Életrajza és jellemrajza annyira lebilincselő, hogy állja a versenyt a legnagyobbakkal. Nézzük mindjárt a származását. Boncza Berta legközelebbi rokona volt: elsőfokú nagybátyja és elsőfokú unokabátyja, akinek első (úttörő jelentőségű?) életrajza 2024-ben jelent meg a Püski Kiadónál, mégpedig szintén a „Csinszka” családból származó Nagybaczoni Molnár Ferenc, Csinszka-kutató tollából – tehát családon belül, mégis meglepő tárgyilagossággal. 

Törökfalvi 1882-ben született Bánffyhunyadon, és valamikor a második világháború idején tűnhetett el a Tabánban, nem a háború viszontagságai közepette, inkább amolyan fedél nélküli ködlovagként, mint a középkori Villon. Mert Törökfalvinak különcségei révén ekkorra elfogyott minden egzisztenciája, családja hallani sem akart felőle, így a szabad ég alatt hált, kripták mélyén vagy csűrökben húzta meg magát, mint a „Tabán utolsó mohikánja”. Azonban nehogy a mai hajléktalanok mintájára képzeljük magunk elé Törökfalvit, hiszen hajléktalanként is született úr volt és legnagyobb bohém, akit egyfajta regényes tisztelet övezett vándorútján. Nem csoda, hogy alakját már életében legendák lengték körül és színezték ki. Ő volt a tékozló „Csucsai Gróf”, aki négyesfogatán – „négy koromfekete arabs ménnel” – száguldozott Kolozsvárott; aki mértéktelenül szórta a pénzt, literszámra bontotta a pezsgőt, ugyanakkor bőkezűen támogatta a szegényeket, és ha sérelem érte, gyakorta párbajozott. Aki Ady Endre „kenyerespajtása”, majd Csinszka révén sógora volt, ráadásul a költő egyetlen olyan rokona-ismerőse, aki Ady barátságából „sohasem húzott semmiféle anyagi hasznot”; aki kiváló akvarelleket festett és haladó szellemű verseket írt. Majd, amikor apadni kezdett az ősi birtok és már csak egy virágcserépnyi csucsai földje maradt, a Tabánban bolyongott a „legfüggetlenebb emberként egész Budapesten”. Nyáron a szabad ég alatt aludt, télen a temetőben. Némelyek azt is tudni vélték, hogy kifejezetten kedvelte a mohos Procopius-kriptát, itt rendezte be műtermét is, ahol akvarelleket és képeslapokat festett, ezekből élt. Kedvenc törzshelye volt „Pista Bácsi Vendéglője” a Tabánban.

1912-ben valami olyasmi történt vele, ami a dzsentriköltő Mikszáth Kálmán fantáziáját is jóval meghaladta: művészi öntudatra ébredve hirtelen eltűnt. Barátai a legrosszabbtól tartottak, ám hamarosan pálmafás képeslapot kaptak tőle Tahitiról. Ugyanis Gauguin nyomába eredt, aki tárt karokkal fogadta őt, mestere és „kenyerespajtása” lett, hiszen „mindketten imádták az aranyszínű virágokat, a harmatos hajnalt, a primitívség hallatlan produktumait, s azokat a csodákat, amiket ez a hatalmas világ csak nyújtani tud”. 1914-ben bevonult katonának. Bár a háború tragikus kimenetelén még ő sem volt képes érdemben változtatni, elnyerte az összes létező kitüntetést, olyan „egymást szipolyozó társadalomért” harcolva hősiesen, amit egyébiránt tiszta szívből gyűlölt…

A távoli rokon Nagybaczoni Molnár Ferenc kutatásai nyomán a valóság kérlelhetetlenül szembe jött e regényes életrajzzal, alaposan megnyirbálva annak legendás elemeit, ám ennek ellenére sincs jogunk elvitatni Törökfalvitól a legbohémebb magyar festőnek kijáró pálmát. 

