Uszkay Teklával, a Miszla Art kurátorával beszélgettünk a projektről. 

Honnan a közös művésztelep ötlete?

Miszlán, ebben a Tolna megyei községben magánkezdeményezésként, ám komoly szakmai háttérrel működik a Miszla Art művésztelep, amelynek munkáját a kezdetektől kurátorok felügyelik. Én akkor vettem át ezt a feladatot, amikor a Miszla Art fennállásának tizedik évfordulójára készülődtünk, majd 2021 májusában a gyűjtemény tulajdonosaival együtt rendeztük a jubileumi kiállítást a Széphárom Közösségi Térben. Az anyagot szerettem volna Székelyföldre is elvinni, ezért megkerestem a Székely Nemzeti Múzeum igazgatóját, Vargha Mihály szobrászművészt, tud-e nekünk teret biztosítani. Egyelőre ez a kiállítási terv nem valósult meg, ellenben tavaly meghívtuk őt és néhány erdélyi művészt Miszlára, a művésztelepre. Sánta Csaba szobrászművész Szovátáról, Ferencz S. Apor csíkszeredai képzőművész, aki művészi munkája mellett az online székelyföldi kortárs képzőművészeti portál, a Fórumtizenöt szerkesztője is, és Fazekas Ildikó grafikus jöttek el Vargha Mihállyal együtt. Olyan tartalmas és inspiráló volt az együttlét, hogy mindenképp folytatni akartuk. Ezúttal Vargha Mihály hívott meg minket, s úgy fogtuk fel az idei esztendőt, hogy ezzel töretlenül folytatjuk a miszlai hagyományt, csak egyfajta „kihelyezett” erdélyi tagozaton. Az alapkoncepció szerint a miszlai csapat mellé Misi Erdélyből nyolc képzőművészt hívott. Végül azonban rajtuk kívül az ő meghívottjai között magyarországi művészek is voltak, így Gálhidy Péter, aki az MKE szobrász szakának mestere és Kő Virág festőművész.

Nem titok, hogy a Székely Nemzeti Múzeum kortárs gyűjtemény felépítését tervezi, és tavaly Miszlán, a házigazda műgyűjtő Makay házaspár vendégeként, Misi ráérzett arra, hogy a művésztelep szervezése a gyűjteményépítést is segíti.

 

Miszlán minden évben egy általad felvetett téma körül zajlik az alkotás és a kísérő rendezvények. Tavaly Hamvas Béla gondolatai, előtte az Otthon jelentette a központi ideát. Idén, Erdélyben az Identitás. Miért ezt választottad, és volt-e előfeltevésed, vágyad, hogy miket szeretnél látni?

Szervesen következett a tavalyi, Hamvas Béla gondolatait körbejáró esti beszélgetéseinkből, hogy ezzel folytatjuk. Másrészt aktuális, hogy az identitás kinek, mit jelent, mert lehet kelet-közép-európai identitásról vagy nemi identitásról beszélni, családban betöltött szerep szerinti vagy művészi identitásról, hiszen az értékrendünk, az identitásunk rétegzett, nem mindenkinek ugyanaz áll az első helyen.

Néha érdemes elő-elővenni újra ezt a témát, annál is inkább, mert némiképp zavarosnak érzem a társadalmunk erre vonatkozó gondolatait. Az emberek sokszor politikai alapon határozzák meg az identitásukat, a magukét és a másokét is, amit nem tartok jó iránynak. Inkább olyan igaz és őszinte identitásforrások megtalálására kéne törekednünk, amelyeket valóban vállalni tudunk, merünk. Erdélyben ezt egyszerűbben meg lehet találni.

Miben más az identitás Erdélyben, mint Magyarországon?

Erdély megmutatja, miként kéne ezt a kérdést kezelnünk, nem direkt módon.

Függetlenebb az identitásuk a politikától?

Annyiban függetlenebb, hogy Székelyföldön és a háromszéki területen az emberek már nem a román–magyar kérdéskör alapján határozzák meg magukat. Magyarországon rátelepedik a politika az identitásra, amit vagy elfogad az ember és besorakozik egy oldalra, és akkor az az identitása, vagy ha ettől távol akarja magát tartani, akkor olyan, mintha nem lenne identitása, mert nem tudnak vele mit kezdeni.

Azt mondod, hogy nekünk itt, Magyarországon valahogy ki kell emelni az identitásunkat az erős külső hatások alól?

