A Műcsarnok tárlata egyszerre tekinthető tudományos retrospektívnek és olyan kortárs képzőművészeti kísérleti projektnek, amely az adatokból kirajzolódó struktúrákat a vizuális kultúra terébe emeli. A kiállítás a hálózatkutatás képi reprezentációinak bemutatása mellett felveti a kérdést, miként válhat a tudományos vizualizáció művészetté.
•Miért ez a cím?
Sokat gondolkoztunk a kurátorral, Mucsi Emesével, hogyan jelenítsük meg a kiállítás tematikáját, végül az Artnet művészeti portálon megjelent esszém címét választottuk. Ez a cím összefoglalja az elmúlt öt év három nagy projektjét, és visszautal a Képlet című könyvre is, amely az adatokon alapuló művészeti gyakorlat egyik első publikálása volt. Azután – jó tudóshoz méltón – önmagamon kísérletezve elkezdtem alkalmazni a saját megfigyeléseimet.
•Milyen művészcsoporttal dolgozik, kik ők?
Két-három éven keresztül kísérleteztem a bostoni műtermemben a szobafestő nagyapámtól rám maradt hengertechnikával, amely azonban limitált lehetőségeket nyújtott, főleg nagy méretekben. Végigjárva a fontos amerikai múzeumokat, azt láttam, hogy sehol nincsenek már egyméterszer egyméteres munkák a falakon, helyettük az óriási méretű képek dominálnak. A művészeti világ ezekre figyel, ezeket szeretik, ráadásul mostanra a gyűjtővilág és a művészeti szakma mindent megtanult erről a médiumról, például, hogy hogyan kell tárolni, restaurálni. Tudtam, ha releváns műveket szeretnék létrehozni, ezt a méretet kell előállítani, amihez nemcsak térre, de segítségre is szükségem van, olyan emberekre, akik értenek a festészethez.
2022-ben tíz művet kellett készítenem egy nagy New York-i kiállításhoz, ehhez kértem fel segítségnek Gresa Mártont, ő pedig – amikor kiderült, hogy egyedül nem győzi – behozta a projektbe a baráti körét: egyetemet végzett, már művészi karrierrel rendelkező, profi művészcsapatot. A kiállítás után elhatároztam, létrehozok egy műhelyt, ahol ugyanazon management, technika és kreatív folyamatok jegyében folytatjuk a közös munkát, amelyet már harminc éve valósítok meg Bostonban. Gresa Márton karrierje közben meglódult, így ő már nincs velünk, de a csapat többi tagja része az óriási kísérletnek. Nagy kihívás sok tehetséges embert egyben tartani, egy cél irányába fordítani a szakmai tudásukat. Szerencsére harmincéves szakmai tapasztalat állt mögöttem a kreatív emberekkel való együttműködésben, s bár nem tudtam, az egyes képek hogyan fognak majd kinézni, de volt vízióm az egészről.
•Esztétikailag ki vagy mi határozta meg, milyen legyen a kép? Csak és kizárólag az adat?
A data csak az ecset. A koncepciót és a kompozíciót többnyire én találtam ki, de sokat építettünk a véletlenekre is és a csapat véleményére. Műteremben, kreatív folyamatok során alakult minden kép. Tényleg nem tudtam, milyen lesz a végeredmény, de három éve az az általános tapasztalatunk, hogy amiket én hónapokkal azelőtt megterveztem, azok közül egy sem működik. Viszont az volt a tanulópénz – rajtuk keresztül léphettünk tovább, és jöttek létre a vállalható munkák.
•Három sorozatra épül a Műcsarnok kiállítása. Ezek miről szólnak?
Minden munkánál meghatározó a forma és tartalom találkozása. Az első sorozat a fake news világát dolgozza fel: hogyan ragadja meg a figyelmünket a social media világában az álhír, amelyre ha egyszer rákattintasz, az algoritmusok attól kezdve azonnal elkezdik rád ontani a hasonló tartalmakat. A sorozatban neonos háttérszínekkel fejeztük ki ezeknek a híreknek a harsányságát és agresszivitását.
