Hogyan született a Bura Galéria?
Három éve a Roma Parlament azért alapította, hogy kiállíthassa évtizedek alatt felhalmozott képzőművészeti kollekcióját. A galéria eleinte az előző generációk művészeinek munkáit, a Roma Parlament több mint kétszáz műalkotásból álló gyűjteményét állította ki. Később önálló kortárs tárlatokat is tartottak. Tavaly tavasszal, miután hazaköltöztem Máltáról, képzőművészként nekem is volt ott egy kiállításom, majd felkérést kaptam Horváth Aladártól, a Roma Parlament elnökétől, hogy vezessem a galériát. Mivel 2016-ban végeztem a Képzőművészeti Egyetemen, aktív képzőművész vagyok, festek, különböző konceptuális munkáim vannak, és több nívós kiállításvan már mögöttem, alkalmasnak tartott a feladatra. Miután elvállaltam, szóltam két jó barátomnak, Fedorkó Boglárkának és Lakatos Nikolettának, hogy szervezzük meg együtt a galéria működését. Bár jelenleg informális művészeti csoportként alakítjuk a galéria életét, van víziónk arról, milyen szerepet akarunk betölteni, és annak megfelelően megújítottuk a galéria arculatát.
Mi a víziójuk, mik céljaik a Bura Galériával?
Úgy látjuk, van a művészeti szcénában a progresszív roma nézőpontú művészet számára még betöltetlen kulturális szerep. Szeretnénk részt venni abban a diskurzusban, amelyet a művészet eszközeivel lehet művelni, és valamilyen módon körbejárhatjuk a romák helyzetének kérdését a társadalomban és a kultúrában. Több budapesti intézmény is foglalkozik a roma kultúrával, akik nagyon jó munkát végeznek, de a progresszív irányzatnak ritkábban jut hely. Amikor progresszív roma művészetről beszélek, arra gondolok, hogy ez nagyon erős kritikai attitűddel rendelkező művészet. Nemcsak a romákat érintő problémákra, hanem az egész társadalom gondjaira reflektálunk a művészet eszközeivel.
Vajon be lehet-e tagolni a roma művészeket az amúgy is elég zárt magyar képzőművészeti szcénába?
Azt hiszem, elsődleges feladatunk, hogy az emberek a roma művészekre ne homogén csoportként gondoljanak. Hogy sikerül-e betagozódniuk a magyar kulturális életbe? Egyéni életutak vannak, s a siker nagy mértékben függ a képzőművészeti közeg nyitottságától is. Például az első kiállításunk Te nem vagy olyan címmel feminista kiállítás volt, négy fiatal művésznő – Balázs Kitti, Galyas Denerák Dóra, Horváth Anita, Takács Zsófia – mutatta be a műveit. Mindegyikük a pályája elején tart, itthon vagy külföldön részesültek művészeti oktatásban. Az utóbbi években úgy láttam, hogy van szándék rá a magyar művészeti közegben, hogy egyéb társadalmi problémák mellett a romákat érintő problémákat is bemutassák a tárlatokon. Ilyen volt a Ludwig Múzeumban a Vigyázat törékenyek című kiállítás, vagy a tavalyi Art Marketen is megnyilatkozott egyféle roma fókuszú szemlélet.
Erre a fontos témára sokan érzékenyek és kíváncsiak, amit a legutóbbi kiállításmegnyitónk is bizonyít, ugyanis nem fértek be az emberek a galériába, ezért a szakadó eső ellenére kint várakoztak.
Tapasztalataim szerint, amikor a roma téma felmerül, a kurátorok reflexszerűen csupán pár névre gondolnak, mert őket ismerik, például a női témák kapcsán Oláh Mara Omarát. Kétségkívül jó választás, de nagyon kell vigyáznunk arra, hogy „ne használjuk el” ezeknek a művészeknek a nevét. Ha sikerül a már említett négy művésznőt beemelni a művészeti közegbe, akkor rögtön vannak újabb példák, lehet velük folytatni a diskurzust.
Pályafutása során Ön vagy a környezetében lévő roma művészek tapasztalták-e, hogy kifejezetten a származásuk miatt hátrányos megkülönböztetésben részesültek a művészeti életben?
Persze, abszolút. Erre mindenki másként reagál. A magyar társadalomban azok a nők, akik művészeti, tudományos vagy bármilyen szakmai téren dolgoznak, be tudnak számolni az őket ért hátrányokról, ahogy egyéb társadalmi csoportok is. Nem csinálhatunk úgy, mintha nem létezne a rasszizmus jelensége. Egyszerű, ha a rasszizmus nyílt formáját tapasztaljuk meg, de a bújtatott, ki nem mondott, csak éreztetett rasszizmust nehezebb detektálni.
Honnan tudja, hogy bújtatott rasszizmusról van szó, és nem egy rossz tapasztalat okozta prekoncepcióról?
