Nagyon kellemetlen, mikor az ember pont lekési a vonatát. Főleg, ha másokkal utazik együtt. Kiváltképpen akkor, ha a vonat, társainkkal együtt úgy száz éve elzakatolt – mi meg ott állunk a megváltott jeggyel a kezünkben a peronon, és figyeljük a ködbe vesző szerelvényt. Aztán az is gyanússá válhat, hogy mindenki pont a korábbi vonattal ment el, mindenki a Gare du Nordra – miközben az egyikük meg a Gare de l’Estről ír. Szóval valami nem stimmel.
Takáts Mártonnak az Országút Galériában kiállított képei azt a benyomást keltik, mintha egy posztmodern storyboardot látnánk. Azok számára is ismerős helyszínek jelennek meg, akik még nem jártak Párizsban vagy azokban az ikonikus kávézókban, amelyek a festményeken és a grafikákon megelevenednek. Ezeket a helyeket látogatja végig művein Takáts, mintegy felfejtve a történések szálát. A művész a saját maga által felbérelt magánkopó, aki önnön jelenével párhuzamosan „jegyzeteli” az eseményeket. A jelenidejűség és a néhány pillanattal – vagy akár évtizedekkel – korábbi múlt bújócskázik, egymás szemét eltakarva, egymással versengve az előtérbe kerülés kiváltságáért.
Takáts képei láttán ezért lehet az a benyomásunk, hogy jelen vagyunk, egy asztalnál az alakokkal, velünk (is) történnek az események; miközben voyeurként csak bepillantásunk van a történésekbe; illetve egészen filmszerű módon a nagytotált látjuk a főhőssel, belső monológot képzelve mellé, amely természetesen a befogadót célozza meg.
Takáts Márton már egyetemi évei alatt is olyan grafikai nyelvet választott, amely anakronisztikusnak tűnhetett, és a médium legnagyobbjait idézte – nemcsak stílusában, hanem nyelvezetében, humorában, fricskáival együtt. Ez az attitűd festményein is visszaköszön, különösen a jelen tárlat anyagában, így bár a kiállításon látható művek technikája eltérő, a bennük megjelenő képi logika és világépítés azonos alapokon nyugszik. Ha egy szóban akarnánk meghatározni, akkor talán a jelenléttel lehetne legpontosabban leírni ezeket az alkotásokat.
Nyomok, jelek mindenütt és a művész – a nézővel együtt – halad tovább felfedezni, elfoglalni a várost. Jules Maigret egyszerre őrzi Párizs és Budapest városait, ahogy Takáts képein furcsa vonzalma a hidakon való esti korzózásra lelepleződik. Az éjjel mint visszatérő elem is sokatmondó: köztes idő, amely titkokat rejt vagy csodákat hív elő, amikor az élő város mozdulatlanná válik – amikor felborul a rend és a szabályok. Amikor Párizs nevezetes irodalmi kávéházának, a Les Deux Magots-nak szobrai megengedik maguknak, hogy az egész napos műszak után lemásszanak pulpitusaikról, és végre igyanak egy csésze kávét. A dolgok kettőssége a Kör Dámában is megmutatkozik, amely stílusosan éppen az elmúló ifjúság – a változások korának – kávézójában villantja fel két arcát.
Ezek a művek azért is érdekesek, mert szépen megmutatkozik bennük Takáts vizuális narratívájának már említett voyeur jellege. A művész felváltva használja a képbe belehelyezett és bevont, illetve a képet, a jelenetet csak szemlélni képes befogadó szemszögét. A várost és a benne kószáló hőst messziről és kicsinek látjuk. Abban a helyzetben, abban a kontextusban, amelyben kicsivé váltak saját maguk számára. A művek belülről kifelé építkeznek, oly módon, hogy az egész kompozíciót ennek a tapasztalatnak rendelik alá.
A vasútállomások, amelyek mozdulatlanságukban az indusztriális jelleg karikatúrái, a mozgás jelképének kimerevítései. A modern vonat kényelmetlenül illeszkedik a fémvázát büszkén felvillantó századfordulós állomás építményébe. A jelen beleragadt a múltba, nem tud attól szabadulni, miközben mégis abból származik. A sínek rendezetten futó párhuzamosai érthetetlenül üresek, és az előtér galambjain kívül sehol egy életre utaló jel – hacsak nem a „pogány pap” az egyik épület tetején, aki a galambokhoz hasonlóan csak érdektelenül vagy tehetetlenül nézi azt, ami még számára elérhető.
Ezzel szemben a Kávéházak bolondja (Café Crème) metszeten, a régi mesterekre hajazva, Takáts Márton saját alakját használja és szerepelteti, mint repoussoir: ő maga közvetít néző és kép között, és vezeti be tekintetünket a főtémára – amely valójában csak árnyalakok masszája. Bolondok témája – egy láthatatlan és megfoghatatlan, nem körülrajzolható élmény.
A Kör Dáma jelenti a fordulópontot, ahol már nemcsak szemléljük az eseményeket, hanem magunk is részesei vagyunk. Ott ülünk a pultnál, és látjuk a fényes tükröződést – művészettörténeti csemege ennyi utalás egy képbe sűrítése. Itt már nem kívülről szemléljük Zsuzsannát fürdőzés közben, hanem magunk is ott vagyunk a bokorban az öregekkel, és leskelődünk, ahogy Diderot írta Szalon-kritikájában.
Takáts gondolatmenetének és egyben a kiállítás történetének zárása, ahogy Ady Endre flegmán int, hogy menjünk csak beljebb – és ha már itt vagyunk, akár játszhatnánk is neki valamit a zongorán! A néző direkt megszólítása és becsalogatása a vizuális elemekkel régi mestereket idéz. A kép befogadásának aktusa ebben az esetben már nem kibontakozó esemény vagy elénk tárt, kimerevített látvány, hanem a jelen pillanatának végtelenbe való kifeszítése. Ez a múltidéző gesztus és parafrazeálás, a figurális festészet és grafika kérdéseinek hagyományos technikák és témák felőli megközelítése teszi Takáts Mártont kurrenssé a posztinternet világában. Beszélgetőpartnerei azonban egy korábbi vonaton utaztak, a sínek már üresek utánuk – csak a modern vonat vár ránk a peronon.◼
A szerző művészettörténész,
a KOGART művészeti igazgatója
Takáts Márton festőművész Ady, Párizs, Budapest című kiállítása
2022. május 23-án nyílik az Országút Galériában(1035 Budapest, Miklós tér 1.,Selyemgombolyító).
A kiállított képek egy része a KOGART gyűjteményéből származik.
A művészről készült filmünk:
