Építés, 1963
Bár a hatvanas években induló magyar neoavantgárd képzőművészet egyik meghatározó alakjának, Deim Pálnak elkészült művei mindig is szoros rokonságban álltak a legfrissebb, progresszív törekvésekkel, ő maga programszerűen mégsem csatlakozott egyetlen hazai vagy nemzetközi kurrens művészeti irányhoz sem. Munkásságát aligha lehet bármilyen skatulyába beszorítani, talán így történhetett, hogy a művészettörténet sokáig nem igazán tudott mit kezdeni életművével. Kortársai ugyan elismerték, és élete során számos egyéni kiállítást is rendeztek munkáiból, életművének a maga teljességében kontextualizáló értelmezése azonban mindeddig elmaradt.
Két nő, 1965
Két hétig tartó kiállítás
Ezért is volt olyannyira jelentékeny a művész születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából rendezett Csendek című kiállítás, amely az alkotói korszakok ismertetésén kívül Deim Pál sajátos motívumhasználatának és magánmitológiájának elemzésére is vállalkozott. A tárlat kurátora, a festő unokája, Deim Réka az alkotó absztrakcióhoz való viszonyát is értelmezte, a festmények, a plasztikák és a köztéri művek tervei pedig Deim téralakítási törekvéseit is láthatóvá tették. Szomorú, hogy a kiállítás az európai energiaválság következtében meghozott takarékossági intézkedés miatt csupán két hétig lehetett nyitva, ám az mégis jelentős eredmény, hogy elkészült a tárlatot kísérő katalógus, amely az eddigi legátfogóbb válogatást nyújtja Deim Pál műveiből.
Héttől hét harmincig, 1966
Fotó: Bényi Andrea
Gazdagon illusztrált katalógus
A kötet azért is páratlan, mert a benne szereplő tanulmányok friss szempontok szerint tekintik át az alkotó pályáját. Középpontba Deim Pál motívumhasználatát, téralakításának sajátos módszereit állították, de a szerzők a művész szintézisre való törekvésének megnyilvánulási formáit, valamint az életmű alakulásának belső logikáját is megvilágítják. Deim Réka a kötet bevezetőjében már jelzi: „A gazdagon illusztrált írások nemcsak a művész alkotói folyamatába engednek betekintést, hanem életének és korának meghatározó eseményeibe is.” A katalógus tanulmányai tehát nem csupán önmagában tekintenek az életműre, hanem a Kádár-korszak összefüggésrendszerében vizsgálják azt.
Kompozíció murális feladathoz II. (sárga), 1969
A második írás, Szeifert Judit Ecce homo – Ember időtlen térben című dolgozata alaposan és árnyaltan tárja elénk a kor miliőjét, amelynek sarokpontja az aczéli kultúrpolitika, míg az utolsó írás, Kertész László Bábuk és köz/terek esszéje Deim köztéri projektjeit sorra véve mutatja be, hogyan jelentették a köztéri megrendelések a rendszerváltás előtt a kultúrpolitika mecénási szerepvállalásának egyik alappillérét. 1989 után azonban az állami finanszírozású feladatok megszűnésével Deim köztéri érvényesülését is ellehetetlenítették, ám ő belső indíttatásból továbbra is készített emlékműterveket. Kertész tanulmánya páratlan összefoglalást nyújt, amint kronologikusan végigveszi Deim valamennyi pályamunkáját és köztéri projektjeit, azok háttértörténetét, kivitelezését, megvalósulásának körülményeit.
