Sajátos művészi közegre utal a kiállítás alcíme: Magyar absztrakt festők a Második Párizsi Iskolából. A Párizsi Iskola kifejezés már a két világháború közötti években megjelent, a városban élő külföldi festőkre értették, akiket ma világhírű alkotókként tartunk számon. A dél- és kelet-európai vagy távol-keleti régiókból érkező művészek között ott találjuk Picasso, Dalí, Chagall és Miró mellett a magyarokat is, akikről azonban a rendszerváltásig a hazai média elvétve adott hírt. Közéjük tartozott az ilyen válogatásban először szereplő Lahner Emil, Kallos Pál és Földes Péter is.
Lahner Emil
A kárpátaljai Nagybereznán született, gyermekkora tragédiákkal indult, édesanyját születésekor, apját pedig hétévesen veszítette el. Püspöki gyámság alá került, mérnöknek taníttatták, ám mivel művészi pályára készült, felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Vaszary János lett a mestere.
1924-ben hagyta el az országot, és Svájcon keresztül Párizsba ment. A Montmartre-on, művészek és galériák közelében bérelt kis lakást. Műveivel még részt vett az itthoni tárlatokon, első önálló hazai kiállításáért 1927-ben Ernst-díjjal jutalmazták. 1928-tól már a francia szalonokon állított ki, első önálló párizsi kiállítása 1930-ban nyílt. A gazdasági világválság a művészeket is érintette, Lahner megélhetését díszletfestőként tudta megteremteni.
Párizs német megszállása idején a Vichy-kormány fennhatósága alá menekült. Stílusának fejlődésére nagy hatást gyakorolt a délfrancia hegyek barlangrajzainak tanulmányozása. Elmozdulását az absztrakció felé nem pusztán az 1950-es években induló amerikai absztrakt expresszionizmus ösztönözte. Számára a kulcsélményt 1948-as algériai útja jelentette, amelynek során El Affroun egyik templomának tervezésében és építésében vett részt. Az áthatóan világító színes mezők, amelyeket az üvegablakok misztikus fénytörése hozott létre, meghatározó tapasztalatává vált.
Kiállított képei olyan művész kísérletei, aki sem a geometrikus szerkesztés szabályrendszerében, sem az expresszív gesztusokban nem találta meg magát. A természetes színek homogén mezői lágyan illeszkednek egymás mellé, ahogy a templomi üvegablakok színei, amelyek átengedik a fényt, de feloldják, elhomályosítják a mögöttük lévő valóság formáit. Nem feszíti indulat Lahner absztrakcióit. Ha van is kontúrvonalhoz hasonló grafikai megoldás a vásznon, az leköveti a foltok kompozícióját. A képek mérete és színharmóniája is időtlen merengést, egyfajta absztrakt csendélet-hatást hoz létre.
Kallos/Kallós Pál
Középosztálybeli zsidó családban született, édesapja vidéken praktizáló orvos volt. Művészeti érdeklődése akkor ébredt fel, amikor tízéves korában egy betegség miatt huzamosabb ideig ágyhoz kötve rajzolással, festegetéssel tudta magát elfoglalni. Az ő fiatalkorának legerősebb, drámai élményét a holokauszt jelentette, mindössze tizenöt éves volt, amikor Auschwitzba deportálták, ahol a rokonságát elveszítette. 1946-ban vették fel a Képzőművészeti Főiskola festő szakára, ahol ugyanaz a Szőnyi István volt a mestere, mint több, neves európai festővé vált társának. Már korai képein elkezdett kísérletezni a Nyugat-Európában divatos szürreális, majd az absztrakció jeleit mutató kompozíciókkal.
1949-ben elhagyta az országot Fehér György festőtársával együtt. Párizsban eleinte politikai menekültként csak szőrmefestői és más kézművesmunkákkal tudta magát fenntartani. 1951-ben először vett részt a Salon des Réalités Nouvelles tárlatán. Az absztrakt művészet egyik fontos fórumaként működő szalon kiállításaira egészen a nyolcvanas évekig küldött alkotásokat.
