•Kucsora Mártát képviseli, és az új helyszínre költözött Art Factory nyitókiállításának is Ön volt a kurátora. Mi az, amit most Budapesten meg akart mutatni?
A tematikus kiállítás a Torzítások címet viselte, és az általam képviselt művészektől állítottam ki munkákat. A tárlat – tételmondatok helyett – friss digitális művészeti válogatással reflektál a jelenkor összetett kihívásaira. A művészet a valóság taktikus torzításával fejezi ki saját igazságait, így válik a korszellem fragmentált, töredékes tükörjátékává. A XX. századi technológia fejlődése demokratizálta ugyan az új eszközökhöz való hozzáférést, de a művészek dolga továbbra is a kritika és a kísérletezés. Canyon Castator, Zach Gage, Cate Giordano, Gracelee Lawrence, LoVid, Ryder Ripps, Sally Smart, Frank Wang Yefeng munkáit hoztam el. A magyar művészek közül Barabási Albert László és Kucsora Márta szerepelt
a tárlaton, mert velük dolgozom.
•Mennyire követi, hogy mi zajlik Magyarországon a képzőművészetben?
Szinte egyáltalán nem követem, csak esetleges betekintésem van. Amikor Budapesten vagyok, megnézek néhány kiállítást, galériát. Pár éve Lukács Viola elvitt néhány művészhez, műtermekbe, galériákba. Nemes Mártonnal New Yorkban találkoztam, és az Everybody Needs Art fiatal galériásával, Bencze Péterrel is tartok kapcsolatot, de nincs átfogó képem a mai magyar képzőművészetről.
Korábban több alkalommal előfordult, hogy amikor megpróbáltam mélyebben belelátni a magyar szcéna működésébe, s eljutottam egy művészhez, aki az egyik érdekszférába tartozott, hirtelen mindenki mást kiiktattak a látóteremből.
A Budapest Art Factory művészeit azért ismerem, mert amikor meglátogatom Mártát, benézek a többi műterembe is. Ők pontosan azt teszik, amit szerintem mindenkinek kellene: függetlenek, önállóak, de összetartanak, támogatják egymást. A közösség fontos, különösen most, amikor a művészek egyre bizalmatlanabbak a művészeti világ kereskedelmi oldalával. Mi úgy kezdtük a galériát, és a mai napig ehhez próbáljuk magunkat tartani, hogy hosszú távú kapcsolatban gondolkodunk a művészeinkkel, bár ez ma már nem korszerű, mert a művészet is piaci áruvá vált, ma már a siker egyetlen mércéje az eladások száma. Ideig-óráig léteznek összetartó csoportok, de abban a pillanatban, amikor valaki elindul felfelé, a társulás azonnal felbomlik. Az igazi probléma az, hogy a kiélesedett verseny olyan embereket is vonz erre a területre, akiket a művészeti oldal már szinte egyáltalán nem érdekel.
•Meghatározható-e ennek az új világnak a kezdőpontja, amióta csak a sikeres eladás számít?
Hosszú folyamat volt, de tíz-tizenöt éve már általános. Amikor mi kezdtük, a galériáknak abszolút pozitív szerepük volt, minden múzeumi megnyitóra meghívót kaptunk, az embereket érdekelte a művészet. A galériának az volt az érdeke, hogy kineveljen egy művészt, és együtt dolgozzon vele a sikerért. Most, abban a pillanatban, amikor egy művész ára elkezd emelkedni, a nagy, tőkeerős galériák elcsábítják. Régen az éppen sikeres művész tartotta fenn az egész galériát, így engedhették meg maguknak a galériák, hogy új alkotókat fedezzenek fel. Ezt kiirtották. A másik jelenség, amit nem tudok másképp megragadni, csak úgy, hogy stílustalan lett az egész művészeti világ. Azelőtt több úton, többféleképpen lehetett közlekedni a szcénában. Valakit a kultúra érdekelt, mást a pénz, megint másvalakit a művészettörténeti érték. Abban a pillanatban, amint sok pénz áramlott ide, minden megváltozott. Először csak a piramis csúcsán gazdagodtak meg korábban soha nem látott mértékben a művészek, kevesen tudtak tisztán csak ebből megélni, mert ahhoz ismerni kellett gazdag embereket, galériákat és az egész szisztémát. Mostanra kemény üzletemberek, opportunista művészek, ügyeskedők özönlötték el a piacot, mert látták, pénz van benne.
