Olvastam az önéletrajzában, hogy 2005-ben a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, Kopek Gábor professzor úr vizuális kommunikáció szakos előadója volt. Hogyan került Magyarországra és milyen tapasztalatokat szerzett akkoriban Budapesten?
Igen, így van. Korábban Svédországban és Finnországban dolgoztam művészeti főiskolákon, és öt év skandináviai tartózkodás után valami újat akartam csinálni. Írtam egy kurzusprogramot a hallgatóknak Staged Photography as Artistic Practice címmel, felültem egy repülőre Stockholmból Budapestre, majd a Magyar Iparművészeti Egyetem (ahogy akkoriban hívták a mai Moholy-Nagy Művészeti Egyetemet) rektorhelyettesének irodájában kötöttem ki. Így már a legelső napomon Budapesten – előtte még soha nem jártam Magyarországon – azonnal munkaszerződés volt a zsebemben. Ez nagyszerű volt! Persze azt gondoltam: Magyarország nagyszerű ország, Budapest nagyszerű város. Aztán közelebbről megnéztem a budapesti művészeti életet, és megismertem néhány nagyon érdekes embert. Akkoriban nagyon lelkessé váltam az optimista szemlélettől, mindenhol voltak kis klubok és rengeteg független művészeti kezdeményezés. Ez vezetett oda, hogy a művészeti akadémián végzett munkám után lakást béreltem a hetedik kerületi Dob utcában, és hat hónapig ott festettem. Ez idő alatt bekopogtam a Godot Galeria ablakán is, és kinyitották nekem. Budapesten hamar jó kapcsolatokra tettem szert, részben a művészeti akadémián keresztül.
Épp akkoriban szakítottam egy hosszú távúnak szánt svédországi kapcsolattal, és egy kicsit összetört a szívem. Amíg a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanítottam, még kis különálló lakásban laktam az egyetemi campuson lévő diákszállóban. Itt készítettem el a Budapest Love Stories című fotósorozatot, amelyben fotográfiailag boncolgattam személyes lelkiállapotomat és azt a teret, amelyben akkor gyakran találtam magam. Más szóval, a saját lelkiállapotomat egyfajta önéletrajzi színházként, megrendezett, vizuális naplóként fotóztam. Azt hiszem, ez volt az eddigi legszemélyesebb, legművészibb munkám. Később hozzáadtam a Budapest láthatatlan nevezetességei című fotósorozatot. Valahogy még mindig idegennek éreztem magam, és úgy fotóztam budapesti helyeket, hogy egy nagy, félig átlátszó tejüveg fólia volt a kamera és a tárgy, a városkép között. A műanyag fóliát véletlenül találtam egy könyvesbolt hátsó szobájában. A tejüveg elhomályosította a város képét, a kontúrok elmosódtak. Ki akartam sajátítani a várost. Ennek az az oka, hogy az idegen szem gyakran tisztábban látja a társadalmi viszonyokat, az embereket és az építészeti tereket, mint az ismerős környezetben. Amikor otthonosan mozog az ember egy helyen, a kontúrok elolvadnak. A művészet az idegen frissességében virágzik ki. – Változott-e valami a művészi szemléletemben Magyarországon? – Ó, igen. Budapesten kezdtem el komolyan festeni. Egyszerűen kedvem támadt hozzá, a festékek olcsók voltak, és jó volt a hangulat.
Ha-ha! Én akkor az Ágnes portréja napszemüveggel címűt választanám. Kerek, olaj, vászon, hetvenhat centiméter átmérőjű, és az akkori új barátnőmet ábrázolja mezítelenül, napszemüvegben. A háttérben egy második, kissé elmosódott alak látható; az is ő. Akkoriban voltunk frissen szerelmesek, Ágnes is festő, ő már akkor is az volt, és néha együtt festettünk a lakásomban. Egymást is megfestettük. Emlékszem, aznap nagyon meleg volt Budapesten, amúgy sem volt rajtunk sok minden, amikor festettünk, és akkor csak úgy megtörtént, ahogy szerelmeseknél lenni szokott… Akkor javasoltam, hogy így fessük le magunkat. Tényleg nagyon laza volt. A háznak, ahol a lakásom volt a Dob utcában, kis hátsó udvara volt, mindenhol nagy befőttesüvegekkel az ajtók előtt, amelyekben savanyú uborkát érleltek. A hátsó udvar alacsony falnál végződött, amely mögött gyakran lehetett a bulizókat hallani. Fények, nevetés, zene, hangok zúgása. Ez az este sem volt kivétel. Átmásztunk a falon, és egy színház hátsó udvarán zajló nyáresti buli közepén találtuk magunkat. Senki sem lepődött meg, mindenki üdvözölt bennünket – rengeteg színész, művész és más érdekes ember volt ott. Tolmács is akadt, akivel már korábban találkoztam. Őt egy nagykövet hívta fel, akinek azonnal szüksége lett tolmácsra, mert egyedül nem tudta megoldani egy magyar prostituált fizetését. A barátom azonnal elsietett, nem sokkal később teli zsebbel tért vissza, és mindannyiunkat meghívott egy italra. Szikra Ágnes és én a mai napig barátok vagyunk, ő igazán nagyszerű festő.
