Miért San Polo?
Egy téli Velence-élmény hatására. Megérkeztem, az égből szitált valami nem meghatározható állagú csapadék, én pedig épp San Polo legmocskosabb szállodájában vettem ki egy szobát. Nem voltak sokan, a város élhette a normális életét, így egyszer csak megláttam a köznapi Velencét. Először ez a negyed kínálta fel azt az otthonlevős, kicsit unalmas érzést, mint amikor a Margit hídra ráfordul a 9-es busz, amivel gyerekkorom óta járok.
Jól érzékelem, hogy ez most különösen fontos kiállítás a pályáján?
Minden kiállítás fontos, de vannak, amelyeket játéknak fogok fel, mert szerintem nem árt, ha egy képzőművész szeret játszani. A kollázsokból álló 2022-es kiállításom például kifejezetten kísérletnek indult. Felgyűlt otthon hatalmas mennyiségű olasz magazin, nagyon jó papíron, gyönyörű színekkel nyomott hirdetési oldalakkal, és a magam örömére elkezdtem papírkollázsokat csinálni belőlük. Én is meglepődtem, de huszonvalahány képből összeállt az anyag, amelyről kiderült, hogy bár a játéknál több, mégiscsak a játékosság az alapja. Ezzel szemben ott vannak a koncepciószerűen felépített olaj-vászon sorozatok, mint amilyen a Tarot volt 2021-ben az Esernyős Galériában, vagy az Elemek tavaly a Karinthy Szalonban. Ezek mögött komoly, akár évekig tartó munka áll, hiszen több rétegben viszem fel a festéket, a nagy méretű képek akár öt-hat hónapig is készülnek. Mindig meg kell várni, hogy egy kicsit megszáradjon az alsó réteg, visszakaparom, visszaoldom, amíg lehet, és így jönnek létre az épített felületek.
A Velence sorozat megfestésében legalább másfél-két év munka van, a koncepció pedig egészen 2015-ig nyúlik vissza. Abban az évben kezdtem újra festeni egy Velence sorozattal, azóta tapasztalatokkal gazdagodtam és kíváncsi is voltam, mit lehet hozzáadni, technikailag, látványban, gondolatiságban.
Hogyan lehetne összefoglalni azt a Velence-élményt, amely ennyire megfogta? Mit jelent Önnek Velence?
Festőként elsősorban vizuális élményt. Először tizennyolc évesen jártam Velencében, azóta csaknem minden évben töltöttem időt a városban, a legkülönbözőbb időszakokban, volt olyan év, amikor nyáron, ősszel és télen is jártam ott. Velencében szétcsúszik a térérzékelés, a város nem a földre épített, hanem lebeg a vízen, amitől teljesen megváltozik az embernek a térhez és a középponthoz való viszonya is. Ráadásul labirintusszerűen működik az egész. Hamar kiderül, hogy ebben a városban nem lehet térkép alapján tájékozódni, ha valahová oda akarsz találni, hallgass az ösztöneidre. Ez pedig bekapcsolja azt a tudati működést, amely a meditációban megélt élményekhez hasonlít. Nekem azért fontos ez, mert tizenhat évesen elkezdtem küzdő sportot művelni, a sport lehullott erről, viszont megmaradt az a fajta érdeklődés, ami elvitt a buddhista filozófiához és a meditációval elérhető tudatállapotok tanulmányozásához. Úgy is mondhatnám, hogy itt rá vagy kényszerítve, hogy megtaláld a helyedet, a középpontodat a világban, mivel semmi sem megszokott. Csak mész körbe a labirintusban, és egyszer csak elkezdesz máshogy gondolkozni, mint addig.
Közben mégis materiális és praktikus város is Velence, hiszen különben nem maradna fent.
A mai napig fontos kereskedőváros, van egy racionális és egy nagyon spirituális része. Nehéz a rétegeket szétszedni. Sokáig csak a tourist office-kínálattal lehet találkozni, kitartás kell hozzá, hogy a város egyszer csak azt mondja: akkor, most megmutatom azt, ami nem látszik. Attól kezd érdekessé válni az egész.