Törökfalvi Török Károly sosem volt „Csucsai Gróf”, és nem volt „négyesfogata” sem. Édesapját gyermekkorában elveszítette, családja (Csinszka kivételével) hamar elfordult tőle, mivel rendkívül léha természetű volt, kerülte a munkát és az iskolát (iskolai intőit szamarak elé szórta), a pénz viszont őt kerülte messziről, akár a leprást. Csupán a művészet iránt mutatott komolyabb érdeklődést, de festészettel és irodalommal is inkább csak szőrmentén foglalkozott. Ennek ellenére kijárt néhány szemesztert az akkori művészeti akadémián Budapesten, és 1914-ben nevét ott találjuk Czigány Dezső (!) mellett a független „Zsűrimentesek” progresszív kiállításán. Bánhatjuk, hogy képei elkallódtak. Egyelten fennmaradt képe nem tűnik jelentősnek, ugyanakkor szimbolikus, hogy éppen a csucsai kastélyról készült.   

Fiatalon negatív hatással volt rá Ady Endre költészete, akiről a Holnaposok vezéreként készített éles karikatúrát, Adyt fekete varjúként ábrázolva. Pusztán technikailag kiváló gúnyrajz, hiszen a vén varjú személyében csakugyan felismerni Adyt, művészi szempontból viszont irreleváns, mivel Törökfalvi idővel Ady-rajongó lett, költőként pedig kifejezetten Ady-epigon verseket írt. Bár későbbi, személyes kapcsolatuk aligha alakult valódi „kenyerespajtási” barátsággá, gyakorta együtt múlatták az időt, miközben Törökfalvi sógorként mindvégig támogatta (persze nem anyagilag) Ady és Csinszka kapcsolatát. Ady „kedves, de nem életrevaló fickóként” jellemezte Törökfalvit. Ady halálakor Törökfalvi érzékeny tusrajzot készített róla halálos ágyán, amit az AI tévesen idősebb Törökfalvi Török Károlynak tulajdonít.   

1914-ben Törökfalvi csakugyan bevonult katonának. Előélete és természete folytán pocsék katonának gondolhatnánk, ám a valóság jelen esetben felülírta még a legendát is, festőnk ugyanis kiváló katona volt, és rendkívüli bátorsága (!) okán számos kitüntetést szerzett. Úgy látszik, egész életében csupán a katonáskodást tudta komolyan venni.     

Nem alapított saját családot, nőügyeiről és szerelmeiről pedig semmit sem tudunk. Mivel csucsai családja kitagadta, így a háború után vélhetőleg csakugyan a „természet lágy ölén” hált, mint a „Tabán utolsó mohikánja”. Nem zárható ki, hogy a teleket családi kripták mélyén vészelte át, és csakugyan festhetett olyan képeket, melyek elvesztek vagy lappanganak.

Mivel Paul Gauguin 1903-ban elhunyt, így bajosan fogadhatta volna tanítványául 1912-ben Törökfalvit, akinek amúgy arra sem futotta volna, hogy Lajosmizsére elutazzon. E történet nem több puszta legendánál, ugyanakkor, mint minden legendának, ennek is lehetnek valós alapjai. Budapesten már 1907-ben (!) kiállították Gauguint, meglehetősen nagy port kavarva, így Törökfalvi láthatott tőle néhány jelentős festményt. Másrészt: Törökfalvit mint a „legszabadabb embert egész Budapesten” nem nehéz párhuzamba állítani a civilizáció elől Tahitire menekült francia festő rousseau-i szellemével. (Magyar festők közül egyébként Rippl-Rónai mondhatta el magáról, hogy még Párizsban Gauguin „nabista tanítványa” volt).

Gauguin csakugyan álmodozott valamiféle művészeti kolóniáról Tahitin, leveleiben nem kicsit színezve ki a tahiti nők és tahiti élet szépségeit, kunyhója mégsem lett felkapott zarándokhely, olyannyira nem, hogy gyakorlatilag senki sem követte Tahitire. Legközelebb ehhez a költő és nabista festőbarát, Jacob Meyer de Haan jutott 1891-ben, ám betegsége miatt végül elnapolta utazását, és 1895-ben elhunyt. Gauguin mégis odafestette alakját 1902-ben Barbár mesék című remekművére, emlékezetből. Nem túl hízelgő módon, mivel De Haan vörös hajú, vörös körmű démoni figuraként lesi rajta a csodás szépségű tahiti nőket. Tehát nem feltétlenül volt különösebben gyümölcsöző Gauguin „kenyerespajtásának” lenni. Ugyanakkor, fantáziánk segítségével mi is bármikor odaképzelhetjük De Haan helyére Törökfalvit! – Miért ne?    

 

Kép forrása: Paul Gauguin, Public domain, Wikimedia Commons