•Hogyan került kapcsolatba a szobrászattal?
Kisgyerekkori emlékeim között szerepel, hogy nagyon sokáig néztem egy szobrot, és lenyűgözött, ahogy a fény a formákon mozgott, mialatt körülötte sétáltam. Később, amikor a testvérem a Kisképzőbe járt, megtetszett a szabad, kreatív légkör, ami az iskolát jellemezte. Én is oda jelentkeztem, fotó szakra vettek fel, de mint később kiderült, ez nem állt igazán közel hozzám. A fotólabor sötétje és a vegyszerek nem az én világom, de már akkor is bejártam a szobrász szakra mintázni, nagyon élveztem a szobrászat taktilis, manuális jellegét. A Kisképző szobrászképzésén volt egy verseny, amelyen a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanárai zsűriztek: Farkas Ádám, Körösényi Tamás, Jovánovics György. Ez akkor nagy dolog volt, én pedig viaszból mintázott kis lófiguráimért különdíjat kaptam. Így döntöttem el, hogy ezen a területen tanulok tovább.
•Az egyetem után még doktori fokozatot is szerzett. Mi vonzotta a DLA-képzésben?
Nem akartam akadémiai babérokra törni, a gyakorlatot tartom a legfontosabbnak, de az elméleti kutatás és a doktori képzés segít az alkotóknak kívülről rátekinteni a művészetre. Doktori témám kulcskérdésen alapult: a kortárs szobrászat fogalmának és határainak tisztázásán, amit szobrászként fontosnak tartottam végiggondolni. Ebben az időszakban szabadon dolgozhattam, inspiráló környezetben és közegben. Főként a kutatásomhoz kapcsolódó interjúsorozat beszélgetései jelentettek sokat számomra.
•Mi lehet annak az oka, hogy a szobrászat kortárs fogalma ilyen bizonytalan?
A művészet határainak kitágítása és megkérdőjelezése ma már a művészettörténet része, nem új keletű jelenség. Mondhatjuk, hogy a festészet és a szobrászat is elérte a maga végpontját, mégis továbbra is él és virul. Disszertációmban ugyanakkor fontosnak tartottam leszögezni: attól, hogy egy műalkotás háromdimenziós, még nem szobor. A szobrászatnak sajátos esztétikai rendszere van, amelyben fontos a tömeg- és a térkezelés s a megformálás. Szerintem egy szobor esetében sokkal fontosabb az a kérdés, hogy „milyen?”, mint az, hogy „mi?”. A megvalósítás, az akár alig észrevehető eltérések lényegesebbek, mint a koncepció. Én sem csak szobrokat csinálok, s a befogadás szempontjából fontos tudni, hogy milyen műfaji szempontok szerint érdemes közelítenünk egy-egy alkotáshoz.
•A szobrászat kapcsán gyakran monumentális alkotásra gondolunk. Az Ön művészetében viszont a 2000-es évek vége óta még a nagy méretű plasztikái esetében is meghatározó az apró figurák beemelése, sokszor elrejtve. Miért használja ezt a léptéket?
Engem nem a monumentális formák, hanem a tér érdekel, annak strukturálása, hatása, a térérzet alakítása. Kis figuráim köré gyakran komponálok nagy formákat, hogy a néző az apró alakkal rokonszenvezve, a térélményt annak szemszögéhez igazítva, azt a valóságosnál sokkal nagyobbnak érzékelje. Ez egyfajta kiszolgáltatottság érzését kelti, az ember kicsinysége jelenik meg ezáltal. A kis figurák így viszonyítási pontokká válnak, amelyekhez képest minden kitágul.
•Több kimondottan helyspecifikus műve van, amelyek erősen installatív jellegűek. Mikor kezdte el vonzani ez a megközelítés?
Ha van rá lehetőségem, akkor egy adott térre hozok létre műalkotásokat, így gondolkodom az egyéni kiállításaim kapcsán is. 2011-es Perem című kiállításom például helyspecifikus szobor volt, amelyet a Parthenón-fríz Teremre terveztem. Ehhez a műhöz a római Palazzo Barberini egyik hatalmas terme adott inspirációt, amely teljesen üres, így a látogatók figyelme csak a mennyezetfreskóra irányulhat. A kiállításomon ez úgy köszönt vissza, hogy csak a falon, egy sávban helyeztem el kis méretű figurákat, amelyek szinte elvesznek a távolságban. Közelről szemlélve azonban apró részletek, történetek bontakoztak ki. A léptékkel, a valóságos és a megidézett terekkel, a közeli–távoli nézetekkel való játék számomra nagyon izgalmas eleme a szobrászatnak.
•Szobrai témájaként gyakran választ hétköznapi tárgyakat, amelyeket kifordított vagy szürreális szituációkban ábrázol. Ezek között vannak visszatérő motívumai: kanál, kanna, ház, egy tipikus táj. Ezek szimbolikus jelentéssel bírnak, vagy a formák variációi érdeklik?