Tiltott könyvekről beszél a következő évi sorozat. A művészeti kihívás az volt, hogyan mutassunk meg valamit, ami létezik, mégsem szabad megmutatni. Az információ elrejtését monokróm színekkel és felülhengerléssel fejeztük ki.
A harmadik a személyes adatainkról szól, amelyek alapján a rendszerek nyilvántartanak, itt az én személyes adataimat használtuk. Az amerikai–magyar mobilszámomból és személyi számomból készítettünk óriási hengereket, azokat használtuk a harmadik teremben látható műveknél. Ezek mind önarcképek, rólam szólnak, anélkül, hogy az arcom rajtuk lenne. Az adatok azokból a számokból állnak, amelyek a létezésemet biztosítják a mai online világban. Arany színt is használtunk, hogy hangsúlyozzuk, ma a személyi adat az igazi kincs. Az olyan nagy cégek, mint a Google vagy a Facebook a személyes adatainkat monetizálják, mi vagyunk az új arany, mi gyártjuk nekik a pénzt.
Az utolsó teremben pedig az a velencei molinó látható, amely a 2025-ös Építészeti Biennálé idején a központi pavilon homlokzatán lógott.
•A részvétel a Velencei Biennálén – a könyve alapján – nagyon meg kellett hogy dobja a művészeti karrierjét. Ez valóban megtörtént?
Megnéztük a legutolsó nagy tanulmányomhoz készült kutatásban, konkrétan hogyan változtak azoknak a lehetőségei, akiket beválogattak a Velencei Biennálé programjába, s azt láttuk, az ő karrierjük a rákövetkező években egyértelműen felívelt. A művészeti kiállítások adatbázisai alapján követni lehet, hogy mi történik később két ugyanazon a szinten álló művésszel, akik ugyanolyan típusú kiállításokon, hasonló intézményekben, galériákban állítottak ki, de akik közül az egyiket meghívták a biennáléra, a másikat nem. Azt láttuk, hogy óriási különbség alakul ki, évente két-három kiállítási lehetőséggel többet kap az, aki jelen volt a biennálén. Ez objektív mérésekkel dolgozó közgazdasági módszertan, amit nem mi találtunk ki, csak alkalmaztuk erre a helyzetre.
Az én esetem is igazolja ezt: itt állítok ki Budapesten az egyik legjelentősebb kiállítási helyszínen. De a kísérletemnek nem az a célja, hogy eljussak egy kitűzött karrierpontra, inkább a megszerzett tudás tesztelése, hogy mire kell koncentrálni, hogyan kell navigálni, mire érdemes igent mondani és mire nem. Erre való a Képlet tudása, a kreatív és intézményi folyamatok közül felismerni azokat, amelyek legjobban segítik a haladást, és ignorálni mindazt, amire nincs szükség.
•Magyarországon például melyekre érdemes koncentrálni?
Azokra az intézményekre, amelyek külföldről is értelmezhetők. Ilyenek az úgynevezett Kunsthallék, mint például a Műcsarnok vagy a Ludwig Múzeum, illetve a nemzetközileg ismert galériák – és a kulcsszó itt a nemzetközi. Én Amerikában éltem az elmúlt harminc évben, s bár nagyon büszkén vagyok magyar és székely, mégsem magyar művészként definiálnak. Ahogy tudósként, úgy művészként is nemzetközi vagyok.
•Lehet könnyedén szakmát, szakterületet váltani? Látszólag nagyon nagy ugrás választja el a művészetet a tudománytól.