•A Postmasters Galériának miként sikerült fennmaradnia ebben a rendszerben?
Speciális modell szerint dolgoztunk. A galériák általában úgy tudtak sikeresek lenni, hogy specializálódtak egy korosztályra, egy stílusra vagy egy mozgalomra, és addig, amíg az ment, vitte őket. Minket az mozgatott, hogy része, sőt alakítója akartunk lenni a kulturális folyamatoknak, új jelenségek felfedezésére vágytunk. A kortárs kultúra iránti kíváncsiság miatt mindig eklektikusabb programunk volt, és minden részének megvolt a közönsége, mi pedig nem akartunk egy irányba elköteleződni. Olyanok jöttek hozzánk, akik hasonlóan viszonyultak a jelenhez, különböző művészeink közönsége pedig nálunk találkozott.
Mi nagyszerű szellemi háttérrel és a túlélés ösztönével, nagyon szerencsés pillanatban érkeztünk Amerikába 1980 körül. Új korszak kezdetébe csöppentünk, amikor az addig stagnáló galériás világot hirtelen egy új generáció energiája robbantotta fel. A világ éhes volt az új művészetre.
Sokáig legerősebb kapcsolataink múzeumokkal alakultak ki, akik figyelték a mi felfedezőmunkánkat, és folyamatosan vették tőlünk a különböző művészek alkotásait.
A kilencvenes években megjelent a komputer, hatalmas változást hozott, megváltoztak a munkamódszerek, és természetesen a művészek felfedezték, mint egy új eszközt, majd médiumot. Aztán jött az internet, és újfajta ‘globális’ művészi közösségeket alakított ki. Figyelemmel követtük ezt a folyamatot, elkezdtünk digitális és network művészettel foglalkozni, de inkább kulturális, mint technológiai szinten.
Nem mondhatnám, hogy a művészeti világ piaccá alakulása kedvezett volna nekünk. Még emlékszem, amikor a művészek a vásárok közelébe sem akartak menni, mert úgy tartották, az üzletnek nincs köze az igazi művészethez. A mai művészek úgy mesélik el, hogy ott voltak egy vásáron, és sikeresen eladtak valamit, mintha az lenne a csúcs. De mint mondtam, minket a kortárs gondolatok, jelenségek érdekelnek. Úgy érezzük, hogy az új, nomád modellünk alkalmazkodik a mai valósághoz.
•Most hogyan néz ki a művészkörük?
Nincs sok híres művészünk, mert egy idő után elviszik őket tőlünk, vagy kísérletező emberek lévén, ők mennek más területre. Sok művészünk aztán visszatér, de valójában mi nem a művészek, hanem a témák felől indulunk el, az állandóan megjelenő új témákra keresünk olyan művészeket, akik ezekkel foglalkoznak.
•Melyek a most érdekes témák?
Mindig vannak aktuális érdekességek, de bennünket nem feltétlenül a legpopulárisabb témák vonzanak.
A Covid alatt két gondolatkör merült fel: a magányosság és a világ érthetetlensége, kiszámíthatatlansága. Valószínűleg az absztrakció fejezi ki legjobban ezt az érzést, mert megérteni nem lehet. A technológia pedig olyannyira áthat mindent, hogy ezért került fókuszba a digitális művészet. Többek között ezek a témák kerültek előtérbe azon a kiállításon is, amelynek
a kurátora voltam.
•Említette, hogy a múzeumok szerepe is megváltozott. Mit jelent ez?
Korábban a múzeumok gazdaságilag függetlenek voltak, művészeti programalakítás és kurátori szempontból pedig különösen önállóak. Ha valakit érdekelt a művészet, pénzt ajándékozott egy művészeti intézménynek, támogatta, eljárt a fogadásokra, de a működésbe semmi beleszólása nem volt, a vezetők és a kurátorok hozták a döntéseket. Ez vonatkozott az állami támogatásra is. A gyűjtők sem anyagi érdekeltségek miatt adományoztak, hanem általában a működést, a kultúrát támogatták. Szóval a múzeumok nagyon erős, független pozícióban voltak, ám elkényelmesedtek. Egyre gyakrabban küzdöttek anyagi problémákkal, senkit nem érdekelt, hogy mennyibe kerül a fenntartás, a művészeti szabadság jegyében rendre túllépték a kiállítások költségvetését. Hiányoztak a menedzserek, a gazdasági szakemberek. Amikor aztán csődközelbe kerültek, elkezdték gazdasági alapon vezetni az intézményeket, és a finanszírozók megérezték a hatalmukat. Eközben a gyűjtők is rájöttek, hogy a támogatás fejében megmondhatják, mire adnak pénzt és mire nem, beleszólhatnak a műtárgybeszerzésbe és a kiállításrendezésbe. Szép lassan mindenki rájött, hogy itt pénzről, sok pénzről van szó. Vagyonos gyűjtők az összefonódások révén el tudták érni, hogy az általuk kedvelt művésznek nagy presztízsű helyen legyen kiállítása, ahová kölcsönadták a gyűjteményük darabjait, melyek már a zárásra megduplázták az értéküket. Mindez odáig ment, hogy új emberek kerültek a múzeumok élére és a kurátori pozíciókba is. Utóbbiak főfoglalkozása lett a gyűjtők kedvében járni, nekik szóló eseményeket szervezni – pénzjáték terepe lett a múzeum.
