Talán az egyik legnehezebben befogadhatónak tartott művészeti irányzat a monokróm festészet, különösen Magyarországon, ahol csak pár hazai képviselője akad. A tárlaton elsősorban külföldi művészek alkotásai láthatók, azonban az egyik termet a hazai alkotók monokróm munkáinak szentelték a kiállítás rendezői. A több ezer darabot számláló Antal–Lusztig-gyűjtemény monokróm szegmense mintegy ötszáz művet foglal magába, amelyből jelentős válogatást tár a közönség elé A szín képe, a kép misztériuma című tárlat. Az ügyvezető Vizi Kata így mesélt a kiállítás létrejöttéről:
„Antal Péter és a MODEM együttműködése az intézmény alapításáig visszavezethető kooperáció. Minden évben nyílik kiállítás különböző tematikák jegyében a gyűjteményből. A jelenlegi monokróm kiállítás már hat éve formálódott, azonban idén álltak össze azok a pontok, amelyek által jól kommunikálhatóvá vált az amúgy nem könnyen interpretálható monokróm festészet, köszönhetően Zsikla Mónika zseniális kurátori
munkájának.”
A gyűjteményből válogatva a tárlaton 7+1 szekcióba csoportosították a műveket, amelyek végigvezetik a látogatókat azokon az esztétikai elveken, amelyek során feltárulkozik az monokróm festészet tudományos, kísérletező oldala. A monokróm festészetet – megjelenését tekintve – az egy színnel vagy annak árnyalataival festett képekként szokták jellemezni. A felszín alatt azonban sokkal többről van szó. A monokrómiát gyakran említik együtt a monotóniával, pedig az ilyen jellegű alkotások változatosabbak, mint első ránézésre gondolnánk. Az irányzat kialakulásának eszmetörténeti okai vannak, amelyek visszavezethetők két új médium, a fényképezőgép, valamint a mozgókép elterjedésére.
Kétségtelenné vált a huszadik század elejére, hogy a valóság leképezésére a festészetet felülmúlja a fotográfia és a mozgóképek világa. A narratív jelenetek ábrázolásában másodlagossá váló képzőművészet ezért új megközelítések után kezdett kutatni, megkérdőjelezve saját létezését és addig használt kifejezőeszközeit. Témáit már nem a külvilágból, hanem önmagából kezdte el meríteni. Önreflexivitása alkotórészeinek elemeire bontásában nyilvánult meg. A leképezés béklyóitól felszabadult művészet számára önnön eszközei kerülnek a figyelem középpontjába, a festék, a hordozó felület, a színek hatása és lehetőségeinek feltárása válik vizsgálódásának elsődleges szempontjává. A monokróm festészet az optikai vizsgálódás, a fénytan és a színek hatását vizsgálja, a legkülönféle technikákkal és anyagokkal dolgozva. A monokróm tárlatok körbejárása egyfajta meditatív folyamat, ugyanis ezek az alkotások már nem az ábrázoltról szólnak, legyen az emberalak, táj vagy egyéb figuratív jelenet, hanem kizárólag a szemlélő belső világáról. A nonfiguratív, színes alkotások visszatükrözik a néző lelkivilágát, elindítanak valamit a látogatóban, amennyiben kellő időt szentel egy-egy alkotásnak, illetve figyelmessé válik belső érzeteire. Hagyja, hogy a művek megszólítsák.
A kiállítás első terme a pillanat dinamikáját rögzítő gesztus jelenségét tárja fel az alkotásokon keresztül. Ez a szekció azt hivatott tükrözni, hogy az érzelem milyen módon nyilvánul meg a festészetben. A gesztus az érzelmeknek a legdominánsabb kifejezési módja. Az alkotások közt megfigyelhető, hogy egyes alkotók heves, nagy gesztusokkal fejezik ki az érzelmeiket, másoknál ellenben szabályozott vertikális és horizontális vonalak tükrözik a pillanatnyi érzelmeket. Azonban vannak olyan gesztusok is, amelyek nem az ember mechanikájából következnek, hanem az anyag mozgásából, amelynél az esetlegesség mint esztétikai elem elengedhetetlen. Ebben a teremben a szabadjára engedett érzelmektől a szabályosan kézben-tartottig szinte minden fellelhető. A gesztushoz ugyanakkor az emberi jelenlét is szükséges, ugyanez az éberség adja az alapját a néző és az alkotás közti interakciónak, ugyanis az aktív figyelem nyitja meg a befogadás kapuját. Az anyagkísérletek a második teremben csúcsosodnak, amelyeknek összetartó eleme maga a festék.
