A beharangozó szerint a tárlat válogatása ablakokat vág az alkotó életművének idősíkjaiba. Az egyik ilyen időablak Kecskeméti 1980-ban, a tihanyi Kiállítóházban rendezett kiállítása, amelynek katalógusához a művészettörténész Néray Katalin írt előszót. Szavai ma is aktuálisak, sőt, ennyi év után hatnak csak igazán.
„A kiállítás mindig számvetés, a kiállító művész és a rendező önálló, megismételhetetlen alkotása. A megoldások közötti választást determinálja a hely és a kiállítótér jellege (jó esetben igazolja a választás helyességét). A kiállításon ugyanis az egyes művek más konstellációban kerülnek egymás mellé, szembesülnek egymással, magyarázzák és kiegészítik egymást, sokszor még alkotójuknak is meglepést okozva. Igazságok és addig csak homályosan érzett vagy megsejtett törvények állnak össze rendszerré. A művek az új szituációban rejtett vonásaikat tárják fel, az összefüggések a kívülálló számára is megvilágosodnak.
(…) Kecskeméti Sándor eddigi tevékenységében három fontos fejlődést előre vivő, tehát progresszív tendenciát lehet megragadni: tárgyakban kifejezve a »gyűrtek«, a »hegesztettek« (…) és az eddigi tanulságokat összegző »legújabbak« csoportját.”
(Kecskeméti Sándor kerámikus kiállítása. Szerkesztette Uzsoki András. Tihany, Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság Kiadványa, 1980)
E három csoporthoz sokadikként kapcsolódnak: a „kivágottak”. A kivágás gesztusa Kecskeméti számára a tér képzésének, kinyitásának elsődleges művészi gyakorlata. Olyan kérdés, amelyet a különböző anyagi minőségekhez intéz: papírhoz, porcelánhoz, samottos agyaghoz, kőhöz, fémhez. E matériák eltérő válaszokat adnak az alkotónak, párbeszédük eredménye változatos formákban ölthet testet. Ám a rendezőelv mindig a tér kinyitása és a vágás mozdulata marad.
A vágás milyensége – az anyagválasztáshoz hasonlóan – rendkívül széles skálán mozoghat. Lehet erőteljes és lendületes, gesztusszerű, lehet apró, orvosi vagy mérnöki precizitású, lehet több mozdulatsorból felépülő, íveket vagy derékszögeket kihasító, kimozdító, és a sokféle éles vágásból végül tépés is lehet.
Ha a kivágott művekről mint szimbólumokról gondolkodunk, akkor a szabadság és a bezártság ellentétpárja juthat először az eszünkbe. A tárlaton szereplő legkorábbi művek az 1980-as évek elején, tehát a rendszerváltás előtt készültek, abban a szabadságot óhajtó korban, amelynek társadalmát szigorúan őrzött rendszerbe kényszerítették. A fémkeretek közé zárt, absztrakt tájképek eredője a havas alföldi síkság, tarlókkal felszabdalt, autóból szemlélt, elsuhanó képe volt. A reliefeket a művész a hódmezővásárhelyi Alföldi Porcelángyárban készítette, ahol azzal kísérletezett, miként tudja kiiktatni a közvetlen beavatkozást az alkotás folyamatában: öntéssel, helyben eszkábált fúrógéppel. A gyári kereteket kívánta kijátszani, és az autonóm művészet szolgálatába állítani. A három darabból álló kompozíciót az itthoni közönség még nem láthatta, külföldi tárlatokon többször sikerrel szerepeltek. Többek között az olaszországi Faenzában 1938-ban alapított, világhírű Nemzetközi Kerámiaművészeti Versenyen (Concorso Internazionale della Ceramica d’Arte – Premio Faenza) 1983-ban.
Az 1980-as évek második felében készített papírobjektek ábrázoló jellegűek: háromszögekbe komponált hegycsúcsokat, hegyvonulatokat, a föld és az ég gyűrődéseit láthatjuk bennük. Az egymás mögé illesztett, kivágott papírrétegek a végtelennek ható svájci Alpok távlatait örökítik meg. Még mindig a rendszerváltás előtt járunk, az alkotót mellbe vágó tiszta lég és szabad tér érzése átsejlik a kompozíciókon. A széria csavarja, egyben a szabadság ellentétpárja, hogy a téma megszületésekor kényszerű bezártság sújtotta a művészt, akit lábtörése akadályozott a mozgásban. Az orvosi váróban kezdte tépkedni a firkapapír vastag tömbjét.
A kivágott porcelán oszlopok mutatják meg leginkább azt a párbeszédet, amelyet Kecskeméti Sándor folytat az anyaggal. Minden apró gesztusát megőrzi az érzékeny matéria. A gránit oszlopok hideg távolságtartása, a pontos, mértani formáik éles kontrasztot képeznek a porcelánból készült plasztikák esetlegességével, megejtő egyenetlenségeivel. Ahogy a színeik is ellentétben állnak egymással: fehér és fekete, nyitott és zárt tér. E művek az ezredforduló környékén készültek, amely hasonlóan feszültséggel teli periódus volt, mint az 1980-as évtized vészterhes, nyugtalan időszaka. Kecskeméti csupán látszólag csatlakozott a posztmodern és a dekonstrukció áramlataihoz, valójában megmaradt a tér kérdéseinek elemzésénél.
A fekete gránitból készült, karcsú oszloptestek hajszálpontos elemekkel, geometrikus spirálokkal, lépcsőkkel áttört, megvágott formái elképesztően bravúros technikai tudásról vallanak. Kecskeméti e művei által bizonyítja, hogy az optikai illúzió mestere is, ugyanis bizonyos szögből szemlélve az oszlopok kivágott részei eltűnnek, és mintha újra egésszé állnának össze a szemünkben.
Az életmű legfrissebb és a megújulásról tudósító alkotásai: az apró papírporcelán reliefek. A művész talán leginkább lírai munkái ezek, melyek a pandémia hullámai alatt készültek, részben annak lenyomatai, impressziói, apró sebei az új kezdetet jelképező tiszta lapokon. A széria darabjait az idén tavasszal, Pécsett rendezett Országos Kerámiaművészeti Triennálén díjazták, újdonságértékük, üzenetük a közönségen kívül a zsűri tagjait is meggyőzte. A leheletfinom megformálású sorozat újszerűsége különösen akkor válik világossá, ha összevetjük az alkotóra leginkább jellemző archaikusan robosztus, rusztikus, tömbökből épített kompozíciókkal.
A Kivágás(ok) című tárlat Kecskeméti Sándor eddigi munkásságának olyan érzékeny és mély oldalát mutatja meg, amelybe eddig ritkán lehetett belelátni. Most a művész teret vágott nekünk hozzá.
Fotók: Hegyháti Réka
Kecskeméti Sándor KES Kivágás(ok) című kiállítása november 24-ig tekinthető meg szerda – csütörtök – péntek 15:00–18:00-ig a K.A.S. Galériaban (1114 Budapest, Bartók Béla út 9.).