Átalakult a galériák szerepe is, a nagy galériáknak hirtelen sok pénzük lett, mert minden sikeres művész náluk kötött ki. Rájöttek, hogy van egy csomó milliárdos, akinek semmi sem számít, és elkezdték manipulálni a gyűjtőket, a múzeumokat és a művészeket is, egy ideig ők voltak a központban, adományoztak, biztosítást, katalógust fizettek. Ma már a galériák ideje is lejár, és olyan superbrandek befolyásolják a piacot, mint például a Louis Vuitton. A Louis Vuitton Foundation párizsi Rothko-kiállítása horribilis költségekkel jár, ezt senki más nem tudná előteremteni.
Persze ez csak az én verzióm. Hiszek benne, hogy előbb-utóbb a kultúra újra közvagyonná válik és visszanyeri függetlenségét. Úgy húsz-harminc év múlva, és nem vagyok biztos benne, hogy én még megérem.
•Sikeressé lehet-e tenni világszerte ma egy kelet-európai vagy magyar művészt?
Kelet-Európát mint régiót nem ismerem, csak a lengyel és magyar helyzetről van némi fogalmam. Ahhoz, hogy a világot érdekelje a magyar művészet, a magyar művészetnek is érdeklődnie kellene a világ iránt. Amíg tartott a szocializmus, érdekes volt, mi történik a vasfüggöny mögött, azután a művészi teljesítmény számított, most pedig a szuper marketing.
Mint mondtam, nem követem módszeresen az itthoni művészeti életet. Személyes benyomásom az, hogy az egész struktúra nemigen változott. Belterjesnek tűnik, ahol a belső érdekek dominálnak, mindenki a saját gesztenyéjét igyekszik kikaparni. Az a hatalmas nyitás és expanzió, amelyből több nagyszerű generáció teremtődött a nyolcvanas-kilencvenes és a korai kétezres években, s amelyből még ma is él a piac, itthon nagyjából kimaradt. Úgy tűnik, a legtöbb művész még mindig valamiféle külső támogatásra számít. Nem tudom, mennyire alkalmasak a mai kegyetlen piaci versenyre. Ma minden nehezebb, a nagy galériák nem kockáztatnak, „bejáratott”, húsz év alatt stabilizálódott művészekkel dolgoznak, akár úgy is, hogy ellopják őket egymástól. A legtöbb művész jelenleg önmagát menedzseli, vagy felvesz egy ügynököt, akinek csak az ő karrierépítése a feladata. És természetesen van pár tehetség, akinek szerencséje van.
A gyűjtők kilencven százaléka ma már művészeti/gazdasági tanácsadókkal egyeztet, mert egyrészt nem értik, hogy pontosan mi is történik a piacon, másrészt nincs idejük rá, viszont a műtárgyvásárlás számukra elsősorban befektetés.
Nem a művészettörténeti ismereteik határozzák meg a művészeti tanácsadók értékét, hanem a kapcsolatrendszerük. Larry Gagosian galériáiban például mindenütt a helyi leggazdagabb körök rokonai dolgoznak, mert ők, mint körön belüliek, elérik a potenciális vevőket, és értik a gazdag emberek nyelvét.
Talán a legklasszikusabb történet azé a kínai művészeti tanácsadóé, aki milliókat keresett értékesítési jutalékából. Amikor megkérdezték tőle, hogyan fedezi fel az új művészeit, azt válaszolta: “I google it.” Mert új művészt bármikor találni az interneten, de a gazdag vevőt személyesen kell ismerni.
Nyitókép: Egressy Orsolya
