Fotók: Márián Gábor
 

A harmincnégy tervező összesen ötvenegy alkotása között a mindenhol feltűnő, univerzális szívecske motívum teremt kapcsolatot. Az életet jelentő pulzáló szerv, az elcsépelt jelkép, a szeretet/szerelem emoji kezekből formált kis kedvessége, a LIKE, amelyet küldünk. Ott virít egy groteszk mosolyban, egy medve mellkasán, s az infúziós zacskón is.

A huszadik század izgalmas efemer műfaja, a plakát, az új évezredben már sok nekrológot kapott. A megmentésére létrejött Magyar Plakát Társaság számos kiállítással, könyvvel tudta értékeit átmenteni napjainkba – ám közben a plakát észrevétlenül kiállítási műfajjá avanzsált. Ezért különösen örömteli a mostani bemutató: a plakátművészet ezzel visszatér eredeti élőhelyére, mint az állatkertből kiengedett vad, új erőre kap. Sokunk szíve repes a gondolatra: ismét vannak művészi plakátok az utcán!

 
Csakhogy: ez is egy kiállítás. Az itt szereplő plakátok találkoznak az utca közönségével, ám nem funkcionálnak, nem hirdetnek, ha egykor tették, ma már akkor sem aktuálisak. Egy fontos kivétellel, amelyik most is aktív köztük: ez magának a Plakátvárosnak a plakátja, rajta a lazán összetekert plakáttekercs formáz szívet (Sz. Eszteró Anett munkája).
 

Van az itt szereplők között olyan, amely egykor „igazi” plakát volt, azaz működött, ahogyan egy plakát szokott. A műfaj hőskorának emlékét idézi meg Ducki Krzysztofnak a Házibuli című legendás filmhez készült plakátja: éppen negyvenéves, digitális printként újranyomva szerepel, és ma is frappáns (rajta a szív a kulcs motívummal összekapcsolva). Mai példa az „élesben” helytálló plakátra Korolovszky Annának a freeSZFE számára készült munkája, amely egy eseménysor hevében, ahhoz hozzájárulva került egykor a köztérre.

 Van olyan is, amely színházi produkciót (Csordás Zoltán: Liliomfi), van, amelyik kiállítást (Tóth Tamás: Hazádnak rendületlenül, Görgényi István) hirdetett, ha nem is feltétlenül hirdetőoszlopon, hanem beltérben, kirakatban vagy szórakozóhelyen. Vannak erre a kiállításra átdolgozott, egyébként autonóm alkotások (mint Orosz István és Keresztes Dóra saját stílusában készült szívei). Vannak „önmegrendelések”, vagy úgy nevezett „fiktív plakátok”, amelyeknek sosem volt megrendelőjük, ám alkotójuk éppen ezért szabadon dolgozhatott (ilyen például Kemény György plakátja), és vannak teljességgel autonóm művek, amelyek a művészek egyéni gondolatait hirdetik (mint például: „I «3 komposzt”).
 A nagyközönség, amely most az utcán találkozik a plakátokkal, talán leginkább szuverén képi világuktól és a szokatlan üzenetektől hökken meg. Igaz ugyan, hogy ezek a plakátok nem „működnek” éppen, de azon a nyelven szólalnak meg, amelyet a művészi szintű plakáttervezés érlelt ki évtizedek alatt. Most a funkciótól ellépve, street artként jelennek meg. Esztétikájuk is ahhoz közelít, és messze van a szintén az utcára vitt reklámokétól: a szétphotoshoppolt ideálnők, a csillanó fényekkel gusztusossá tett ételek, a filterekkel esztétikussá varázsolt tárgyak glamúros világától.
 Ehhez képest, ami itt megjelenik. az nagyon szabad és eredeti. Mint Basquiat kifejező erejű gyermeki motívumai vagy Banksy tömör képi jelei – hogy csak két nevet említsek, akikkel a street art a nagybetűs művészet szintjére jutott.
 Persze nem mindegyik plakát „street artos”, sőt, semmilyen közös stílusjegyről nem beszélhetünk, és éppen ez a lényeg, a plakát mint szabad, autonóm, egyéni kifejezőforma jelenik meg. Van groteszk, van vicces, van tabudöntő, van játékos és van lírai. A rajz közvetlensége, a meghúzott vonalak spontán gesztusa, a tépett papír esetlegessége, vagy épp a nagyon gondosan kidolgozott, finom kompozíció hat. Megidéződnek régies technikák, mint a kollázs vagy a frottázsolt felületek, rajzok, fametszet és grafika – és különös, de ezek sokkal inkább megragadják a figyelmünket, mint a modern technika varázslatai. A sokféleség miatt persze van, amelyiket szeretjük, és van, amelyiket kevésbé, de egyikük sem sablonos.
 

A Plakátváros projekttel ezek a plakátok visszakapták eredeti közönségüket: az utca népét – amely egész más közönség, mint a kiállítótermeké. Erősebben reagál. Az egyik helyszínen a kiállítás már megrongálódott, van olyan plakát, amelyet letéptek, van, amelyet megpróbáltak lerángatni. Nem tetszett? Felháborított? Vagy valaki haza akarta vinni? Ez is a plakátműfaj létmódjának része: letépik, lemállik, elmossa az eső, „plakátmagányban” ázik. Tehát itt és most mégiscsak újra plakát.

 

A Plakátváros kiállítás két helyszínen látható: a Tolnai Pihenőkertben (VIII. kerület, Tolnai Lajos utca 23.) és a Lónyay utca – Czuczor utca sarkán (IX. kerület, Lónyay utca 28). A tárlatok november végéig tekinthetők meg. A projekt a VIII. és IX. kerületi önkormányzat támogatásával jött létre.