Ami a látványstruktúrákat illeti: az impresszionisták a pillanatról pillanatra változó felszíni látvány rögzítésével foglalkoztak, de nekem Velencének folyamatosan változó struktúrája izgalmas, úgy értem, itt nemcsak a fények és a felszíni látvány változik. A víz játékai miatt más és más struktúrák, mélyrétegek válnak láthatóvá évszakonként és óránként, borús vagy derűs időben. Egyik legnagyobb élményem az volt, amikor épp azon híres, hideg télen töltöttem ott egy hetet, amikor befagytak a csatornák. Elkezdett esni az égből valami, ami nem hó volt, nem jég, nem eső, inkább megfagyott sós pára, ami tejes ködbe burkolta a várost. A hatalmas épületek és a csatornákon a hajók ködfoltokként úsztak a jeges szitálásban.
Évszázadokon keresztül minden valamirevaló festőnek volt egy Velence köre. Ön, kortárs művészként egy régi tradíciót is folytat. Mit gondol erről?
Vállalom, sőt, kifejezetten úgy gondolom, hogy akkor lehet jó festőnek lenni, ha az ember ismeri valamilyen szinten az előtte járók tudását. Nem feltétlenül kell reflektálnia is, de az ismeret fontos. Számomra festészettörténetileg nagyon fontos a reneszánsz, a firenzei és a velencei is, alkatilag azonban valószínűleg közelebb áll hozzám a velenceiek festésmódja.
Segített kurátor az anyag kiválasztásánál? Talál-e értő közeget?
Nagyon ritkán dolgozom kurátorral.
Miért?
Eleve kívülálló vagyok. Azért sem a képzőn végeztem, mert kulturálisan talajtalannak éreztem magam Magyarországon, festőként is. Ezzel nem akarok senkit bántani, az történt, hogy bár Budapesten születtem, kulturálisan mégis más közegben nőttem fel. A horvát, olasz és német eredetű családi kultúrám nagyon más volt, mint a többségi. Kamaszkoromban erősen odafordultam a keleti kultúrákhoz, korán megjelent nálam a buddhista érdeklődés, ami pedig végképp kivitt ebből a kultúrkörből, és sok évtized után találtam csak vissza. Sok magyar festőt kedvelek, de hosszú időbe telt, mire eljutottam oda, hogy kikhez is tudok csatlakozni a magyar hagyományból: a Franciaországba emigrált festőkhöz, Reigl Judithoz és Hantai Simon hagyatékához, az itthon maradottak közül pedig Gyarmathy Tihamérhoz.
Festői helyett először írói karriert futottam be, több mint tíz évet hagytam ki a festésből, nem voltam része azoknak a szakmai társaságoknak, akik együtt végeztek a képzőn. Nehezen keresek meg embereket, nem tudom magamat menedzselni, de szerintem egy művésznek nem is ez a dolga, hanem az, hogy fessen vagy írjon. Emiatt kurátorokhoz nem is nagyon jutok el. Baráti alapon vagy ízlésazonosság jegyében formálódnak laza érdekszövetségek, meg lehet jósolni, hogy milyen típusú megnyitón kivel fogok találkozni a szakmából, de ezt nem nevezném szakmai kapcsolati hálónak.
Nem panaszkodhatom, mert sok önálló kiállításom volt az elmúlt nyolc évben, jó helyeken, de az, hogy egyes galériák nyitottak felém és hogy gyűjtőkhöz is kerültek munkáim, az nem szinonimája annak, hogy a szakma befogad.
Azt mondta, hogy leginkább a francia emigráns művészekkel tud azonosulni, de az elmúlt évben sokan hasonlították Hortobágyi Endréhez. Érzi az analógiát?
