Így Miklós Árpád kiállítása is igazán jó helyen van itt, mert ebben a térben ez a kiállítás nem pusztán kész műtárgyak reprezentációjaként értelmezhető, hanem monumentális kísérlet arra, hogy a festészet legősibb dilemmáját – a tér és az idő feszültségét – feloldja, vagy ha úgy tetszik, új dimenzióba is helyezze.

 

Ez a tárlat valójában olyan, mint egyféle összegzés, ahol a művész eddigi pályafutását mutatja meg és abban azt a belső logikát és kérlelhetetlen következetességet, amellyel az alkotó az anyagot szellemmé, a statikus képet pedig áramló idővé formálja.

 „Festészeti koncepcióm a tér-időben megjelenő anyagi formák mozgásának ábrázolására épül. A formák mozgását fázisról fázisra, rétegről rétegre festem meg… A mű konceptuális, multimédiás jelleget kap, mivel a festményeket a filmmel és az azt kísérő hanghatásokkal együtt állítom ki, ezáltal egymás jelentését kitágítják” – vélekedik Miklós Árpád saját alkotói módszeréről. Módszerében a titkokkal teli egyes rétegek úgy rakódnak vagy halmozódnak, épülnek egymásra, akárcsak az emlékezet archeológiájába rejtett múltbéli dolgok sokasága.

 

Hogyan is érthetjük meg ezt a teoretikus alapállást a falakon látható művek tükrében? Ha megtekintjük a kiállított festményeket, például a Káosz, a Csapda, a Barbárok vagy éppen a Gravitáció című vásznakat, elsőként a kompozíciók sűrűsége, a matériával való drámai küzdelem ötlik a szemünkbe. Miklós Árpád piktúrája nem a felszín esztétikájának rabja. Nála a festékrétegek egymásra rakódása nem takarás, hanem maga az emlékezet. Azok az erős gesztusok, amelyek vászonra kerülnek, ott maradnak az alsóbb rétegek vibrálásában, a visszakapart felületek barázdáiban.

 

Kultúrtörténeti párhuzammal élve ez a fajta képalkotás a freudi palimpszeszt metaforájára emlékeztet. Az ókori pergamenekre, amelyeket újra és újra lemostak vagy lekapartak, hogy új szöveget írjanak rájuk, de a korábbi írások árnyékszerűen mindvégig ott kísértettek a sorok mögött. Freudnál ez arra utal, hogy a múltbéli emlékek, elfojtott traumák és vágyak sosem vesznek el teljesen, hanem lenyomatként egymásra rakódnak, és a jelenben is folyamatosan befolyásolják a személyiségünket. Így a Miklós Árpád vásznain szereplő emberalakok, a figurák és terek nem lezárt, tényszerű, statikus szituációk szereplői, hanem fontos folyamatok aktív résztvevői. Sőt, a művészet maga a folyamat, a mozgás, az aktív változás.

 

Eszünkbe juthat a művészettörténet nagy tradíciói közül a XX. század eleji futurizmus, Umberto Boccioni vagy Giacomo Balla kísérletei a mozgás fázisainak egyetlen képmezőbe sűrítésére. Ám míg a futuristák a technikai sebességet ünnepelték, Miklós Árpádnál a mozgás sokkal inkább egzisztenciális természetű. Nem a helyváltoztatást vagy a rohanást látjuk, hanem a létezés drámáját, a formák metamorfózisát, a születés és pusztulás örök körforgását.

A kiállítás szerves és elválaszthatatlan része a vetített animációs etűd, a Materia prima – Hommage à Hamvas Béla című alkotás. Ez a munka köti össze a hagyományos táblaképfestészet és a kortárs multimediális művészet lényegi természetét, ezzel tör utat múlt és jelen között, az érzelmek territóriumából a tárgyiasult tudatosságba. Egészen egyszerűen mondhatnám úgy is, hogy a művész az, aki a távolságot zárja üveggolyóba.