A mostani kiállítás képei abba a sorozatba illeszkednek, amelyet a hetvenes évek második felétől kezdett el, és látszólag az absztrakt szín- és formakísérletek abszolútumát mutatják. A színátmenetek és az áttetsző fényhatások jobb kialakítása érdekében ekkor kezdett olaj helyett akrilfestéket alkalmazni. A fehéren alapozott vászonra lágyan hullámzó, széles sávokat visz fel, amelyeknek szinte mozdulatlanságot súroló nyugalma kiegészül a sávon belül kitáruló színárnyalatok nehezen megfogható atmoszferikus átmeneteivel. A mintázatot több alkalommal vékony vertikális vonalak szakítják meg, jelezve, hogy itt nem a lírai absztrakció vízimádatáról van szó. Kicsit távolabb lépve megelevenednek a haláltábor barakkjainak ablakai, mint a tudat mélyéből feltörő, elnyomhatatlan emlékek.
Földes Péter Mihály (Peter Foldes)
A kortárs magyar művészeti élet igazi különlegességének számítanak alkotásai. A fiatalon, mindössze ötvenkét évesen elhunyt alkotóművész festészete hazai és nemzetközi újrafelfedezésére vár, pedig az animációban és digitális technológiában tobzódó kortárs világunk egyik előfutárát láthatjuk benne.
Zsidó orvoscsaládban született ő is. Ábrázolókészségére már gyerekkorában felfigyeltek, még a röntgen-fényképezés fotólemezeire is rajzolt. Mivel tizenhárom évesen külföldi rajzversenyen már díjat nyert, szülei támogatták a művészi pályán. A Képzőművészeti Főiskolát 1942-ben kezdte el, de diplomát a zsidótörvények miatt nem kaphatott. A második világháború végén ő is elhagyta az országot, Londonba költözött, ahol párhuzamosan két intézményben folytatta művészeti tanulmányait. Első önálló kiállítására 1948-ben került sor, késő avantgárd, némiképp szürreális képeinek többségét elkapkodta a londoni közönség.
Londoni tanulmányai nemcsak művészeti látásmódját tágították ki, hanem egy új technológiához is elvezették: az animációhoz. Kezdetben a szintén emigráns Halász János rendező rajzfilmjének készítésében vett részt, majd angol feleségével saját animációk készítésébe fogtak. Első közös filmjükkel egy cannes-i és egy BAFTA-különdíjat is nyertek. Földes filmjei fanyar, egzisztencialista figyelemfelhívások a modern társadalom bajairól. Egészen haláláig kísérletezett az animáció és a festészet határvidékének feltérképezésével, így jutott el az első digitális megoldásokig. Franciaországban és Kanadában is vezetett digitális animációval kísérletező stúdiókat. A Brit Filmakadémia, a Cannes-i és a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál számos alkalommal díjazta.
Ebben a korszakban készült alkotásokat állított ki a mostani tárlat. A vásznak minden felületét kihasználó absztrakt festmények megdöbbentően frissnek hatnak. A bátran használt kék, vörös és fekete színek képteret betöltő mezőin még megjelenik olykor a hétköznapi ember által szemétként kidobott tárgyak narratív szerepben való újrahasznosítása, Földes képeinek igazi vonzereje azonban nem ebből áll. A matt színfelületeket virtuális térré változtatják azok a világos, grafikai jellegű vonalhálók, amelyek súly és tömeg nélküli jelként vibrálnak, hol a képen belül, hol a kép előtt. A jelentés nélkül is megkapó hieroglifák absztrakciója generációkkal előzte meg kortárs digitális képkultúránkat. A festmények nyughatatlansága, a feszültség és esztétikum dichotómiája nem véletlen. Földes Péter nem tudta sem feldolgozni, sem eltemetni a világháború borzalmainak megtapasztalását.
A szerző a Rubicon Intézet tudományos munkatársa
