Közismert sorozatain kívül – mint például az Erdélyben készült Múlt idő vagy az egy ingázó életét dokumentáló A vendégmunkás – vannak más, itthon ritkábban kiállított munkái is, melyek nemzetközi karrierje szempontjából igen fontosak, és Korniss bevallása szerint is a szívéhez közel állnak. Ilyen például az 1970-es években készült, indiánokról szóló munkája, amely segíthet eloszlatni a róluk kialakult, nehezen felülírható sztereotípiákat. Filmek, könyvek, képregények hatására született a romantikus indiánkultusz, amely legtöbbször féligazságokon, félreértéseken alapszik. A játékgyárak sorra gyártják a mini wigwamutánzatokat, a különböző fesztiválok tele vannak tollakkal ékesített indián fejdíszeket viselő résztvevőkkel.
A kérdésre, vajon mi jut eszébe az indiánokról egy átlag európainak vagy amerikainak, legtöbbször a tollas fejdíszek, a bölényvadászatok, a fantasztikus lovaglótehetség, a sámánok vagy a természettel tökéletes harmóniában élő vadember képe jelenik meg. A Nyugat egy-egy kiragadott, félig-meddig átvett sámánrituálétól várja a könnyű megvilágosodást. A „jól érzem magam a bőrömben” érzését igyekeznek megtalálni, egészséget, a mindennapi élet problémáiból való kiszakadást, stresszcsökkentést várnak ezektől a technikáktól, nem pedig – az eredeti rituáléknak szintén részét képező – fájdalmat és szenvedést. A különböző törzsek – földrajzi és kulturális távolságuk ellenére – mind-mind bekerültek az „indián” gyűjtőfogalma alá, valójában azonban korántsem alkotnak homogén csoportot. Bár arról nincsenek pontos adataink, hogy hány indián élt eredetileg a kontinensen, Robert D. Miewaldnak, a Nebraskai Egyetem professzorának esszéjéből kiderül, hogy egykor körülbelül kétezer különböző kultúra létezett Észak- és Dél-Amerikában, olyan törzsi szervezetben, amelyeket leginkább a rokoni kötelékek tartottak össze, és amelyeknek nagy része mára kihalt.
Ahogyan Miewald is írja: az indiánbarát humanisták cselekedetei sem segítettek, sokszor a jó szándék ellenére csak rosszabb lett a helyzet. Az asszimiláció könnyítését célzó intézkedések, melyekkel az indiánokat a társadalom egyenrangú tagjává kívánták tenni, valójában csak kiszakították őket hagyományos életmódjuk biztonságából. Az egyik legsúlyosabb csapás, amely a törzsek létét fenyegette, a Dawes-törvény – azaz az 1887-es általános földosztási törvény – volt, ugyanis ez a rendelet egyéni birtokokra osztotta a törzsi földeket. Az eredeti céllal ellentétben, mely szerint ennek hatására az indiánoknak önállóan fel kellett volna lendíteni gazdaságaikat, a földmagántulajdon fogalmát nem ismerő rézbőrűek pedig ebbe a helyzetbe kényszerülve a létfenntartásukra is alig voltak felkészülve. A Dawes-törvény közvetetten az egyén szintjén is komoly nehézségeket okozott: hatására az egyes indiánból a továbbiakban „amerikai” vált, aki mögött többé nem volt ott a hagyományok, szertartások megtartóereje, és akinek egyedül kellett küzdenie a megélhetésért. A fehér ember megjelenésével tehát az indiánokat fokozatosan megfosztották szinte mindenüktől: rezervátumokba kényszerültek, keresztény hitre akarták téríteni őket, a gyermekeket a szüleiktől elszakítva, távoli iskolákba küldték. A végeredmény széteső családok, egyre növekvő munkanélküliség, kilátástalanság, alkoholizmusba és drogfogyasztásba menekülő emberek sokasága lett. A romantikus elképzeléseket az amerikai társadalomban idővel felváltotta a nincstelen, munkakerülő, alsóbbrendű rézbőrű képe.
Korniss 1976-ban, az ENSZ nemzetközi fotópályázatának egyik nyerteseként került a kanadai Vancouverbe, ahol a nagy sikereket elért kiállításait követően, 1977-ben meghívást kapott néhány egyesült államokbeli egyetemre előadásokat tartani. Mindkét évben járt indián rezervátumokban, és felkereste a híres-hírhedt Wounded Knee-t is, amelyhez az őslakos történelem egyik nagy tragédiája kötődik: a XIX. század végén az indián törzsek körében kezdett elterjedni az úgynevezett szellemtáncos mozgalom, amely igyekezett feléleszteni az egykori hagyományokat. Az amerikai kormány ezt nem nézte jó szemmel, és 1890-ben a rendőrség és a rezervátumban élők között tűzharc tört ki, amelyben az egykori legendás törzsfőnök, Ülő Bika is életét vesztette. Halála további komoly konfliktusokat váltott ki, és néhány hét múlva a hadsereg körülzárta a sziúindián-tábort, ahol dulakodás közben a katonák tüzet nyitottak a táborlakókra. Az áldozatok többsége asszonyok és gyermekek közül került ki.