Kompozíció (Burokban), 1977
Ahogy a kiállítás első egysége, úgy a katalógust nyitó írás is Deim festői egyéniségének kialakulását tárgyalja. Andrási Gábor Stílusprogram előtt című tanulmánya az 1963–1968 közötti időszakot veszi górcső alá, és Deim szellemi gyökereit, motívumrendszere megszületésének kezdeti időszakát tárja az olvasó elé. Németh Lajos Gesztus vagy alkotás tanulmányából indul ki, amelyben a szerző Deimet (Keserü Katalinnal és Lakner Lászlóval együtt) elhatárolja a neoavantgárd aktuális áramlataitól és a Kondor Béla és Ország Lili képviselte modernizmushoz, a lokális, ám egyetemes érvényű szentendrei művészeti hagyományhoz sorolja. Andrási azonban úgy véli, nem ennyire egyszerű a képlet. Bár Deim több interjújában is megerősítette, hogy történeti beágyazódása is a hazai modern tradíció továbbvitelének irányába vezetett, stílusára azonban a szentendrei hagyomány, az Európai Iskola szellemi légköre és a nemzetközi avantgárd mozgalmak egyaránt hatottak.
Kőmíves Kelemenné, 1981
A tanulmány szerzője azt is vizsgálja, hogy a három nagy szentendrei alkotó, Vajda Lajos, Barcsay Jenő és Gadányi Jenő művészete mi módon rokonítható Deim korai alkotói attitűdjével. Deim maga is
„céljául tűzte ki összegyúrni mindazt, amit Vajda, Barcsay és Gadányi piktúrájából művészetébe beépíthetőnek gondolt”.
Gadányi absztrakcióról vallott nézete inspirálta Deimet, aki maga is igyekezett a valóság elemeit az általánosság, a közös érvényűség dimenziójába emelni. Szándéka a dolgok lényegiségének megragadása volt. A kiállításban vibráló sárgákkal, 1963-ban készült Építés című festménye nagyszerűen közvetíti, miként vélekedett az alkotó az absztrakcióról.
Magőrzők, 1992
Barcsay hatása Deim városképein, mint például a Sikátor vagy a Héttől hét harmincig festményein érhető tetten. Andrási rámutat, hogy ezeken a festményeken
„az épített struktúra szerkezeti elemeinek körülhatárolása, hangsúlyozása fehér vagy világos (…) kontúrokkal (…) Barcsayhoz vezet.”
A szoborszerű formációkat, az arc részleteit nélkülöző bábufigurát pedig Vajda Lajos ikonos képeihez köti a szerző. A figurafelfogás inspirációs forrásaként említi továbbá Henry Moore-t is, akinek 1961-ben az Ernst Múzeumban rendezett kiállítása hatott Deimre. Szeifert Judit dolgozata – ehhez kapcsolódva – részletesen megvilágítja azt is, hogy Deim művészetében hogyan szintetizálódtak a neoavantgárd tendenciák és az alkotó vállalt provincializmusa. A szentendrei hagyományokhoz és a térhez való kapcsolata éppúgy meghatározó, mint a Zuglói Körrel, és ezen keresztül a nemzetközi áramlatokkal való rokonsága is.
A Csend és a kolostor sorozatai –
jelek és szimbólumok
Deim pályáján a következő szakaszt az úgynevezett rongyos képek jelölik ki, amelyek a Zuglói Kör közös stílusát képviselik, és a francia lírai absztrakcióval, Jean Bazaine stílusával rokoníthatók. A kiállításon ezt a kétéves periódust fémjelzi a Két nő című festmény, amelyben a szakadozott foltokkal megfestett figurák szinte teljesen beleolvadnak a tájba. Andrási motívumrejtő absztrakcióként definiálja ezt a technikát, amelyet azután egy kísérleti időszak követ, míg végül elérkezünk 1968-hoz, amikor megszületnek a Csend sorozatai és a Prilepben készült kolostorszériák. Andrási e két sorozattól datálja Deim stílusprogramjának létrejöttét, hiszen e két ciklus az, amelyben az emblémaszerű motívumok jelként és szimbólumként kezdenek el működni.
