Ferencz Zoltán, a művésztelep művészeti igazgatója mesélt múltról és jelenről veterán Mazdája mellett, amelyre a jubileumi évforduló alkalmából száz visszapillantótükröt szereltek: ötven közülük visszafelé, a múltba, félszáz azonban előre, a jövőbe mutat. (Tasnádi József: Re-Pre Vízió című alkotása)
Harminc művésztelepet jelent, csak amelyeken részt vettem, vagy még talán többet. Én két örökséget vettem át. Az egyik örökség az, amelyet a táboralapítók megálmodtak ötven évvel ezelőtt, merthogy mind a hárman a barátaim voltak. A mai napig tart a kapcsolat, most már csak Márton Árpáddal, egyedül ő él még az alapítók közül. Nagyon tisztában vagyok vele, hogy mit álmodtak, és mit valósítottak meg. Majd közvetlen elődeim, Siklodi Zsolt és Erőss István szerették volna, hogy Szárhegy kerüljön fel a nemzetközi képzőművészeti térképre. Aztán 2013-ban olyan változás jött a telep életében, amikor megomlott minden…
Amiatt, hogy visszakerült a művésztelepnek otthont adó Lázár-kastély a tulajdonosaihoz?
Igen. Már az nagy érvágás volt, hogy a művésztelep elveszítette a kolostort, de azt még átvészelte. Ám a kastélyt elveszíteni olyan érvágás volt, amelynek a hatása a mai napig tart. Bármennyit dolgoztunk is Czimbalmos Attila volt kollégámmal, igazgatómmal, ennek még érzem a hatását. Visszaállítani az intézmény hitelességét, visszaszerezni a művészek bizalmát óriási kihívás volt, nagyon sok munkát beleöltünk, feladtuk az állásunkat, saját erőforrásainkat, pénzünket, autóinkat tettük bele, merthogy ő is attól lett az, aki, és én is a Szárhegyi Művésztelepnek köszönhetően vagyok, aki lettem.
Tényleg így érzed?
Igen. Én itt nőttem fel. Láttam ezeket a képzőművészeket, kijöttem, rajzoltam, megnézték, dicsértek, bátorítottak, adtak akvarellt… Tizenhárom éves voltam, amikor olyan rajzot készítettem, hogy kézről kézre adták egymásnak, körbement az ebédlőasztal körül… Hívtak, menjek másnap is. Akkor bejelentettem a szüleimnek, hogy én nem informatika szakra fogok felvételizni, hanem a művészeti líceumba megyek…
Mi kell ahhoz, hogy a nemzetközi térképre felkerüljön egy művésztelep? A meghívottakon múlik? A feltételeken?
Nem a feltételeken múlik. Az idők során kialakult a hely szelleme. Nekem óriási szerencsém volt, hogy ilyen örökséget vehettem át, nem nekem kellett a semmiből elkezdenem. A mai napig úgy válogatok, hogy kényesen ügyelek arra, kik azok az emberek, akiket összezárok egy „karámba” két hétre. És ha ők egymás között jól érzik magukat, akkor szájról szájra adják a hírét. Ebből pedig brand lett az utóbbi tíz évben: Szárhegyre egyszer az életben el kell jutni.
Minden szempontból sokszínű volt az idei alkotói társaság, érzed a felelősségét annak, hogy mindez a te válogatásodon múlik?
Hát hogyne! Zakariás István és én válogattuk össze a MAMŰ tagjaiból azt a részét a csapatnak, akik az Akadémia ösztöndíjasai. Ahogyan Siklodi Zsolt fogalmazott, „teljesen mindegy, hogy ki milyen technikai műfajban dolgozik, egy munka vagy jó, vagy nem jó. Ez ilyen egyszerű.” Az teljesen mindegy, hogy valaki hagyományos grafikában gondolkozik, festő vagy konceptuális művész. Van egy leltárkönyvünk, amelyet ötven éve írnak. Nekem sem mindegy, hogy kit teszek be oda az én művészeti vezetésem alatt. Nyilván megnézem, milyen művészt hívok, de ugyanilyen fontos az ember személyisége, viszonyulása a társadalomhoz… ezeket mind átfuttatom magamon, és persze jobb, ha vegyes a társaság, mert annak más a hangulata.
Az ötvenéves jubileumi kiállítás anyaga jövőre a Műcsarnokban is látható lesz. Bevontátok a világhírű csíkszeredai hálózatkutatót, Barabási Albert-Lászlót is.
Igen, Erőss István közbenjárásával eljutottunk a Műcsarnokig, ahová befogadták a Szárhegy 50 című kiállítást, Barabási Albert-László meg az idén, pro bonum „összerakta” az összes képzőművészt, aki részt vett a Szárhegyi Művésztelepen az elmúlt ötven évben, és azt is, hogy hányszor. És hogy ki kivel, hol, hogyan találkozhatott, és ebből óriási nagy hálózatot csinált. Ez a világszintű, a BarabásiLab által készített nagy „pókháló”.