Úton-útfélen tapasztalom a rasszizmust, aztán utána még nehogy nekem legyen prekoncepcióm… Ebbe is futottam már bele. Egy roma, amióta az eszét tudja, megtapasztalja a rasszizmus nyílt formáit, ezért természetszerűen érzékennyé válik erre a kérdésre. Pont emiatt nehéz a bújtatott rasszizmus felismerése, mert az ember nem akar konfliktust vállalni abban a ki nem mondott helyzetben, amikor nincs meggyőződve az igazáról.
Például arra való a művészet, hogy rávilágítson erre. Nem az a dolgom, hogy passzív, tehetetlen áldozatként mondjak bármit, hanem az, hogy a művészet eszközeivel el tudjam mondani, hogy mit gondolok. Ezekre a nehezen dekódolható helyzetekre a művészet érzékletesen tud reagálni. A Bura Galéria kiállításai is mind ezekről a helyzetekről szólnak. Például a már említett feminista kiállítás Horváth Anita diplomamunkájának címét viseli. Nem dicséret az, ha azt mondom valakinek: „Figyelj, te olyan rendes vagy, nem is vagy olyan, mint a többi cigány.” Aki ilyet mond, annak el kell magyarázni, hogy rasszista, mert köszönjük, de az ilyen dicséretből nem kérünk.
Kiállítások szervezésén kívül mivel foglalkozik még a galéria?
Jelen pillanatban még nem foglalkozunk eladással, de nincs kizárva, hogy a jövőben fogunk. Mivel informális csoport vagyunk, semmilyen támogatással nem rendelkezünk. Ezt a munkát a barátaimmal ingyen végezzük, még szervezeti háttér sincs mögöttünk, csak a helyet kapjuk meg a VIII. kerületi önkormányzattól a Roma Parlamenten keresztül. Mikroadományokat már kaptunk, de azok nem fedezik egy kulturális intézmény költségvetését. Ennek ellenére az előző kiállításunkon is olyan eredményeket produkáltunk, mintha nagy támogatással rendelkező intézmény volnánk. Rengeteg kísérőprogramot szerveztünk másfél hónap alatt: volt többféle tárlatvezetés, lehetett találkozni a kurátorral és a művészekkel, legalább tizenöt kiscsoportos tárlatvezetést tartottunk a legtágabb társadalmi rétegeknek, és nálunk volt a Lehetne egy kicsit halkabban? című kötet bemutatója, amelyhez több workshop is kapcsolódott.
Nemrég nyílt meg legújabb kiállításuk A művészet is cigánybűnözés címmel.
Igen, ez a dadaista projekt egy politikai és társadalmi szatírát mutat be. A tárlatot a háromtagú művészcsoport, a Cigánybűnözők jegyzi, melynek tagjai MC Lakatos Hunor, Gróf Nagybányai Horthy Rolex Leonidasz és Hádész Junior, aki egy törpe pincser kutya. A csoport első kiállítása június végéig a galéria nyitvatartási idejében – csütörtökön, pénteken és szombaton 15-től 19-ig – látogatható.
Nagyon erős kritikai narratívával találkozhat a tárlat nézője, humorba és iróniába oltva. Ebben a megcsömörlött, jövőkép nélküli társadalomban a legerősebb eszközünk a szorongásunk oldására a humor. A cigánybűnöző kifejezést provokatívan használjuk, mert el akarjuk hódítani a szélsőjobboldali narratívától. Senki nem tudja megakadályozni ennek a szónak a használatát, s ha már így van, ehhez a kifejezéshez plusz jelentéstartalmat adunk és újrakonstruáljuk a cigánybűnöző kifejezést.
A vicces pop-art jellegű képek maszkos férfiakat ábrázolnak, akik zsákot tartanak a kezükben, amelyekre rá van írva az ART szó. A festményeken különösen erős mondatok is olvashatók. Egy egész sorozat szitanyomatot is kiállítottunk Andy Warhol stílusában, amely hat ismert férfi politikus portréját ábrázolja Horthy Miklóstól napjainkig. Többféle médium jelenik meg a kiállításon, a hímzett falvédőtől kezdve az olajfestményen át a szitanyomaton keresztül a nyomtatott plakátig.
Hogyan látja a galéria helyét a következő pár évben, mik a tervei vele, milyen változást hozhat a művészeti szcénába?
Nem világmegváltásra szerződtünk, nem tudom előre megmondani, milyen változást hozhatunk. Teret biztosítunk a hozzánk hasonlóan gondolkodók számára, hogy bemutathassák a gondolataikat. Az őszi időszakban minimum két kiállítással készülünk, és szerepelünk majd az Art Weekend Budapest eseményén is. Mielőbb egyesületté szeretnénk alakulni, hogy formális csoportként folytathassuk a munkánkat.