Golgota (szürke), 2001
Szeifert Judit is korszakhatárként említi ezt az évet. Mindketten Deim érett stílusa két fontos motívumának megszületését kötik ehhez a dátumhoz. A Feljegyzések egy kolostorban sorozatban találkozunk először a festő szálkázós technikájával, azokkal az apró, különböző irányokba áramló gesztusnyomokkal, amelyek később a két végén félkörökkel zárt kapszulaformává alakulnak, valamint a Csend szériában jelenik meg először a sziluettre egyszerűsített emberi alak, Deim jól ismert bábumotívuma. Szeifert Judit kiemeli, hogy az
„1969-es, a szentendrei Ferenczy Károly Múzeumban rendezett kiállításán festészetének szinte valamennyi hetvenes évekre jellemző és a későbbiekben is alkalmazott, ma is ismert motívuma szerepelt”
a munkákon. Rámutat, hogy Deim tulajdonképpen egy évtized alatt letette művészeti univerzumának alapköveit, rövid időn belül homogén életmű született, amelynek formavilága és motívumrendszere jól felismerhető volt. Mint írja: „Deim Pál lépésről lépésre haladt (…), festményeit »önérlelőnek« nevezte, azaz az egyik formamegoldása, színkombinációja fejlődik, tovább él (magasabb szinten) egy másikban. Számára a festészet csak így létezhetett, a képek egymásutániságában, egymásra épülésében.”
Kinyílt tér, 2006
Deim utolsó időszakának transzcendenciája
A bábu archeológiája című írásában Deim Réka a festő utolsó időszakát tárgyalja, amely már sokkal kevésbé korszakolható. Inkább egyfajta hullámzásról van szó, a különféle motívumok és problémakörök eltűnnek, hogy később ciklikusan előbukkanjanak. A művészettörténész Nagy Ildikót idézi, aki ezt mondja: „Az a feszültség, amely a figura és a tér, az organikus forma és a geometrikus szerkezet, a logikus és ösztönös alakítás között megteremtődik, a véges és a végtelen, az ember és a világ viszonyává transzponálódik.” Ez a kettősség különböző súlypontokkal jelentkezik, de a kilencvenes évektől már nem rajzol ki alkotói korszakokat, csak az egyes művek vagy műegyüttesek esetén különíthető el.
Kocka (nagy), 2008
Az írás nagy érdeme, hogy szerzője Deim hűvös, geometrikus és organikus sorozatai mellett az erotikus és bibliai témájú művekről is szót ejt, valamint rámutat, hogy az alkotónál a transzcendencia fogalma mentén összeegyeztethetővé vált a szexuális együttlét és a vallási téma egyidejű ábrázolása. Végül a Deim-életmű másik fontos motívumának, a megtört bábualaknak mint az emberfeletti áldozathozatal és a gyász szimbólumának születéséről szól Deim Réka, majd végigveszi azt az utat, ahogyan ezek a buja és expresszív kompozíciók a kilencvenes években fokozatosan megszelídülnek, egyszerűsödnek és geometrikusabbá válnak. A kiállításon a Magőrzők és a Kapu nagy méretű munkái fémjelzik ezt az időszakot. A tanulmány Deim rendszerváltás utáni megítélését is tárgyalja. Mint írja, a művész a kilencvenes években egyre kevésbé találja a helyét:
„Talán a radikálisan megváltozó világ és az időskor tapasztalata együttesen vezetett oda, hogy a kétezres években egyfajta dekonstrukciós folyamat indult be művészetének belső rendszerében. Ekkoriban készült képein az élénk színvilág és a játékos dekorativitás dominált a korábbi munkák elmélyült gondolatiságával szemben.”
Deim Pál a Minden értelmetlenül meghalt ember emlékére című szoborral Nagyatádon, 1980 körül.
Fotó: Deim Péter
Egyfajta összefoglalásként olvashatunk arról, hogy Deim téralakító módszere a művész élete végén készült munkáin a tér és a bábualak újfajta viszonyában tematizálódik. Ezeknek az alkotásoknak felnagyított, különálló bábualakjai számára a vászon helyett maga az építészeti tér válik környezetté, mint ahogyan az a Kinyílt tér vagy a Kocka (nagy) esetében megjelenik. Deim Réka a következő mondattal zárja írását:
„Utolsó képeinek hangvétele felveti egy olyan olvasatát az életműnek, amely alapján a bábualak transzformációja megközelíthető saját életútja intellektuális és érzelmi formálódásának regisztereként.”◼
A szerző művészeti újságíró
