Milyen reflexiók működtetik művészetedben vonzódásodat a szürrealizmushoz?
Képeim kiindulópontja többnyire valamilyen álom vagy a tudatalattiból közvetlenül a felszínre bukkanó emlék. Az álmok is a valóságból táplálkoznak, valós gondolatokból, amelyek a tudatalattiban elnyomva lappanganak. Vagy megtörtént eseményekből, amelyeket nem dolgoztam fel. A felszínre törő emlék hatása alatt indul el nálam az az asszociatív folyamat, amelynek során további, valamilyen módon kapcsolódó emlékek idéződnek meg bennem. Művészi praxisomban rendszeresen és tudatosan építek képzettársítási folyamatokra. Ilyen folyamatok kapcsán jönnek létre ezek az emléktársítások, amelyek végül kirajzolják az adott festményen ábrázolt elemek összességét. Emiatt érdekes számomra minden olyan kifejezési forma, ami utat enged a közvetlen tapasztalati világon túlmutató gondolatoknak. Érdekel, hogy miként lehet az álom és az emlékezés mechanizmusát vizuális eszközökkel érzékeltetni. Jelenlegi sorozatom központi eleme egy szökőkút-motívum, amelyet többek között azért találok érdekesnek, mert a működésében is követi azt a folyamatot, ami egy-egy gondolatfoszlány felszínre törésekor bennem játszódik le. A feltörő emlék, mint a víz, magasba szökell, majd visszahullik a medencébe, ahol újból keveredik a gondolatok összességével. Majd az ember elméje ismét berántja és átrágja a gondolatfoszlányt, és az ismét visszahullik, mindig újabb formában. Ahogy emlékeink is mindig új formában jelennek meg, s váratlan pillanatokban törnek elő.
Mit jelent számodra ember és természet kapcsolata?
Az ember a természet részeként az összes többi létezővel együtt van jelen a világban. Ha természetként tekintünk mindenre, amiből a fizikai világ összeáll, akkor talán mondhatjuk, hogy a természet mindig létezik, azon belül az ember viszont csak egy stáció. Én legtöbbször ezt az ember nélküli, prehisztorikus állapotot keresem a tájban. Olyan nézőpontokat keresek, amelyeknek fókuszába nem esik bele az ember alkotta környezet. Az általam megjelenített természet végső soron a valóságból táplálkozik (hiszen nem is tudna máshonnan), viszont abban az értelemben fiktív, hogy egyik sem azonosítható be konkrét földrajzi helyként. Olyan idealisztikus tájak megalkotására teszek kísérletet, amik az általam látott tájak összességéből forrnak össze.
A fikció alapját számodra tehát mindig a valóság képezi?
Azt hiszem, nem tudok olyan dolgot elképzelni, aminek ne lenne legalább egy porszemnyi része, amit a valóság inspirált. Persze ez azt is jelenti, hogy később ez saját belső szűrőn megy át, sokszor újra és újra. Néha olyan ez számomra, mintha minden tapasztalásomat és élményemet bedobnám egy papírmegsemmisítőbe, majd a felszelt részeket a kifejezni kívánt érzet érdekében állítanám össze újból egésszé, ezáltal teljesen új rendszert létrehozva.
Alkotásaid terében a képzelet belső, intim terei, azok részleteinek vizuális ábrázolása, illetve a valóságos táj milyen összefüggésben állnak egymással?
A képeimet konstruáló dobozszerű terek legtöbb esetben valamilyen táj felé nyílnak meg. Ezek a tájak, ahogy fentebb említettem, inkább fiktívek és csak részleteikben tartalmaznak valóságot. Valóság inspirálta elemekből épülnek fel. Számomra ezek az idealisztikus tájak menekülési lehetőségként jelennek meg a képeim hátterében. Időtlenséget sugallnak, és a változatlanság érzetét hivatottak kelteni, azzal a belső térrel szemben, amely viszont érzékelhetően folyamatos változásban van. Menekülési útvonalként szolgál a tekintetnek is, ahova az a sűrű és ingatag térből kifutva megpihenhet.
Azáltal, hogy felrúgod a konvenciókat, akár a perspektíva szabályainak felforgatása által, megkérdőjelezed a világ megértését?
Inkább azt mondanám, hogy másik nézőpontból igyekszem láttatni a dolgokat. A perspektíva szabályrendszerének kitágításaként tekintek erre. Mert összességében a képeimre mégiscsak igazak azok az állítások, hogy az előtérben elhelyezkedő dolgokat nagyobbnak, míg a háttérben lévőket pedig kisebbnek látjuk. A szabályok laza értelmezése teszi lehetővé számomra, hogy megjeleníthessek olyan képzeletbeli helyeket, amelyek egyértelműen új tapasztalásokat jelentenek a nézőnek.
Vallod te is, ahogyan a pop art – mint reakció – vallja, hogy a kortárs művészetnek nincsenek szabályai?
Nem gondolom, hogy nincsenek szabályai. De közben mégiscsak lehetetlennek és értelmetlennek találom egy szabályrendszer felállítását. Minden felrúgott szabály érvényes lehet, ha megfelelő indok van rá. És szerintem a művészeten belül mindent meg lehet és meg is szoktak indokolni. Számomra érdekes kérdés, hogy ehhez például a festészeten belül szükség van-e kiegészítő magyarázatra, vagy képes-e a befogadó csupán a saját érzékeire hagyatkozni és azon keresztül megérteni a műalkotást.
Mennyire fontos számodra az alkotói folyamat során a szubjektív, személyes benyomás?
Nagyon fontos. Azáltal, hogy a képeim is teljes mértékben személyes jelenségeket, élményeket járnak körbe, megkerülhetetlen a saját személyes benyomásaim, a dolgokról való szubjektív gondolataim életre hívása.
Munkáid nagy része olyan konstrukció, amelyben minden elem egymástól függetlenül, ugyanakkor az egészhez viszonyítva is egyfajta többrétegű szimbolika hordozója?
Igen, ez fontos jellemzője a munkámnak. Legutóbbi sorozatomnál szinte személyes legendáriumot alkottam meg. Sok, általam ábrázolt elemhez személyes viszony fűz, és sok esetben konkrét történet csatolható hozzájuk. Vannak olyan tárgyak, amelyeket újra és újra megjelenítek a képeken. Ezek a visszatérő elemek legtöbbször személyes szimbólumokként vannak jelen. Az eredeti, hétköznapi értelmezés mellett egyéni jelentéseket hordoznak és többféle érvényes értelmezésük is létezik. Az ilyen alkotóelemek összessége ad ki olyan komplex egészet, ami talán lehetővé teszi, hogy a néző a műalkotás egyre mélyebb rétegeibe hatolhasson. Különböző kontextusokban, időszakokban más-más értelmezések is létrejöhessenek, és ezáltal az adott kép az időtlenség tulajdonságával ruházódjon fel.