Korniss képei az 1970-es évekbeli rezervátumok mindennapjait, az ott élőket, a tőle megszokott mélységes empátiával és emberséggel örökíti meg. Az utazás során több száz kép készült, ahogy egy 1977-es Esti Hírlapban megjelent interjúból kiderül: negyven színes és hatvan fekete-fehér tekercset használt el. Fotóit az 1982-ben, a Corvina Kiadónál megjelent Vörös Felhő földjén. Észak-amerikai indiánok között című könyv foglalja össze, melynek előszavát az említett Robert D. Miewald írta. A címben szereplő Vörös Felhő név az oglala sziúk híres törzsfőnökére utal. Könyvének öt fejezete vezet végig a korántsem mindig egyszerű utazáson. A fotográfust nem mindenhol fogadták szívesen: egyfelől a meghurcolt indiánok többsége bizalmatlanul fogadta az idegeneket, másfelől bizonyos törzsek (mint például a dél-dakotai indiánok) hagyományos hite szerint a fotó elrabolja személyiségük egy részét, és ahogyan az a könyvből is kiderül, több helyen csak pénzért cserébe voltak hajlandók kamera elé állni. Másutt viszont még így is tilos volt felvételek készítése, Korniss itt bérelt autója lehúzott ablakán keresztül tudott csak fotózni.
A sorozat nemcsak a rezervátumok sokszor elhanyagolt, autóroncsokkal és szeméttel teli környezetét jeleníti meg, hanem az emberi sorsokat is közel hozza. A Vörös Felhő földjén ismertterjesztő esszéin kívül a képekhez rövid leírások, történetek is kapcsolódnak: az 1976-os Elvágyódó testvérek című kép Kanadában, a Squamish-rezervátum területén készült. A Lewis testvéreket már nem sok köti ahhoz a földhöz, ahol élnek, az ősi szavakat is alig értik, és egy jobb élet reményében próbálnak szerencsét a rezervátumon kívül, amihez egy indián alapítványtól remélnek ösztöndíjat. Lehet-e az indián élet ambivalens világát jobban ábrázolni? Fény és sötét, fekete és fehér, az ablakon túl az őshaza, a természet szépsége, az ablakon innen a szavak nélküli rideg valóság. A képeken megjelenik az idősebb generáció is, mint például az 1977-ben, Dél-Dakotában készült A környék varrónője című fotón. Martha Rilling minimális összegű szociális segélyét varrásból befolyt összegekkel egészíti ki, nehéz helyzetében a régi hithez menekül, a kép készítésének idején a Fekete-hegyekbe készül, hogy Őrző Szellemétől kérjen segítséget. Az indiánsorozat egyik talán legfontosabb képe a Navaho lány, amely a híres Monument Valley-ben készült – arcán gyanakvás, dac és elkeseredés látszik.
Korniss teljes spektrumában örökíti meg a rezervátumok életét, annak minden örömével és bánatával: a fennmaradásért való küzdelmet, a kilátástalanság okozta nyomort, de a még megmaradt múlt emlékeit is. Olykor felvillan a remény is a képeken, a rágógumit fújó fiút látva még tudunk vele együtt mosolyogni, és talán értjük a ragyogó szemű, gyanútlan gyermek reménykedő, naiv tekintetét is. Látjuk a totemoszlopokat, az ősi romokat, hagyományokat, szertartásokat és ünnepeket, melyekbe, mint utolsó szalmaszálba kapaszkodnak az ott élő indiánok. Utóbbi egyik ékes példája a színpompás pow-wow táncos ünnepség, amely még ma is rendkívül fontos szertartás az őseik kultúráját őrizni kívánó fiatalok számára. Korniss fotóján láthatjuk a teljes díszben pompázó törzs-
főnököt, a kisgyermekeket, ahogy őseik táncát tanulják, a fotográfus pedig dokumentál: jelentős pillanatai/lenyomatai ezek egy pusztulófélben lévő kultúra utolsó, szinte reménytelen küzdelmének.
Ahogy Korniss más munkáiban is fontos elem a régi és az új, a hagyományos és a modern sokszor ellentmondásos kapcsolata, ugyanúgy megmutatkozik ez ebben a sorozatban is. Az indián lakosság egy része – vagy mert keveredett a hódítókkal, vagy kényszerűségből – átvette a fehér ember szokásait és vallását: a fiatal indián nő hatalmas műszempillái és rajzolt szemöldöke már távol van az ősök hagyományától; a katolikus templomok falán feltűnnek indián motívumok, a szertartásokon néhol szerepet kap a hagyományos indián pipa. A sorozat Korniss későbbi munkáira is hatással volt, főleg A vendégmunkás című „fényképregényre”, amelyben az ingázó kubikos, Skarbit András életét követte nyomon tíz éven át. Ahogy egy 2017-es, Várfok Galériában rendezett kiállítása kapcsán, az artportalnak adott interjújában fogalmazott: „Az itt látható indiánképek fotográfiai hangvételben előzményei a vendégmunkás-történetnek. Rokon a gondolatiság is mindkét témában, mert azonos bennem az érdeklődés iránya. Nem véletlen, hogy Amerikában nem a felhőkarcolókat vagy a jazzklubokat fotóztam. A saját témámat találtam meg ott is.”
Képek a KEMKI jóvoltából.
