„Mindent az életből merítek.”

„A legmélyebb alázat a fák erezetének
a tiszteletben tartása.”

(Csomortáni Gál László)

 

Nem sokkal ezelőtt ért haza a normandiai Fécampból, ahol a Grand’ Voile Galériában – huszonöt év óta első magyarként – volt egyéni kiállítása, most pedig Székelyudvarhelyen nyílt nagyszabású tárlata. A csíksomlyói hegy lábánál élő Csomortáni Gál László a régi világ értékeit próbálja menteni: fára festett alkotásait az anyag természetes erezete ihleti. Régi bútordarabokat, ágytámlákat, ajtót, szekrényajtót, teknőt, fatálat és mindenféle évszázados deszkákat ment meg a tűz általi enyészettől a tovább éltetés céljával. Amikor láttam, hogy dobják ki a régi bútordarabokat, vagy ezeket a deszkákat tűzre vagdalják össze, úgy éreztem, ez nekem a hivatásom, én ezeket meg kell mentsem. Sőt, úgy kell megmenteni, hogy tovább éljenek. Mert ha én csak gyűjtögetem, az még nem mentés – vallja a székelyföldi képzőművész.

Csomortáni Gál László és családja villanyáram, hűtőszekrény és mosógép nélkül él egy enyészettől megmentett, csodaszép XIX. századi parasztházban. Tudatosan nélkülöznek mindent, ami luxustermék. Életfilozófiájuk szerint ugyanis nem a száz évvel ezelőtti életmód, hanem a nélkülözhető dolgok halmozása az igénytelenség. El sem tudom képzelni, hogy amit én alkotok, valahol más környezetben tenném. Úgy érzem, teljesen hiteltelen volna. Ha nem érzi át az ember az éjszakák csendjét, magát ezt a környezetet, hogy fából épül itt minden, akkor miről is beszél? – magyarázza kötődését.

Igyekszik megszólaltatni is a fákat: próbálja kiszűrni a fa üzenetét, meghallani a ráolvasások dallamát, felidézni az archaikus imákat, amelyeket a deszkák használói egy életen át mormoltak. Így világlik át alkotásain Csíksomlyó és Kostelek ősi hitvilága. És tovább is megy ennél: leporolja, új értelmet ad a fáknak – egy senkiével nem összetéveszthető technikával.

A fa a legjobb barátja

Talán a szobrász múltamból is fakad az alkotásaim szokatlan formai megvalósítása, de ezek a több száz éves deszkák nem tűrnék meg a vésőt – mutatja a gyimesi gerendaházikóban kialakított, aprócska műtermében, Csíkcsomortánban. És ehhez a gondolathoz társul alkotásain a helyi gyógynövények használata, de fel-feltűnnek képein állati csontvázak, zsákvászon és ágyterítő, vagy akár az utca sarát is felkeni a fákra. A legmélyebb alázat a fák erezetének és a görcseiknek a tiszteletben tartása – magyarázza. – Olyan képzőművészet látomása él bennem, amely olyan szervesen alkot, ahogyan a Nap, az Idő, a Szél, a Tűz, a Víz és a teremtett világ minden hasonló megnyilvánulása, mert ezek a jövő képei számomra. A múltunk a jövőnk is.

Gyökerein keresztül a fa egy számunkra ismeretlen, sötét világot tár fel, olyan világot, ahonnan mi is érkeztünk, és ahová vissza fogunk térni, olyan világot, amelyet szívesen kiszorítunk a gondolatainkból.

Minden egyes fa a természet csodája, valamennyi ismert dolog közül a fa a legjobb barátom – vallja Pablo Nerudával együtt Csomortáni Gál László.

Ennél civilizáltabb helyre nem szívesen mennék… Egyszerűen látom, hogy a gyermekeimnek ez a paradicsom: bátran kiengedhetjük őket a szomszéd gyerekekkel az utcára. De alkotóként is csak még nagyobb csendet tudok elképzelni magamnak. Csalogatom is a feleségemet, hogy nyáron költözzünk fel az erdőre – meséli a falusi emberek ráérős nyugalmával. Semmi hátrányát nem érezzük még annak sem, hogy nincs bekötve a villanyáram hozzánk. Ha valaki meg akar találni, megtalál a hegy hátán is – érvel az ízig-vérig székely alkotó. Most fiazott a kecske, de eddig folyamatosan volt tejünk, tojás is, zöldséget termesztünk. Nem nagyon van dolgom a városban. Ha olyan kedvem van, bemegyek Részegh Botihoz (csíkszeredai képzőművész – a szerkesztő) a műterembe, s egyet beszélgetünk. Az antikváriumban összepakolok egy hátizsák könyvet, hogy legyen mit olvasni, egyéb dolgom nincsen a városban. Számlákat nem kell fizessünk, az MMA alkotói ösztöndíjam előtt még bankszámlám sem volt. Télen be-bemegyünk a gyermekekkel hokimeccsre Szeredába, de ennyi a dolgom a városban – meséli kacagva.

A napba öltözött Babba Mária szomszédságában

A képzőművészetre kevésbé fogékony legyek zümmögnek udvariatlanul a kicsi házban, a vendégváró gyanánt felszolgált juhsajtra gyűlnek, meg a frissen sült kenyér illatára. A gerendákon erdő-mező gyógynövényei száradnak, a festett fákról világító állatszemek vizslatnak. Pünkösd környékén a napfelkelte várásával kapcsolatos sorozatot szoktam készíteni, azt hiszem, a legkedvesebb pillanatom az évben a pünkösd hajnali napfelkelte, a napba nézés Csíksomlyón – mélázik el a festéshez használt, évszázados fejőszékén ülve, s valóban, legtöbb alkotásán megcsillan a fény, a nap, az arany.

A szülőföld olyan, mint az anyaméh, az ember akarva-akaratlanul is visszavágyik. Nekem már sok máshol a tíz nap. Más három-négy hónapig is odavan. De azok is szenvednek, csak van, aki nem mondja. Szép a világ, és meg tudnám szokni például a normandiai étrendet is, na de az a táj nem belőlünk vétetett, s mi sem abból – magyarázza paraszti egyszerűséggel, a felesége által nemezelt, elmaradhatatlan lajbijában. Közben a Makovecz központba készült ablaksorozatának darabjait nézzük a nyári alkonyatban. A csigaházban a délkeleti napfény átsütött az ablakok elé készített képeken. Kicsit olyan, mint a székely parasztházak tornácmintái, ott is ez az élményed van. Vagy a zsalugáternek is hasonló a hatása. Mindent az életből veszek, semmi sem új a nap alatt.
Fotók: Simó Csaba