Ez a folyamat horrorisztikus, sötét ökológián belül megy végbe, amely kölcsönösen riasztó tapasztalatot jelent.
Különös, megrendítő élmény egy állat riadt tekintetét megpillantani. Az érzelmekkel átitatott arc megkérdőjelezi és dekonstruálja az emberi kivételességtudatot. Az állati arc előtti lemeztelenedés és elbizonytalanító tapasztalat eszünkbe juttathatja Jacques Derrida híres, részben önéletrajzi tárgyú L’animal que donc je suis/A lény, aki tehát vagyok című kései tanulmányát. Derrida kiindulópontja az a számára eleinte rejtélyes, megmagyarázhatatlan szégyenérzet, ami eluralkodott rajta, amikor mezítelenül állt a macskája előtt. Az állati tekintetnek való kitettség furcsa helyzetbe hoz bennünket, amennyiben ugyanis kérdőre vonja saját létezésünk emberi jellegét. Derrida kiscicája arra figyelmezteti őt – a mezítelen filozófust –, hogy saját létezése, annak minden csupaszságával együtt, sebezhetőn nyitott az állati észlelés előtt, miközben aszimmetrikus módon nem láthatunk bele teljesen a macska saját, helyettesíthetetlen szingularitásába. Olyan megrendítő kitettség ez, amely exponálja az állat és az ember közötti sajátos kapcsolatot, és azt a különös természetkulturális viszonyrendszert, amely dekonstruálja a természetet a kultúra szférájától elválasztó hagyományos, nagy választóvonalakat. Az állat tekintete humanizálódik, míg az állat tekintete előtt megrendülő, lemeztelenedő ember sajátos animalizáción megy keresztül.
Verebics Ágnes Riadt ragadozó című festménye azonban még mélyebb szinten képes feltárni az antropocénben ember és állat közötti megváltozó, elbizonytalanító kapcsolati rendszert. A riadt, félelmet tapasztaló ragadozó sebezhetőségének feltárása az élet és a halál közötti átmeneti zónába juttatja azt, míg tekintetének különös, kísérteties megsokszorozódása mitikussá teszi az ábrázolt lényt. Az ember által okozott természeti katasztrófasorozat és kihalási hullám pedig az embert, mint a természetet veszélyeztető kegyetlen entitást mutatja fel, amely geológiai erővé válva a természet egészét átitatja a félelem és a rettegés érzeteivel. Azonban az állat riadtságában humanizált és mitizált tekintete ki is terjeszti a bizonytalanságnak a szféráját, amely átitatja a sötét ökológia egészét. Nem csupán az állat lecsupaszító tekintetével szembesülő, animalizálódó embert, hanem a modern indusztrializáció kegyetlen és erőszakos voltát exponálja, jeleníti meg a kép. A riadt ragadozó és a félelmet keltő emberi jelenlét sajátos szégyennel tölti el a művet megtekintő embert. Szökésvonalakat és menedékeket keresünk, ahol levetkőzhetjük erőszakos emberlétünk rögzült sajátosságait és azokat az antropotechnikákat, amelyek az antropocén klímakáoszához vezettek.
Azonban nem csupán a kölcsönös elbizonytalanodás és a sötét ökológia szégyene terjed ki állat és ember között. Maga az állat olyan realitás lenne, amely ellenáll minden kategorizálhatóságnak. Az antropocén természetkulturális viszonyrendszerében az állat megriadt tekintetével való találkozás kikezdi a modern kategorizációs sémák és az antropológiai gép megszokott működését. Nemcsak egy ismeretlen ragadozó állattal nézünk farkasszemet Verebics alkotásán, hanem egy konkrét egzisztenciával, amelynek valóságossága csak részben, vagy egyáltalán nem keresztezi az emberi perspektívát. Elzárkózik és visszahúzódik sajátos animalitásába, annak ellenére, hogy megsebzettsége és kihalással való fenyegetettsége az antropocénben pusztító természeti erővé váló emberi tevékenység következménye.
Az állat előtti lemeztelenített megnyilvánulásban saját énünk önkéntelen színrevitele megy végbe, és pontosan az ebből fakadó szégyenérzetből ered az állati másság által történő elbizonytalanodás összesűrűsödése. Riadt tekintete humanizálódik, miközben ez az ijedtség saját unikális egzisztenciájának és az animalitás embertől visszahúzódó titokzatosságának fenyegetettségéből is táplálkozik. Azonban ahogy az ember megsebzi az állat rejtelmes önmagába visszahúzódó szféráját, részlegesen ő is belép és önkéntelenül is osztozik az animalitás megsebzett tapasztalatában. Az animalitás rögzíthetetlensége és megragadhatatlansága egyben utolsó menedék a riadt ragadozó és elbizonytalanító tapasztalat az ember számára. Ebben az értelemben saját énünk is meghasad, amennyiben az állati tekintet az átmoralizált szubjektivitás antropomorf, egyben dekonstruálódó tükreként tűnik fel. A tekintet dekonstrukciója a szemek virális megsokszorozódásán keresztül misztikus szférába juttatja az állatot, amely megsebzettségén és lehetséges eltűnésén keresztül egy másik, titokzatos szférába lép át.
Ez a misztikus, mondhatni spekulatív realista animalitásábrázolás áthatja Verebics Ágnes több alkotását is. Különös, hibrid alakjai és átalakult állatai elbizonytalanítják a megszokott kategorizációs eljárásokat. Az állat, mint homogenizáló fogalom, maga is egyfajta szemantikai ketrecként funkcionálva magába zárja a különböző állatfajok között fennálló hatalmas különbségeket, alárendelve ezeket az egyetlen átfogónak képzelt különbségnek, az ember/állat differenciának. Azonban az antropocénen belül a humanizált, megsebzett állati tekintet által exponált bűnös, megszégyenült és lecsupaszított ember animalizációján át sajátos módon bonyolódnak ezek a választóvonalak és kategóriák. Az antropocénen belül megnehezedik az ember világának autoimmunizációja, az állatok általi átfertőződés átmeneti elhárítása. A Riadt ragadozó felmutatja, hogy az antropocén természetkulturális horizontján és a sötét ökológia kölcsönös megsebzettségében a modernitás során rögzült purifikációs és kategorizációs eljárások nem bizonyulnak véglegesnek, lezártnak. A megsebzettség, a szégyen, a lemeztelenedés és az elbizonytalanodás összekapcsolja a különböző fenyegetett állatfajok riadt tekintetét és fájdalmat sugárzó, humanizálódó arcát, s e riadt tekintetektől menekülni nem képes, animalizálódó embereket.