Mi Miszlán arra törekszünk, hogy olyan művészeket hívjunk meg közös alkotásra, akik elsősorban nem politikai törésvonalak mentén határozzák meg magukat. Mi nem politizálunk, sem Miszlán, sem Csernátonban nem ezt tettük, inkább megnéztük a helyi nevezetességeket, a népművészeti kincseket, például Felsőcsernáton a skanzenben, és meghallgattuk az alapító leszármazottjának tárlatvezetését, megcsodáltuk a kályhacsempéket, csizmákat, kelengyeládákat, gépezeteket, régi rádiókat. Ez ugyanolyan kultúrtábor volt, mint amilyen Miszlán szokott lenni, színházi előadásokkal, koncertekkel, inspiráló beszélgetésekkel. Kirándultunk a környéken, megnéztük az román kori gelencei templomot, a Szent László-legendát megelevenítő nevezetes freskójával, jártunk a Szent Anna-tónál, Kézdivásárhelyen, a céhtörténeti múzeumban, részt vettünk Vargha Mihály frissen elkészült szobrának avatóján és nem utolsósorban volt régizenei koncert és táncház is.

Ezek a programok erősen hatottak az alkotókra. Volt, aki konkrétan egy-egy ládáról vagy kályháról vett motívumokkal dolgozott. Szépen visszaköszönt mindaz a munkákon, amit láttunk, bár nem ez volt a kimondott cél, de előre sejtettem, hogy a táji és kulturális környezet nem hagyja érintetlenül az alkotókat. Egy régi vízimalomból kialakított panzióban laktunk, Horváth Lóczi Judit a vízzuhatagot komponálta bele egyébként geometrikus, absztrakt kompozíciójába. A szobrászok ilyen rövid alkotótábor idején szeretnek kísérletezni, talált helyi anyagokból komponálni, így volt ez Gálhidy Péternél is, aki több talált tárgyat mentett át itt készített műveibe, amelyek egyébként szervesen illeszkednek munkásságába, és Majoros Áronnál is, aki két fémállványzat közé helyben talált rozsdás fűrészlapokat tett és ezekbe faragta bele a helyi falvakból vett, egyébként szokásos tájmotívumokat, templomtornyokat, hegyeket. Gáspár Annamária a női identitás témáját folytatta, a Reziliencia sorozatán dolgozott. Vargha Misi az egyik kis malomkertben álló házikóra faszobrot készített. Gáspár Gyula számára – aki Erdélyből elszármazott művész – azt az identitást is csempészte a festményeibe, hogy itt is van, ott is van.

Tegyük hozzá, hogy a Miszla Art alapítói is Erdélyből elszármazott emberek, nyilván nekik egyfajta hazatérés volt az idei művésztelep.

Igen, a Makay házaspár még a kilencvenes években jött Magyarországra, de máig otthonuknak tekintik Erdélyt is, gyakran jönnek haza. Ez nekem is hazalátogatás volt, de többen már korábban is jártak és nagy örömmel jöttek újra Székelyföldre. De folytatva a sort, hogy kire, miként hatott a hely szelleme. Oláh Sándor, a Miszla Art egyik alapító tagja, kicsit az ’apja’ és támogatója a fiataloknak, abban hisz, ha az emberek egyesével hozzáteszik a magukét a világ jobbításához, akkor abból lesz is valami. Ezzel én is tudok azonosulni, és törekszem arra, hogy hozzátegyek a közösség építéséhez.

Oláh Sándor saját ikonográfiát dolgozott ki, ahogyan munkáin a világot átölelő Krisztust és a keresztre feszített Krisztust egybeforrasztja. Itt is ezt fejlesztette, helyi talált tárgyakat felhasználva. Misi rendelkezésünkre bocsájtott sok régi fiókot, ami többeket megihletett. Annamari is csinált fiókba hímzéses munkákat, Oláh Sándornál pedig az egyik fiókban búzamagból rajzolódott ki a Krisztus-figura. Esse Bánki Ákos az egyik épületet és egy székely kaput festett meg a festékrétegek és a perspektívaépítés láthatóvá tételének igényével. Kertész Attila a MOME-n végzett, majd festészeti praxist épített, tavaly még aprólékosabban, kötöttebben festett, most bátrabb ecsetkezelésre váltott. Neki a tavalyi Hamvas-téma és az identitás is abszolút “betalált”. Oláh Annát, aki az utóbbi egy évben bontakozott ki igazán képzőművészként, leginkább a helyi népművészeti motívumok ihlették meg, saját görög-erdélyi mitológiai mesevilágot épített. A tíz nap után kinyitottuk a csűrépület, az ajtóra feltettük a képeket, s elhívtuk a helyi sajtót és a művészetkedvelőket. Meglepődtünk, milyen sokan eljöttek Sepsiszentgyörgyről, Kézdivásárhelyről.

 

Megtartottátok azt a szokást, hogy minden este valaki bemutat a saját munkáiból?

