Mikor vált az Ön számára fontossá az építészet és a fotográfia kapcsolata?
Számomra az épületek az emberekkel együtt folyamatosan alakuló városoknak leginkább megfogható, körülírható elemei. Egy-egy korszak lenyomataként közvetítenek társadalmi folyamatokat, sokszor olyanokat, melyek a mai napig megkérdőjelezhető emlékeket tárnak fel – személyes vagy akár társadalmi szinten. Ezen transzgenerációs kérdések megörökítésének ideális eszköze a fotográfia, megőrzünk emlékeket, konzerválunk korszakokat, történelmi jelenségeket, aminek egyik monolitikusan megfogható eleme egy épület. Sokszor egy-egy épület már csak fotográfián létezik.
És mikor vált fontossá a városi épített környezet és a természet megjelenítésének egybeoldása?
Örök érvényű kérdés a természet és az épített környezet viszonya – az ember alaphabitusából adódóan vágyódik a természethez, így megteremti épített környezetében a parkokat, köztereket, kertjeit – miközben a természet elfoglalásával létrehozza városait és épületeit. Sokszor botlunk a természet által visszafoglalt épületekbe, ahol az épület matériája már-már egybeolvad a természet matériájával. Érdekes ezt a folyamatot a képzőművészet eszköztárán keresztül vizsgálni.
Honnan ered és milyen irányokba futhat még ki a város metaurbanisztikai megközelítéssel való vizsgálata?
A város, mint fogalmi mező nagyon sok területet foglal magába, ami az emberre hatással lehet. Mint épített tér építőelemeitől rendszerszintű felépítésén át egy-egy épület történetén, azon keresztül akár személyek vagy egy korszak traumáin keresztül azt mutatja, hogy emberként hogyan és miért alakítjuk ezeket a folyamatokat. Van-e ráhatásunk, jó döntéseket hozunk-e, vizsgálhatók-e egyáltalán ezek a döntések? Sokszor egy épület lenyomatként marad a városban, egy tér elveszíti eredeti funkcióját, egy korszak már csak a föld alól ásható ki. Ez a folyamat véget nem érő történet, mely nagyon sok diszciplínán keresztül vizsgálható, a képzőművészettől a filozófián át az urbanisztikáig. Számomra az a leginspirálóbb, amikor határterületek alkotóival közösen gondolkodhatom, sokszor inkább meta-, mint valós tudományos igényű szinten – kérdéseket feltenni, és vizuális eszközökkel ezeket a kérdéseket képpé formálni.
Sok esetben vizuális kommentárokként is felfoghatók az Ön által létrehozott alkotások?
Székesfehérváron születtem, a Vértesben található Gánton szerettem meg a természetet annyira, hogy a fafaragóművész nagyapám hatására először zoológusnak készültem, apai oldalon az Ikarus, anyai oldalon a Skála vett körül – láttam és megéltem Székesfehérvár iparosított, szocializmusban gyökeredző arcát, mellette történelmi jelentőségét, szakrális arcát is – majd erre rétegként rakódtak rá Budapest végtelennek tűnő történetei, ahol egyetemista éveim óta élek és dolgozom. Abszolút vizuális kommentárként nevezném én is ezeket a rétegeket feltárni kívánó alkotásokat, kommentárként, melyek összefűzve talán jobban összerakják a saját történetem – elsősorban önmagam számára, annak csak örülök, ha más is esetleg elkezdi létrehozni a saját kommentárjait.
Ebben a dimenzióban az épített környezet folyamatosan manipulálható?