Nem olyan nagy, mindkettő ugyanaz a kreatív folyamat, hasonló a menedzselése is, csak a médium más. Szeretek olyan dolgokkal foglalkozni, amivel előttem még senki, és ahol a versenytársak megérkezéséig nyugodtan elvagyok. Aztán ha jön a kompetíció, tovább-
lépek. Ez a tudományban is hasonlóan zajlik, ahol a célig hatalmas a verseny. Nekem nem az az erősségem, hogy egy régóta húzódó problémát – amelyet évtizedeken keresztül senkinek sem sikerült – végül én tudok megoldani. Inkább olyan művészeti és tudományos kutatásokat keresek, amelyek fontosak a társadalom vagy a tudomány számára, de még nem nyúlt hozzájuk senki, ám ha megfelelően feldolgozzuk, akkor abból tényleg lehet valami izgalmas. Ilyen a dataizmus, az adatokból készített művészet. A művészek már a hatvanas évektől kezdve dolgoztak adatokkal, de nem koherensen. Most jött el a pillanat, hogy akár egy egész életmű épülhet adatokra. Most az adat képezi le azt a világot, amelyben élünk, ezért a művészetnek is az adatokkal kell dolgoznia, mert ezek határozzák meg a világunkat.
Az egyik fal a kiállításon a Northeastern Universityn végzett kutatásunk eredményeit mutatja be, amelyet Molnár Vera művészettörténésszel végeztünk.
A BarabásiLab tevékenysége nem pillanatnyi ötletelésen alapszik, hanem kutatási tervek alapján illeszkedik az adatalapú művészeti trendbe. A dataizmussal foglalkozók, beleértve Hararit is, mind egyetértenek abban, hogy minden kortárs művész előbb-utóbb szembesül az adatok és azok felhasználhatóságának problémájával. A kortárs művészet kézenfekvő témája az adatokkal való foglalkozás, ahogy a kortárs filozófiában is összekapcsolódik a big data jelenség a fenségessel.
•Más a hálózatépítés a művészetben, mint a tudomány területén?
Nincs objektív mérce a művészetben, amely alapján kimondhatjuk, ki a fontos művész, hanem hálózat-
alapú építkezés zajlik. Ki hol, kivel együtt, milyen intézményekben állított ki, azoknak az intézményeknek milyen a presztízse, ki mit írt róla, és így tovább. Tulajdonképpen az egész művészeti karrier egyféle hálózatépítési folyamat, amely nem véletlenek során alakul. Intézményi, szakmai hálózatok döntik el például, hogy ki állíthat ki a Műcsarnokban, nem egyetlen ember egy személyben. A művészetben különösen erős szerepe van a hálózatoknak, sokkal erősebb, mint a tudományban.
A tudományban a hálózatnak nem az a funkciója, hogy eldöntse, melyik tudós vagy melyik elmélet a fontos, ezt a kísérlet eredménye mutatja meg. A hálózat arról dönt, mivel érdemes most foglalkozni, melyik az a terület, amelybe megéri financiálisan és intellektuálisan befektetni. A tudományban a kísérletek eredménye segít a döntések meghozatalában, a művészetben a kísérlet nem releváns, ott a hálózat ereje számít.
•Amikor Ön érettségizett, felmerült, hogy esetleg a Képzőművészeti Egyetemre jelentkezik?
Romániában, ha az ember nem jutott be az egyetemre, akkor másfél évre el kellett mennie katonának. A Képzőművészeti Egyetemre körülbelül tíz év felvételizés után lehetett bejutni, atomfizikára viszont azonnal felvettek.
Amerikában huszonhét éves koromtól tanítok egyetemen, ahol minden tanár lehetőséget kap ingyenesen felvenni kurzusokat. Végigjártam jó néhány képzőművészeti képzést, és az ott tanultakat vittem be a labor munkájába. Ennek a terméke lett a huszonöt éves évfordulónkon rendezett Ludwig Múzeum-beli kiállítás, ahol azokat a 2020-ig készült munkákat mutattam be, amelyek tudományos motivációval és kontextusban, de képzőművészeti eszközök és gondolkodás segítségével készültek.
fotók: Műcsarnok / sajtóképek.
A képlettől a képig | A dataizmus művészete – Barabási Albert-László kiállítása május 10-ig tekinthető meg a Műcsarnokban (1146 Budapest, Dózsa György út 37.).