A németországi és svédországi művészeti akadémiákon soha nem tanultam festészeti technikát. Magamat tanítottam, sokat kísérleteztem, és mindig tanultam valami újat festő barátaimtól. Az utóbbi évtizedekben a festészetem sokkal absztraktabbá vált. Szeretek különböző anyagokkal dolgozni, amelyek keverednek vagy taszítják egymást a festőfelületen. A véletlen és az idő meghatározó tényezők, amelyeket figyelembe veszek. Érdekelnek a kollázsok és a nyomdatechnikák is. Szeretem keverni a különböző médiumokat a festményeimben, és a festés során mindig újból reagálok arra, ami éppen a vásznon történt. Ez pedig nagyon egyedi dinamikát hoz létre.
Igen, a kollázs szerintem is mesés médium – teljesen szabadnak érzem magam vele. Általában mindent szeretek felhasználni a kollázsokhoz, ami a kezem ügyébe kerül. Például talált tárgyakat vagy analóg filmcsíkokat, fa- vagy fémdarabokat, bőröndöket, műanyag ponyvákat, tetracsomagokat vagy bankjegyeket, amelyeket feldarabolok. Nemrégiben kaptam egy 2023-as kijevi bombatöredéket. Egy ilyen darabnak természetesen óriási ereje van. Ami az anyag fogalmát illeti, Joseph Beuys mellett állok. A kollázsok valójában egyre kevésbé különböznek a festészetemtől, és talán idővel eggyé válnak vele. Készítésükkor maguk az anyagok inspirálnak és az aktuális témák is, amelyeken éppen dolgozom. Egy ideig Hannah Höch, azután Martin Kippenberger vagy Max Ernst inspirált, nagyon szeretem Edvard Munchot, Cy Twomblyt, David Hockney-t vagy Hieronymus Boscht. Rajongok a szürrealizmusért, az automatikus írásért is, amit a magam számára automatikus művészeti produkcióként értelmezek át. Művészi pályafutásomat az analóg fotózással kezdtem, és ez a médium még mindig szerepet játszik a kollázsaimban. Jelenleg egy nagy anyagkollázson dolgozom, körülbelül 3 × 2 méteres méretben. Mindenféle dolgot használok, lehetőleg olyan tárgyakat, amelyek nem művészeti tárgyak. De mondhatjuk, hogy például egy hokiütő is művészet. A kontextustól függ.
A fotóművészeti munkáimban kizárólag analóg fotográfiát használok, és akkor szinte mindig a régen elterjedt formátumokat: közepes formátum 6 × 7 cm és nagy formátum 4 × 5 inch. Ezek a negatív formátumok. Az analóg képben kizárt a digitális képkészítés feltételezett hazugsága. Az analóg képen látható valami, ami ott volt – az idő egy szakasza. Egy analóg fotó lehet valamiképp misztikus. A fotóperformanszaimnak sok közük van ehhez a valóságban való jelenléthez. Olyan performanszokat is csináltam, amelyekben átalakítom magam: például 2013-ban az én mint a Vaddísznó vagy az én mint a Páfrány. Az én mint a Páfrány tehát nem arról szól, hogy páfránynak öltözöm, hanem arról, hogy ténylegesen átalakulok ebbe az ősnövénybe. Ehhez olyan helyet kerestem az erdőben, ahol sok páfrány van, és varrtam magamnak egy páfrányból készült ruhát. Ezután elkezdődik az átalakulás, amit egy fújtató segítségével fényképezek le, amely egy légtömlőn keresztül indítja el az állványon álló fényképezőgépet. Az első kattintás után odamegyek a fényképezőgéphez és felhúzom a következő képhez. És ugyanezt újra és újra, újra és újra, néha húsz vagy harminc alkalommal. A végén már nem Boris Duhm vagyok, hanem egy páfrányfenyő. Ugyanígy volt ez sok más fotóperformansz esetében is. Itt is közrejátszik a véletlen. Mivel a kamera előtt állok, és nem látom, amit a kamera lát, elveszítem a kép feletti kontrollt. Ez szándékos. Volt egy nagyszerű performanszművész, Bas Jan Ader, ő példaképem volt. Manapság időről időre közönség előtti performanszokat is csinálok.