Mindennap alakul az épített környezet, sokszor csak utólag vesszük észre, hogy valami új jött létre – persze ezzel nagyon sokszor eltűnik valami régi. Az, hogy ez jó-e, nem feltétlenül akarom megmondani a képeimmel, csak rákérdezek. Virág Csaba Teherelosztója a képemen olyan mértékben manipulált, hogy szinte már elemelkedik önmaga anyagszerűségétől – egészen érdekes volt utána megélnem, hogy valóban megszűnt az épület létezni, a kép viszont megmaradt. Rengeteg további manipulációt tudnék még csinálni erről az épületről, ami már nem is létezik. És közben állandóan látjuk a híreket most is, lebontanak, átalakítanak egy épületet – szinte bizonyos, hogy az az épület egy közösségnek értéket képvisel, minőségében, emlékeiben, társadalmi jelentőségében, egy másik közösség pedig a fejlődést látja. Ez mindig így volt, több száz évvel ezelőtt is – így a manipuláció is folyamatos lehet.
Az épített környezeten kívül fontos-e az ember jelenléte, mennyire fontos a befelé és a kifelé irányuló nézőpontok találkozása?
Legtöbb épített környezetet ábrázoló képemen igyekszem embereket is megjeleníteni, általában addig várok egy helyszínen, amíg egy számomra érdekes emberi alak jelenik meg. Az öltözékével, viselkedésével kérdéseket tesz fel – melyik korosztályhoz tartozik, benne lakik-e az épületben, albérlő, többedik generációs lakó, egyáltalán odatartozik-e abba a képbe, amelybe komponáltam, vagy csak áthalad a térben. A megkomponáltabb munkáimban a rokonaimat helyezem azokba a terekbe, amelyekhez kötődöm, ezeken a képeken a saját történetem rétegződését nézem, hogy a családommal együtt hogyan kerültem relációba a panelkultúrával, a Kádár-kockákkal, a többgenerációs családi házakkal, a paraszti vagy éppen a polgári életmóddal. Azért is érdekel mindez, mert szerintem most sem lezárt folyamatban vagyok.
Alkotásaiban egymásba oltódik analóg és digitális, mesterséges és organikus. Fontos, hogy ezek az első pillantásra egymásnak feszülő ellentétek olyan módon kapcsolódjanak egymáshoz, hogy létrejöjjön egyfajta nyugalmi állapot. Vagy éppen a feszültség fel- és megmutatása élteti ezeket a munkákat?
A kérdés nagyon jó, mivel éppen a feszültség és a nyugalmi állapot kettősségének megteremtése a célom – van, amikor pont a feszült látvány digitális esztétizálásával vagy a nyugodt térbe való feszültségpont elhelyezésével. A célom annyi, hogy kérdéseket a néző fogalmazzon meg olyan városi terekkel vagy épületekkel kapcsolatban, ahol a mindennapjaiban csak áthalad – példaként egy bontásra jelölt épület monolitikus ragyogó színes tömbként való kiemelése, vagy éppen egy panel lakótelep természetbe való átültetése mind egyszerre esztétikus, de közben feszültséget keltő is.
Mikor és hol találkozhatunk jelenleg és a közeljövőben Csizik-alkotásokkal és -projektekkel?
Éppen a Mit tanulhatunk a fáktól című sorozatom folytatom NKA-támogatással, melyben a rám hatással lévő rokoni, baráti viszonyaim élettereit vizsgálom, az épített teret, várost veszem előtérbe, melynek legfőbb hordozómédiuma a fa, olyan egyedi installációkkal keretezem ezeket a képeket, melynek alapanyagát főleg népművész nagyapám rám hagyott műhelyében találtam. Nagyon érdekel a fa, mint természetes alapanyag, hogyan alakít ki párbeszédet a városhoz kapcsolódó anyagokkal, hogyan tudom tovább élezni ezt a képi feszültséget az organikus és a mesterséges között. Ezen kívül a legfőbb kutatási fókuszom most a rendszerváltás korabeli eufória, az azt övező társadalmi átalakulás, mind a térhasználat, mind pedig a posztmodern építészet terén – valamint az a folyamat, hogy ez hogyan oldódott fel a 2000-es évek számomra unalmasnak tűnő, kiszámíthatóbbnak tetsző világában – könnyen lehet, hogy amit most még nem látok izgalmasnak, igazából hosszabb távon az lesz!