 

Láthatjuk, ahogyan a kiállított képek struktúrái, a láncszerűen összekapcsolódó jelenetek megelevenednek. A film nem a kész képek egymásutánisága, hanem magának a teremtés folyamatának dilemmáját is magába foglalva a teremtés dokumentációja és annak művészi átirata. A ceruzavonalak, a lecsorgó lazúrok, a sűrű olajfoltok hirtelen pulzálni kezdenek, szétválnak, majd új formává állnak össze. Ez a film a hamvasi ontológia vizuális reprezentációja. Ahogyan Hamvas Béla beszél a „krízisről”, az ember tiszta, archaikus állapotának elvesztéséről és a megváltás kereséséről, úgy vezet végig minket Miklós Árpád animációja a jelenkor szorongásain. Olyan fogalmak kapnak itt húsbavágó vizuális testet, mint az elidegenedés (Jelek), az ideológiák és történelmi kataklizmák rombolása (Barbárok), az identitás elvesztése (Hasadás), hogy aztán eljussunk az Alázat, az Áldozat és a Feltámadás megtisztító, transzcendens katarzisáig. Miklós Árpád festett művei az elemző megközelítések által mély érzelmi tónust adnak a megjelenített tematikának. Szigorúan vett teoretikus koncepcióban gyökerező, mély érzelmi – szinte húsbavágó – expresszivitás jellemzi ezt a műtárgyegyüttest.

 

A Barbárok és a Káosz című alkotásokon a tömegek, az egymásnak feszülő, szinte masszává olvadó emberi alakok a történelem és a civilizáció válságát jelenítik meg. A vörösek, a földszínek és a hideg szürkék kontrasztja, a dinamikus festésmodor minden műben fizikai feszültséget teremt. Itt az érzelmi tónus a szorongásé és a szembenézésé az ember magányosságával közösségben, a társadalomban és a tömegben. A Csapda és a Gravitáció a bezártság, a fizikai és metafizikai törvényszerűségek fogságában vergődő egyén drámája. Az alakok mintha belső, pszichológiai térbe lennének izolálva, a vonalak hálója szinte börtönként

 

veszi őket körül. Az emberi létezés mélyebb, univerzális alapkérdéseit jelöli. Olyan, mintha a festő az egzisztencializmus központi gondolata felé terelné a nézőt, és felteszi a kérdést, hogy valóban az ember maga határozza-e meg életének az értelmét? Festményei foglalkoznak persze a szabadsággal is, de a magánnyal és az elmúlással, vele együtt pedig az élet értelmetlenségével kapcsolatos belső szembesülést is mintázzák alakjai és figurái teljesen egyedi, sajátos festői megfogalmazásban.

Ugyanakkor jelen van természetesen a remény és a feloldás is Miklós Árpád műveiben. A Remény, az Áldozat vagy a Teleportáció című művek már a transzcendencia felé mutatnak. A sötét tónusokból felragyogó fények, a formák vertikális megnyúlása, a szakrális utalások, mint például a kenyértörés vagy a vízből való felemelkedés motívuma, azt bizonyítják, hogy az anyag sűrűségéből, a Materia primából van kivezető út a szellem tisztasága felé.

 

Ezzel a kiállítással is bizonyságot tesz Miklós Árpád arra, hogy a festészet nem elavult médium ebben a szédült digitális korban, ha a művész képes integrálni annak vívmányait saját koncepciójába. Pont olyan ez, mint az arisztotelészi filozófiában a Materia prima, ami azt az abszolút kezdeti állapotot vagy ősanyagot jelöli, amely még teljesen alaktalan és megkülönböztethetetlen, sőt meghatározatlan, de mégis magában hordozza a lehetőséget bármilyen forma felvételére.

Miklós Árpád festményeiből, képeiből film lesz, a filmből zene, a zenéből újra kép, egyetlen hömpölygő, monumentális alkotássá olvadva össze, úgy, hogy az egyes elemek – ahogy a művész fogalmaz „kölcsönösen értelmezik és kitágítják egymást”. Miklós Árpád munkája mintaszerű példája annak, amikor a vizuális művészet nemcsak illusztrátora egy filozófiának, hanem annak hordozója is, az alkotói szándék és a képzőművészeti alapállás nemhogy összhangban van egymással, hanem egymást feltételezi.

 

A Materia prima mélyen megrázó, de a végén katarzist nyújtó vizuális meditáció az emberi létezés stációiról. Hamvas Béla szerint a világ nem statikus tárgyak halmaza, hanem folyamatos szellemi áramlás. Miklós Árpád pedig az örök vándorlást, az emlékezetet és a kollektív tudattalant modellezi, miközben a festészet, mint élettér pedig maga az öröklét metaforája marad.

 

Képek a Szolnoki Művésztelep jóvoltából, engedélyével.

 

Miklós Árpád Materia prima című kiállítása június 20-ig tekinthető meg Szolnoki Művésztelep Kert Galériájában (5000 Szolnok, Gutenberg tér 12/12.).