•Napjaink oktatásának, pedagógiájának nagy kérdése, milyen tudást és ismeretanyagot adjunk át a gyermekeinknek, hogy munkavállalókként tíz-tizenöt év múlva is megállják a helyüket. Az azonban bizonyos, bármely területről vagy szakmáról legyen is szó, kreativitásra, ötletekre, kommunikációra, kapcsolatteremtésre, együttműködésre mindenképp szükségük lesz. A művészettel nevelés segítségével pedig éppen ezek a területek fejleszthetők. Hogyan határozná meg a művészet és a művészettel nevelés fogalmát?

Ez fontos kérdés, innen érdemes elindulni. A jelenlegi oktatás gondolkodásmódja túlságosan eltolódott a konkrétumok és az ismert, bizonyítható tudományosság adatainak irányába.

Igaza van abban, hogy tíz-húsz év múlva olyan emberekre lesz szükség, akik ismerik önmagukat, akik kapcsolatot tudnak teremteni másokkal, és akik a valódi, létező világot látják, és abban el is tudnak igazodni. Ez azt jelenti, hogy olyan világlátással és önbecsüléssel bíró embereket kell nevelni, akik önállóan tudnak gondolkodni, és saját tudásuk alapján képesek alkalmazkodni.

Régóta beépült a köztudatba az a tény, hogy a két agyféltekénk eltérő módon üzemel: a bal agyfélteke felelős a logikus, racionális, analitikus gondolkodásért, a jobb agyfélteke a kreatívabb, képzelőerőt igénylő, holisztikus, intuitív világlátásért. A bal féltekénkkel beszélünk, írunk, olvasunk és számolunk, elemezünk és érvelünk, míg a jobb agyféltekénkkel éljük át az érzelmeket, rajzolunk, hallgatjuk és élvezzük a zenét, látjuk meg az összefüggéseket, használjuk az intuíciónkat, egyszóval, jelen vagyunk a világban. Az iskolának mind a kettőt ki kell bontania és egyensúlyba kell hoznia működésüket.

Ez az egyensúly az óvodáskorban még könnyen kezelhető, minél kisebb a gyermek, annál fogékonyabb, annál közelebb áll a mindentudáshoz. Az óvodában, ahol a játék és a tudás átadása együtt történik, ott ez ragyogóan működik. Az iskolában viszont már nem, mert ott fegyelmezetten kell viselkedni, versenyezni kell, előre leírt, „száraz” tudást kell megtanulni, és itt már elkezdődnek a gondok, és ezek a gondok később egyre csak nőnek. Ezért mondom, hogy nem csak a megérthető, megtanulható, leírható, elolvasható tudást kell átadni, mert az nagyon fárasztó a gyermekek számára. Ezt a jól képzett tanítónak, tanárnak tudnia kell, és mindenre, mindenkire oda kell(ene) figyelnie az osztályteremben.

•Mit jelent az Ön számára a művészet?

Művészetről is sokan sokféle dolgot gondolnak, én, mint művész és művésztanár, egész életembe kerestem a művészet lényegét, és az alkotói folyamatok tükrében találtam rá a nevelés kettős szintjének szükségességére. Szerintem a művészet az embenek a saját gesztusaival a saját hangjával, a testével vagy a kezével előadott metakommunikáció. Megszületünk, tanulunk, felnövünk, családot alapítunk, visszük az életünket, aztán ez az egész elkezd lehalkulni, jön az öregedés, elbúcsúzunk és elmegyünk. A művészet azt a hihetetlen igazságtalanságot, ami az élet végességével együtt jár, oldja föl, mert lazítani tudja az idő múlásának egyre erősödő szorítását.

Őseink tudása a tudatalattink óriási bázisában, valahol az agyunk jobb oldalán sok ezer évre visszamenőleg is bennünk van. Ezek a ki nem mondott és el nem magyarázható hatások, érzések azok, amelyek el tudják viseltetni velünk az élet nehézségeit, rávilágítanak az élet szépségére, igazságára.

 

•Beszéljünk a művészettel nevelésről…

Az utóbbi években komoly fejlesztés indult el a közoktatásban: ez a mindennapos testnevelés. Ez a testet és a felépülésünket, a fizikumunkat, s bizonyos értelemben még a koncentrálóképességünket is fejleszti. Ennek azonban egyensúlyban kellene lennie a lelki életünk fejlesztésével. Ez a hosszú folyamat egy-hároméves korunkban kezdődik el és unokáink felnőtté válásának megélésével fejeződik be. Közben pedig van tizenhat-tizennyolc év, amely szervezett módon, különböző szintű oktatási intézményekben telik.

Az MMA Oktatási, Képzési, Tudományos Bizottsága már tíz éve foglalkozik a művészettel nevelés témájával, amely nem tévesztendő össze a művészképzéssel. Tehát nem művészek, hanem alkotó felnőttek nevelése a cél, akik bármivel is foglalkozzanak, azt a saját örömükre tegyék.

Japánban, Kínában vagy Koreában nem állnak távol egymástól a művészetek és a tanulás. Japánban többször megfordultam, dolgoztam is ott, érdekes volt látni, hogy az emberek milyen nagy mértékig alkotók, bármilyen munkát végeznek, átgondolják, belemélyednek, és igyekeznek tudásukhoz képest azt a legjobban megoldani.

Ez az alkotás lényege. A gyerekeket nem lenne szabad az iskolában versenyeztetni. Különösen az élményt adó területeken nem, hanem mindenkit önmagához képest kellene külön fejleszteni a művészetek eszközeivel.

Sajnos az oktatás része lett a számítógép és a gépi tudás. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy ez mindent megoldó eszköz, holott nem így van. A számítógép érzelem nélküli eszköz, amely bizonyos részleteket, résztudást, információt képes továbbadni, de a tudás rendkívül összetett rendszerét a gyerekemberben kell felépíteni. Amihez persze nagyon kényelmes, nem kell emlékezni, vagy lexikont lapozgatni, meg elmenni a könyvtárba, hanem a mobiltelefonján megkeresi a témájához szükségesnek tűnő információt. De a gépnek nincs háttértudása, nincs ezer vagy több ezer éves tapasztalata, nincs felelőssége, és a felhasználó nem tudja ellenőrizni, mert a gép nem ismerheti a megfoghatatlan – tehát számára érthetetlen – lélekrezdüléseket, a szavak, a mondatok és a gesztusok többrétegű jelentését. Pedig az emberlét gazdag és egyéni tudásváza nélkül csak robotokat lehet nevelni.

Mint minden más élőlényben, a gyermekben is megvan az utánzás, a felnőttek követésének képessége. Nagyon megható, amikor az állatkölykök vagy a gyermekek lesik a szüleik minden mozdulatát és utánozni próbálják.

Éppen ezért a művészetek használata az oktatási-nevelési munkában különleges eszközkészlet a pedagógusok kezében, mindenképpen érdemes kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Természetesen nem tanórákban szervezve, hanem irányított, mégis szabad, közös foglalkozásokban.

 

Nyitókép: A Nemzet Művésze címmel idén kitüntetett Farkas Ádám Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész egy kezet mintáz szentendrei otthonában 2020. november 14-én. MTI/Cseke Csilla