Hortobágyi az összekötő láncszem a francia emigránsok és a hazai szcéna között. A magyar festészettörténetben ő az, akiről évtizedekig nem hallottunk, a szocializmusban sokáig tiltott volt. A nyolcvanas években egy rövid időre – Andrási Gábornak köszönhetően – elkezdtek tudni róla, aztán az Ernst Múzeumban rendezett kiállításán a kilencvenes években Beke László olyan megnyitó beszédet tartott, amelyből kiderült, hogy vak erre az értékre. Hortobágyi nem sokkal utána meghalt – fantasztikus életművet hagyva hátra. Én sem ismertem a munkáit egészen a múlt évig. Aztán a Karinthy Szalonban rendezett kiállításom megnyitóján Haász István és Kemény György megkérdezték, vajon ismerem-e Hortobágyi Endrét, mert szerintük olyan, mintha valamilyen szinten azt a hagyományt folytatnám, amit ő kezdett el. Utánanéztem és teljesen elvarázsolt, ahogy a felület kitöltésének a lehetőségeiről gondolkodik, hogy milyen lendületes és néhol „sűrű”. Izgalmas struktúrák keletkeztek ezáltal, amiben néhol a Hantaival való hasonlatosságát vélem felfedezni. A másik izgalmas vonala a kalligrafikus festészet, amely a keleti gondolkodást idézi térről és formáról. Ebben pedig Reigl Judittal rokonítható.
Mi a munkamódszere? Készít-e például vázlatokat?
Ami a vázlatolást illeti, szerencsém van, mert az autisztikus spektrumzavarom miatt a képi memóriám elég jó. Rásegítek néha a fotózással, de vázlatolni nem nagyon szoktam. Otthon dolgozom, fölkelek és ülhetek a vászon elé. Előfordul, hogy egy falnak fordított vásznat – amelyet nem bírok nézni már hat napja, mert az idegeimre megy, s valamit kéne vele csinálni – fölkapom és hirtelen befejezem. Nekem jól megy ez az együttélés a képekkel, másnak nyilván jobb, ha el tud távolodni tőlük.
Mostanában Portugáliában csavarog sokat. Ugyanazt az otthonosságot tudja nyújtani, mint Velence?
A megmagyarázhatatlan otthonosságot Lisszabonban is megélem. Nagyon mélyen elkezdtem kötődni a portugál kultúrához és most már a nyelvet is értem egy kicsit. Ez a kulturális odafordulás része a dolognak, ami pedig a vizuális részét illeti: általában télen járok oda, mert olyanok a fények, mint sehol másutt. Túlvilági. Olyan ragyogó az ég és az óceán együtt, hogy a dolgoknak más lesz a körvonala, mintha nem ezen a földön járnék.
Amúgy is vannak olyan városok, ahová azért megyek vissza, ha sikerül összegyűjteni valamennyit, mert egy bizonyos fényt akarok látni. Padovába például augusztus végén és szeptember elején jó menni. Sárga árkádlabirintusokból áll a város, és ahogy a késő nyári nap ezeken a sárga falakon visszaverődik, létrehozza azt a fényjelenséget, amit Giorgio de Chirico az Egy utca melankóliája című képén. Az éppen olyan, mint Padovában augusztusban, amikor süt a nap.
A melankólia az Ön képein is érződik.
Szerintem ez az olasz részemből jön. Hangosak, ordibálnak, de valójában mélyen melankolikusak, nagyon kétarcúak. Maximális életöröm a felszínen, a mélyben pedig ott van bennük az a fajta melankólia, amit a Chirico-képeken vagy akár Botticelli művein látni. A melankóliára való hajlamom meg a saudade valószínűleg benne van a Portugáliához való vonzódásomban is.
Mi az a saudade?
Lefordíthatatlan szó, boldog, békés szomorúság, hiányérzet, elvágyódás elegye, de semmiképpen sem depresszió. Inkább olyasmi, mint amikor az ember áll az óceánparton, ott van Európa végső nyugati pontján, és a végtelen kitárul előtte.
Ez miben más, mint a mi kelet-európai elvágyódásunk?
Nem tudom. A közép-európai kultúrában mindig az itt és a most dominál, ha sár van, akkor elmerülünk a sárban, miközben ott az út, a távolság, de ebből nem látunk semmit, csak a sarat fixírozzuk és fel nem emelnénk a tekintetünket. A portugálok meg egy óceán partján élnek, és ha lemennek a partra, kitárul előttük a végtelen. Ott nem lehet a sarat fixírozni.
A San Polo (Velence) című kiállítás 2024. április 22-ig, hétfőtől csütörtökig 9–17 óra között tekinthető meg az Újbuda Galériában (1113 Budapest, Zsombolyai utca 5.).
