Évekig arculatterveket készített, a kilencvenes évektől grafikai stúdiót is működtetett. 2000-ben újraalapította az abádszalóki nemzetközi művésztelepet. Alkotásait osztrák, német, svájci galériákon kívül a londoni Tate Gallery is őrzi.
Az elmúlt években készített munkáihoz motivációt és állandó inspirációt egy korábbi kiállítás installációs műve, a formázott képek világába illeszkedő, ferdén a padlósík fölé feszített és két pontból megvilágított frízszerű felület sajátos árnyékvetésekkel egybeszerkesztett alakzata szolgáltat.
Érdemes megemlíteni, mert jelzi, hogy ilyen ’légből kapott’ és megbukfenceztetett motívum is beindíthatja a festő életvilágból fölröppenő fantáziáját, úgy, hogy Szlabey által, a konkrét művészet diszkurzív geometria (discursive geometry) néven ismert újabb irányának gondolatkörével egybegyúrva távlatos képi program a szemünk előtt kibontakozhasson.
Előképek, értelmezési modellek után kutakodva az effajta absztrakció ügyében nem csak Theo van Doesburgot említhetem, akinek neve és tevékenysége vörös fonálként vezet minket a De Stijl csoporton/mozgalmon át, az egyik 1924-ben festett Ellenkompozíció című művén és a vele megpendített eretnek gondolaton – a dinamikusabb optikai hatás elérése kedvéért a neoplaszticista alapelemek körébe vont 45 fokos szög esetén – keresztül, az 1930-as kiáltványában meghirdetett konkrét művészet elvéhez. Innen öles léptekkel vehetünk irányt Max Bill Ulmi Iskolája és egy magyarországi rokon törekvés, jelesül a Zuglói Kör számbavétele után, Mark Starel és Szlabey diszkurzív geometriája felé.
Nyomatékosan hivatkozni kell Mondrian ’klasszikus’ neoplaszticista festészetére is. Érdemes rá úgy emlékeznünk, miképpen Nietzsche – hív’-hűtlenséggel Schopenhauerről a nevelőről –, ’a magunk megtalálásának’ talán legjobb módjáról szólván, vagyis az, »(…) ahogy később majd másokról is meg fogok emlékezni« – fogadkozása szellemében. Mert Szlabey és a diszkurzív geometria óhatatlanul szembesít minket a mondriani (nemkülönben a Van Doesburg-féle) eszmélődés és motívumvilág destrukciójának/dekonstrukciójának követelményével.
Gondoljuk meg, eltelt száz év, tagadhatatlanul!
Szlabey autonóm munkálkodására tekintettel ezért is tanulságos felidézni Susanne Deicher művészettörténésznek Mondrian 1941-es, A valóság igaz látványa felé (Toward the True Vision of Reality) című önéletrajzi jellegű írását méltatva-összegző szavait, a paradox helyzet felismerésébe tétova iróniát vegyítő magyarázatkísérletével:
„Az »igaz pillantás« – úgymond – természetesen megegyezett azzal, melyet Mondrian vetett a műteremablakon keresztül a környező világra, melynek segítségével 1914 óta azt igyekezett bebizonyítani, hogy az absztrakt festészet sokkal inkább alkalmas a létező dolgok lényegének megragadására, mint a naturalisztikus ábrázolás. Úgy ír életéről, mintha születésétől fogva a műteremben élt volna. Olyan életet vázol fel, melyet sohasem élt, egy műalkotássá és művészetének képzeletbeli forrásává stilizált álom-életet. Ez közelebb visz annak magyarázatához, hogy utolsó éveiben miért adott fel minden élete során kidolgozott segítő elméletet, mellyel az absztrakt művészet értelmének alátámasztására törekedett. Mostanra megbizonyosodott arról, hogy elég, ha él az ember, ahhoz, hogy helyesen fessen.”
Az így kirajzolt végső mondriani belátás könnyebbségével, minden magunkra hagyatottságunk közepette, és a valahová tartozás és tartozni akarás van doesburgi hagyományíve által felvázolt időbeli távolságra – ha tetszik: szakadékra – is tekintettel, szóljunk most a kiállított művekről!
Szlabey Zoltán színskálája és formavilága mindenesetre más. Nála nem a neoplaszticizmus, az új megformálás (Neue Gestaltung) szellemében kimódolt, szimbolikus vagy retorikus jelentésekkel továbbra is terhelt három alapszín jelenik meg a semleges szürke, a fekete és fehér nem színekkel kiegészülve. És nem is a doesburgi konkrétság szélsőséges purizmusa az övé. Művein döntően komplementer színekkel találkozunk különböző világossági fokozatokban. És bár ezek sem kötődnek határozott tárgyi tartalmakhoz, legfeljebb primer formatartalmuk által kiváltott alaphangulatokhoz, ezt az objektív (avagy konkrét) hozzáállást festői átgondoltság és ízlés révén leginkább új térformálási lehetőségek doktriner merevség nélküli kibontakoztatásában üdvözölhetjük, nyitottsággal egy reménybeli ontológiai-egzisztenciális elmélyítésre.
A festőfelületre érkező, eleve szabálytalan sokszög alakú színfoltok nem a vászon oldaléleivel párhuzamosan vagy valamely tengellyel megfelelésben szabályosan, hanem a képmezőn túlterjeszkedő, sajátos (egészen más) törvényszerűségeket idézve-imitálva könnyedén kerülnek a helyükre.
A színes mezőket illesztő fúgák sem feltétlenül feketék, és nem is ellentmondást nem tűrő folyamatosan alárendelt vonal szerepet kapnak, hanem kisebb léptékben és a színezésben visszafogottabban ugyan, az adott képet domináló foltokkal akár konkurálva is, differenciálják az egymással érintkező vagy éppen e fúgák által meg-megszakítva elválasztott, élesen egymásnak ütköző és egymástól ellebegő színeket.
A festői program ívét tekintve, a kezdetben a síkon egymás mellé helyezett, fölé- és alácsúszó felületek egyre otthonosabban mozogva töltik be a síkfelület imaginárius terét. Mélységet térbe forduló és előre törő színes síkokkal érzékeltet.
A festő a materiális világban hagyva a hajlítás, a vágás, a kitakarás műveleteit, a képi építkezés egynemű közegében engedi szárnyalni a színek és a formák autonóm téralakító erejét. Ezért nincs is szüksége tónusokkal bíbelődve túlbonyolítani az elkülönülő felületeket. Mindezzel a konkrétség jogait engedi érvényre jutni és beteljesedni.
Tudatos építkezésével átlépi a konvencionálisan horizontális-, vertikális-, esetleg diagonális tengelyek mentén és/vagy bizonyos csomópontok köré rendeződő, önmagába zárt kompozíció síkidom világát. Polifón törekvésével túllép a képfelületen kívülre utaló szerkesztési elvek szűkös egyértelműségén. A hordozófelülethez (a fal színéhez) idomított színvilág által egyes képek a festővászonról a környezetükbe hatolnak, mások a halvány tónusú szélek révén, mint quasi formázott képek ’anyagvilág nem korlátozta’ lendülettel lebegnek a maguk alkotta térben. A művek oldallapjain megtörve folytatódnak a képi események. A sorozatokba (diptichon, triptichon formátum) rendezett munkák, illetve azoknak egyes alkotóelemei valóságos térben kapcsolódnak egymáshoz, vagy az elkülönböződésből térnek vissza a mű szövetébe.
Képek a művész archívumából engedélyével.
Az Árnyjáték című kiállítás október 24-ig látható a Nemcsics Emlékház-Színország Galériában (1185 Budapest, Ungvár utca 42.).