Igen, ezt végigcsináltuk, egy este két-három ember prezentált. Mi, ’miszlaiak’ már jól ismerjük egymás munkásságát, de az újonnan csatlakozókat jó volt megismerni. Sárosi Mátyás Zsolt, Kolozsvárott végzett grafika szakon, és kézzel, tussal rajzol aprólékosan kidolgozott, precíz képeket. Igen fejlett rajzkészséggel rendelkezik. Szabó Kriszta pedig érdekes nézőpontból, különös érzékenységgel dolgozta fel egy csernátoni gólyacsalád szomorú történetét. A helyi képzőművész Daczó Enikő, elsősorban performance-okat és installációkat csinál. A festészetbe most vágott bele nagy lendülettel: homogén felületre olajjal visz fel egyetlen ecsetvonást. Erről az ecsetvonásról szól az egész festmény, arról, vajon megtalálja-e a megfelelő pillanatot, a mélységet, a színt. Albert Levente, aki szintén otthonosan mozog az installációk és helyszínspecifikus művek építésében, most régi, már használaton kívüli írógépszalagokat és egyéb anyagokat használt, amelyeket strukturáltan helyezett a formázott festménybe. Sánta Csaba keze alatt kis bronz plasztikái különös motívumokkal és formakezeléssel váltak most is oly jellegzetesen humorossá.

 

Vannak munkák, amelyek ott maradtak a múzeumban?

Igen, a festők és a grafikusok két munkát, a szobrászok pedig egyet a múzeumnak adományoztak.

Lesz folytatás?

Jövőre Miszlán leszünk és bízom benne, hogy jönnek erdélyiek is, megmarad a közös alkotás hagyománya.

Neked személyesen mit adott ez az alkotótábor?

Mindenkiből jót hozott ki az erdélyi miliő. A vendéglátóink, a nyugdíjas református lelkész és a felesége örültek nekünk, nagy szeretettel fogadtak, a végén ők is kaptak néhány munkát ajándékba. Abszolút értelmiségi közeg volt, nagyon jókat beszélgettünk arról, mi történik Erdélyben.

Tervezel közös kiállításokat a Székely Nemzeti Múzeummal, alakul valamiféle együttműködés?

Most, augusztus 11-én nyílik és szeptember végéig látható ebből az anyagból rendezett tárlat Sepsiszentgyörgyön, valamint kétévente adunk ki katalógust a miszlai munkákból, ami szintén időszerű.

Intenzív kulturális élet zajlik Szentgyörgyön, ahhoz képest, amit feltételezünk egy távoli kisvárosról. Olyan kisváros ez, ahol a Székely Nemzeti Múzeum mellett, a főtéren van a Magma kortárs galéria, és van még az Erdélyi Művészeti Központ, ahol két szinten egyszerre rendeznek két időszaki kiállítást is nagyszerű anyagokkal, meg a Lábasház, ugyancsak egy-egy tárlattal az emeleten és a pincegalériában. Nagyon szeretném, ha ezt az anyagot Budapesten és az erdélyi nagyvárosokban is bemutathatnánk.

Mennyire van átjárás az erdélyi és a magyarországi kortárs képzőművészet között? Együttműködésekre, közös kiállításokra gondolok… Mennyire ismerik és követik egymás munkásságát az alkotók?

Egyre inkább létezik átjárás, kapcsolat. Egyrészt már könnyebb követni egymás munkásságát, de kitűnő szakemberek, művészeti írók, művészettörténészek is dolgoznak ezért, illetve a Székelyföldi Grafikai Biennálé is a régió nemzetközi megismertetését segíti. Csernátonban három erdélyi művész kapott most meghívást Budapestre. Elindult ez a folyamat is.

A csernátoni alkotótáborban részt vevő művészek: Albert Levente képzőművész, Daczó Enikő képzőművész, Esse Bánki Ákos festőművész, Gálhidy Péter Munkácsy-díjas szobrászművész, Gáspár Annamária képzőművész, Gáspár Gyula festő és grafikusművész, Horváth Lóczi Judit, Barcsay-díjas képzőművész, Kertész Attila képzőművész, Kő Virág festőművész, Majoros Áron Zsolt, Junior Príma-díjas szobrászművész, Mayer Éva, Munkácsy-díjas grafikusművész, Oláh Anna képzőművész, Oláh Sándor MMA-ösztöndíjas ötvösművész, Sánta Csaba MMA-ösztöndíjas szobrászművész, Sárosi Mátyás grafikusművész, Szabó Krisztina grafikusművész, Vargha Mihály szobrászművész, az MMA rendes tagja, Uszkay Tekla művészettörténész