Igen, Bas Jan Adert azóta nyilvánították eltűntnek, hogy 1975-ben megpróbálta átszelni az Atlanti-óceánt egy kis vitorlással. A 2012-es kasseli Documenta XIII-on inkább egy rejtélyes megjelenésről volt szó: amit happeningnek nevez, az egy nagy projekttér volt, amelyet a Galerie Kreuzberg Pavillon hozott létre a 2012-es Documenta XIII-ra. Az ötletadó Heiko Pfreundt volt, egy ma is aktív és elismert berlini barát, művész és galériatulajdonos. A projekttér neve Südhain volt, azt hiszem. A kiállítás címe: Az emberek halottak! Heiko Pfreundt egyik régi ötletéhez kapcsolódik: én magam alapítottam akkoriban Berlinben a Salon Murid Bosht (a nevem anagrammája), és több kiállítást szerveztem ebben a formában, több mint kétszáz részt vevő művésszel. Egyszer amikor Heiko berlini galériájában találkoztunk, velem volt az akkor még kölyökkutyám, Csajka. Mindannyian kimerültünk a kiállítások készítésében, és Heiko azt a viccet találta ki, hogy a következő kiállítás kurátora az én kutyám, Csajka legyen. Ezért lett a cím: Az emberek halottak. Én magam egyetlen saját művemet állítottam ki a Documenta XIII projektterében. De ez csak marginálisan volt fontos. Elsősorban arról szólt, hogy a Documenta XIII-ra művészként hívtuk meg magunkat. Ez volt a nagy csínytevés.
Ez az adott kurátortól vagy kurátori csapattól függ. A kasseli Documenta már most is valóban nemzetközileg elismert kiállítási formátum, még akkor is, ha a 2022-es események, amikor a művészi szabadságot megkérdőjelezték, beárnyékolták.
Idén nyáron nyílik majdnem húsz év után az első önálló kiállításom Svédországban, ahol 2000 és 2005 között éltem. Ezt különösen várom. Az elmúlt tíz évben szinte minden kiállításom meglehetősen lokalizált volt Mecklenburg-Elő-Pomerániában és Berlinben. Szeretnék ezen változtatni, és ismét nemzetközi kiállításokat rendezni, ahogyan korábban is tettem, hogy kiterjeszthessem a hatókörömet. Nagyon nyitott vagyok például egy új budapesti kiállításra is. Ami a művészetet – a saját munkámat – illeti, bátornak kell lennem. Bátornak nagy B-vel. Bátornak a színekben, a formában, az anyagban, az ötletben, a témában, a méretben és a megvalósításban; bátornak a kiállítási formákban és helyszínekben. Még mindig érzem a még nem teljesen kiaknázott lehetőségeket.
The Bubble. Performance (together with Miriam Grüning). 2013.
Ha együtt vacsorázhatna fiatalabb énjével, milyen tanácsot adna neki az életről és a művészetről?
Ó, nagyon okosan beszélnék (nevet), és biztosan elfelejteném a legfontosabbat. Talán azt mondanám, hogy igen, bátorság kell, ha az ember művészként akar boldogulni. Azt is mondanám: gondolkodj nagyban! És: ne bízz mindenkiben, légy résen! Különösen a kulturális szektorban sokan vannak, akik meg akarnak gazdagodni rajtad, és nem törődnek veled vagy a művészeteddel. – Soha ne próbálj szándékosan művészetet csinálni! Ehelyett mindig pontosan azt csináld, amit jónak érzel, soha ne azt, amit mások elvárnak tőled. Utána majd meglátod, hogy művészet lett-e belőle. Légy produktív! Higgy magadban! Soha ne veszítsd el az örömöt az életben és abban, amit csinálsz!
Nyitókép:
Budapest Love Stories: Self as Sculpture. Analogue colour photograph from 6 x 7 cm negative. 60 x 70 cm. # edition 3. Budapest, 2005. © Boris Duhm.
Boris Duhm honlapja: https://www.borisduhm.com/