Itt is a léptékváltás játéka izgat. Talán a kanalakkal csináltam ezt először, amikor tájábrázolásokkal ötvöztem őket. Nem tudatosan dolgoztam, egyszerűen hatott a fantáziámra az, ami körülvesz és formailag izgalmas, de jellemzően utólag gondolom végig a választásaimat. Szeretek felismerhető elemeket átértelmezve használni, kiforgatni az eredeti nézőpontokat, amihez többször felhasználtam már talált tárgyakat is. Gyakran alkalmazok például edényszerű formákat, amelyek szobrászati szempontból a héjszerűségük miatt ragadtak meg. Izgalmas, hogy ezeknek van belső terük és külső formájuk is. Ezt sokszor a tájjal hoztam összefüggésbe, hiszen a héjhoz hasonlóan, annak is a felszínét látjuk. Formáim sokszor nyitottak vagy üregesek; inkább csak keretezik, hangsúlyozzák, kiemelik a teret. Ez személyes indíttatású: nekem nagy szükségem van a térre és a levegőre, mondják is a szobraimra, hogy levegősek. A tér maga a szabadság, a lehetőség, ami az élet esszenciája.
•Az interaktivitás több művében is visszaköszön, ahogy a játékosság is. Miért fontos az Ön számára ilyen módon nyitni a nézők felé?
Az Egem 2 például természetes környezetbe elhelyezett fülke, amelyből a néző egy kivágaton keresztül kémlelheti az égboltot, mint egy városi lakásból kitekintve, ahol az épületek keretezik a látványt. A Golyógurító szobrom esetében a címben foglalt konkrét játékra invitálom a befogadót. Számomra az alkotómunkában lényeges, hogy önfeledt, gyermeki állapotba helyezzem magam. Az interakcióra hívó szobrok esetében ezt a gyerekekre jellemző nyitottságot és kíváncsiságot szeretném a nézőben is felébreszteni. Ezért lehet sok szobromba belemenni, ráülni, taktilisen megtapasztalni vagy nyitni-csukni. A befogadó fizikai bevonása olyan jellegzetessége a szobrászatomnak, amelyet a napjainkban meghatározó virtuális élmény nem tud pótolni, hiszen saját testünk megélése azalatt szinte teljesen kikapcsol.
•Ebbe a gondolati ívbe illeszkedik a 2023-ban Kun Éva szobrászművésszel közösen megvalósított Vendégség című közösségi mű is. Mik voltak a tapasztalatai ennél a projektnél?
Itt megemlíthetem a Szóvirágokat is, amely a Vendégséghez hasonlóan a Ferencvárosi Önkormányzat Public Art pályázatára készült, egy évvel korábban. A pályázat lényege, hogy a köztéren ideiglenesen elhelyezett művek és az arra sétálók között valós interakció jöjjön létre. A művek és a befogadó közötti kapcsolódás elősegítése, estleges alternatív csatornák keresése már régóta érdekelt. A Szóvirágoknál nyelvi játékon keresztül próbáltam bevonni az arra járókat. Olykor, mikor kimentem a helyszínre, nagy élmény volt nézni, hogyan fedezik fel a művet az emberek, s beszélgetni velük. Mikor a következő évben Kun Évával dolgoztunk, mindketten úgy éreztük, hogy a projekt két hete alatt végig jelen kell lennünk a köztéren. Így jött az ötlet, hogy a mi segítségünkkel a mű alapanyagául szolgáló rongylabdák elkészítésében és akár a naponta újrarendezett mű alakításában is részt vehessenek az arra járók.
Szóvirágok (részlet) köztéri installáció, 2022 Kerekerdő Park, Budapest Fotó: Cseh Lili
• A Baguda művészcsoportban is közösségszervező szerepet vállalt. Miért tartja fontosnak ezt a fajta egymást támogató, baráti és szakmai szerveződést, amikor napjainkban a művészek jellemzően egyénként építik a karrierjüket?
Alkatilag közel áll hozzám a csapatszellem, és egyre erősödött bennem a küldetéstudat is, hogy az alkotáson kívül is tegyek valamit a kortárs szobrászatért. A Baguda magja a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szövődött baráti társaság. Egyetemista koromban, a 2000-es évek elején felnéztem azokra az alkotókra, akik ma a Bagudába tartoznak, ők voltak a legprogresszívebbek a hazai szobrászati színtéren. 2011 óta folyamatosan szervezünk művésztelepeket Nagyatádon, és volt néhány közös kiállításunk is.
Három évvel ezelőtt vetettem fel, hogy legyen egyesületünk is. Azért döntöttem így, mert lassan láthatatlanná kezdtek válni ezek az alkotók, miközben szobrászat címszóval egyre több elrettentő példával találkoztam.
Eddig bejött a terv: az egyesület megalakulása óta több időt töltünk együtt, évi több kiállítást és szakmai programokat szervezünk, ami mindenkit inspirál a csoporton belül. Nagy öröm számunkra, hogy az aqb 4D Space-ben 2024-ben rendezett Hipnopompika című kiállításunk után már a júniusban esedékes következő kiállításunkra készülhetünk az Einspach Galériában.
Úgy gondolom, a Baguda Egyesület nagyon jó válaszokat és példákat képes adni a szobrászat kortárs lehetőségeire, és olyan üzeneteket közvetít, amelyeket fontos megmutatni a világnak.
Képek: A művész engedélyével.