Hány művészről beszélhetünk a fél évszázad alatt?
Az idei művészteleppel elértük az ezret. Ebből nagyon sokan vannak, akik többször is voltak. Nem sokkal ezelőtt nyílt Székelyudvarhelyen egy szárhegyi kiállítás, oda például csak azokból a művészekből válogattam, akik több mint tízszer jártak itt, és már egyéni kiállítási anyagot is ki lehet állítani számukra a gyűjteményből. Ilyen volt például októberben Elekes Károly kiállítása Sepsiszentgyörgyön, a Grafikai Biennálé ideje alatt.
Idén először a Magyar Művészeti Akadémia társszervezőként kapcsolódott a művésztelephez és a rezidenciaprogramhoz.
A Művésztelep társsszervezője a MAMŰ, de az Akadémiát is nevezhetjük annak. Ezt nagyon fontosnak tartom, hiszen arra még nem volt példa, hogy a Művészeti Akadémia eljöjjön Szárhegyre. És nem én kopogtattam a Művészeti Akadémia ajtaján, hanem ők jutottak el hozzánk. Gondolom, ez az elmúlt húsz év munkájának az eredménye.
A fiatal, MMA-ösztöndíjas alkotók mellett ismert művészek is meghívást kaptak, a teljesség igénye nélkül, kik?
Mindenki egyaránt fontos, de például itt volt velünk Csontó Lajos, Gaál József és Tasnádi József. Amikor tíz évvel ezelőtt én kezdtem szervezni a művésztelepet, ők elérhetetlennek tűntek. Tasnádi József pedig ma már tényleg hazajön ide. De például itt volt Baráth Fábián is, őt is igen nagyra tartom…
Te magad is MMA-ösztöndíjas művész vagy, alkotóként most mi foglalkoztat?
Az emberi kapcsolatok és azok törékenysége – erről szólnának az üvegmunkáim. A tervezett sorozat első darabját a gyergyói zsinagógában készítettem. Amikor koncert volt, attól a rezonanciától elkezdtek „lefolyni” egymásról az üvegdarabkák. Ott koccantak a padlón a koncert alatt – szívszorító volt. Akkor tudtam, hogy ezt nekem folytatni kell valamikor…
A hit kérdéseit is boncolgatod a (korábbi) munkáidban…
Még egyetemista koromban kezdődött, elsőéves voltam, amikor grafikai feladatot kaptunk szöveg és kép viszonyáról. Akkor nálam, Temesváron csak egyetlen könyv volt, Dante Isteni színjátéka. Gyorsan megcsináltam belőle tíz színt. És jött az ötlet, hogy akkor megcsinálom mind a százat… Közben meghalt az édesanyám, dolgozni kezdtem egy nyomdában, de megcsináltam az egész könyvet, amely végül az államvizsgám lett. Olyan folyamatot indított el bennem, ami aztán nagyon sokáig elkísért, és talán meg is határozta az életemet. A gyász és a környezetem miatt belém ült az a gondolat, hogy ilyen esetben mekkora dolog a hit, hogy aki hisz, annak ilyenkor mekkora menekülés lehet. Meg, hogy egyáltalán mekkora hatalom lehet egy ember életében, és társadalmak épültek rá… Ezután elkezdtem vallási témákkal foglalkozni. Feldolgoztam a Tízparancsolatot, aztán eljutottam a Luther tételeiig. Innen váltottam a konceptuális dolgokra, merthogy nekem nincsen időm hagyományos grafikával foglalkozni.
Mit ad a művésztelep, amiért megéri érte dolgozni?
Képzőművészként nyilván a legelső a művészekkel való találkozás. Óriási dolog, hogy két hétig Szárhegy a világ közepe. Hogy Távol-Kelettől Afrikán keresztül Kanadáig, idehívok bárkit, és eljönnek. És akkor leülsz, és beszélgetsz velük művészetről, filozófiáról, művészetfilozófiáról. Nagyon nagy ajándék, kincs, hogy idejön a világ. És mekkora dolog, hogy nem te halászod össze a potenciális művésztelepi lehetőségeket, hanem te teremted meg. Azt mondom: én vele szeretnék találkozni. És akkor idehívom. Nem nekem kell elmenni a világ túlsó sarkába, hanem őt hívom ide, hogy üljünk le, beszélgessünk itt, hátul. És ez óriási dolog, ezért szervezem a Szárhegyi Művésztelepet: adsz két hét lehetőséget a művészeknek, hogy leüljenek egymással beszélgetni.
Fotó: Magyari Tekla, Ferencz Levente, Ferencz Zoltán