Milyen módon lehet felvinni a festéket a felületre – ezt mutatják be a második terem alkotásai. Ugyanakkor a kísérletezés forrását maga a hordozó felület is képezheti. A monokróm festészet egyfajta tudományos alkotói folyamat, amely különféle anyagkísérletekkel operál. Az üvegszemcsék pigmentbe szórása, a homokkal kevert festék, valamint az olyan rendhagyó anyagok használata, mint a szilikon, a szőrme, a beton, a szurok vagy az alumínium kiválóan prezentálja a monokróm művek sokféleségét és kísérletezésre alkalmas voltát. Továbbá az ipari tárgyak és anyagok újrahasznosítása is hűen tükrözi, hogy csak az alkotó képzelete szab határt az alkotói folyamatnak. Ezt a szabadságot a monokróm művészet egyrészt köszönheti a témafüggetlenségének, valamint a matériára kihelyezett figyelmének. A színharmóniákba rendezett művekhez használt anyagok közt feltűnik az alumínium, mint hordozó, valamint a hajtások művészete, amely a felületnek új dimenziókat kölcsönöz. Ezt az elvet követi a harmadik terem, ahol a kép határát átlépő felülettel találjuk szembe magunkat, amely kitágítja az alkotások terét.
Bár a műveket külön kategóriák szerint installálták, a legtöbb alkotásra több szekció jellemzője is érvényes, a határok ilyen módon is elmosódnak. A kép terének kitágítása révén a kétdimenzió és a háromdimenzió határát feszegető alkotásoké a főszerep a harmadik teremben. Több formázott vászonalkotás is visszaköszön a falakról, amelyeknek legfőbb kortárs képviselői az olaszok alkotók. Magyarországon Forgó Árpád munkásságában figyelhető meg legerőteljesebben a térrel játszó formázott vászon, műveiben a nyugati áramlatok hatása is jelen van. A talált anyagok is nagy szerepet kapnak a terekben. Az enyészetből visszahozott matériák újraértelmezése változatos kompozíciók formájában ölt testet a tárlaton. A PSZEUDO művészet magyarországi meghonosítójának, Pauer Gyulának munkáit is felfedezhetjük a terekben. A PSZEUDO alkotások fő jellemzője, hogy nem annak látszanak, ami a valódi formájukat képezi. Pauer Gyula a plasztikai manipuláltság révén éri el a térhatás érzetét a valójában egy síkon mozgó alkotásainál.
Kísérletező jellegében talált önmagára a monokróm művészetben az ábrázolás követelményétől felszabadított festészet. Visszanyúlt az alapokhoz, amelyeket az irányzat legfőbb képviselője, Marcia Hafif Megint elölről című esszéjében is megfogalmazott. A festészet lényegében megélte a halálát, majd a hamvaiból feltámadva elkezdte önmagát vizsgálni és újraértelmezni. Szemlélődése sok esetben az elemeire bontott matériára irányult, ezért is találkozhatunk a kiállítóterekben üres vakrámákkal vagy régi, felvágott keretek újraösszeillesztése révén kialakult műalkotásokkal. A termekben kakukktojásként feltűnik egy monokróm tárgy, amely a sík felületével játszó alkotások háromdimenziós vetületeként is értelmezhető.
A negyedik terembe a kép rétegeivel kísérletező alkotások kerültek. Ebben a teremben a rétegvizsgálódások révén tárják fel magukat a művek. Egyeseknél a festékkel átitatott műgyanta egymásra helyezett felületével éri el az alkotó a kívánt színhatást. Néhány műnél hatvan réteg is egymásra van építve. Találkozhatunk olyan alkotásokkal is, ahol a földre helyezett vászonra a tömlőből csorgatott festék esetlegessége alakította ki a végeredményt. A színes vetett fények és az árnyékok dimenzionáló szerepe egyes alkotásokon új tereket tár fel.
Néhány magyar képviselője a monokróm festészetnek a következő teremben kapott helyet. A Képzőművészeti Főiskolán 1989-ben kísérleti jellegű szabadfestészeti osztályt indítottak Károlyi Zsigmond vezetésével, a köré szerveződő festők közül kerültek ki a magyar monokróm festészet képviselői, azonban ma már csak Gál András folytatja az irányzat hagyományos jellegét. A nemzetközi szintéren népszerű irányzat hazánkban azóta se találta meg a közönségét, továbbá az internacionális művészetbe való integrációja is várat magára. A MODEM ezen tárlata jelentős előrelépést tett a monokróm művészet hazai reprezentációjáért.
A kiállítást végigjárt látogatók számára a tárlat visszatér a kezdő teremhez, az összekötő folyosón pedig alkalmuk nyílik több monitoron keresztül meghallgatni egy tárlatvezetést, ahol a kurátor Zsikla Mónika mesél az egyes szekciókról. A tárlathoz számos kísérőprogram is társul. Többek között június elsején egy kerekasztal-beszélgetés, amely a monokróm kiállítás, illetve a Hanyas vagy? generációkról szóló tárlat kapcsán jött létre, ahol különböző generációkhoz köthető gyűjtők gyűjtési stratégiái kerülnek a középpontba. A MODEM továbbá improvizatív, interaktív előadással is várja a látogatókat a Per Pillanat Playback Társulattal koprodukcióban. A kiállítás finisszázsán, a Múzeumok éjszakáján pedig Zsikla Mónika és Antal Péter közösen tartanak tárlatvezetést.
A szín képe, a kép misztériuma című tárlat június 23-ig tekinthető meg a MODEM-ben (4026 Debrecen, Hunyadi János utca 1–3.).
