nem holtfehér színűnek!) (181.) A legapróbb részletekig szabályozott kinézet éppúgy hozzátartozik az ember egyetemességéhez, mint a magánszféra kialakítása és a műveltségben való érzékelhető kitűnőség. A megfelelő élet egyben a látható élet is, az egyetemesen emberin pedig a legapróbb részletekig lehatoló szabályozási mechanizmusok sokaságát érzékelhetjük. Emberi az, ami önmeghatározó és annak is látszik a humanista nyilvánosság előtt. Minden egyéb az emberen kívülibe, a szabályozatlanul vad természetibe, vagy a tőlünk egyre távolabbra kerülő isteni szférákba húzódik vissza.
